Új Szó, 1981. november (34. évfolyam, 259-283. szám)
1981-11-02 / 259. szám, hétfő
A világ egyik legsikeresebb kosárlabdázója A játék nagy művésze Kresimir Csoszics. 33 éves, 210 cm magas, a Boszna Sza rajevo játékosa. Tizenöt év alatt csaknem háromszázszor öltötte magára a válogatott mezt, nyolc kontinensbajnokságon, négy olimpián és világbajnokságon indult, tarsolyában három Európa-bajnoki, két világbajnoki és egy olimpiai aranyérem fénylik. A szakemberek csaknem minden nagy verseny után jelölték az „All Stars" csapatába. Az idén Prá gában a legjobb felugrójátékos' volt. A világ kosárlabdasportját évekig uralta a sportág hazája, Amerika. A 60-as évek elején kezdtek szót és teret kérni az európai csapatok, előszűr a Szovjetunió, majd az 1961-es belgrádi EB óta a ju- goszlávok. Azóta a „plavik“ csak egyetlen bajnokságról nem vittek magukkal érmet, 1987-ben Helsinkiből. Hogy miért? ‘A csapat akkori edzője, Zseravica a montevideói olimpiai szereplés után lehetőséget kívánt adni a fiatal játékosoknak, küzliik Kresimir Csoszics- nak is. — Rendkívül tisztelem Cso- szicsot — nyilatkozta Alek- szandr Gomelszkij, a szovjet csapat edzője az idei EB-n —, nagyszerű védő- és támadójátékos. A játék nagy művésze, igazi egyéniség, aki sok új elemmel gazdagította a közép játékosok mozgásstílusát. Vérbeli kosaras, aki minden ponton otthon érzi magát, a kosár alatt (a klasszikus értelemben vett középjátékosi poszt), középpályáról is csont nélkül talál a kosárba, s adogatni, irányítani is képes. S mindezt micsoda színvonalon — tizenöt éve egyfolytában. 1967. szeptember 29-e óla, ekkor játszotta első válogatott meccsét a liége-i Ice Hall sportcsarnokban Belgium ellen. Igaz, akkor már egy éve tagja volt a válogatott keretnek, s még jóval korábban, tizenhatéves zadari kisdiákko- rában örök rabja a kosárlabdának. „Annak a sportnak, amely gyönyörű és vonzó játék, sok izgalmat kínál, de egyben ügyességet és rengeteg önfeláldozást, önfegyelmet kíván* — így fogalmazta meg a kosárlabda értelmét a legen dás Csoszics. „Amikor elkezd tem, dohányoztam és sok más egyéb kedvtelésem is volt. Hamarosan rájöttem: választanom kell. S mindent feladtam a téglaszínű labda kedvéért Két évi otthoni szereplés után elment szerencsét próbálni — — Amerikába. A Brigham Young University közgazdász szakára iratkozott be, az egyetem csapatában játszott. Négy évig, aztán hazament szülővárosába, Zadarba. Pedig az Egyesült Államok profiválogatottja szép kis summa fejében szerződést kínált neki. — Nem tudtam megszokni közöttük, nem tudtam motivációt találni, hogy beleadjak mindent. Márpedig enélkül nem érdemes és nem is lehet pá lyára lépni. i — Nem inkább a két játékstílus közötti különbség zavarta? — Nem, mert, főleg az utóbbi években, az amerikai és az európai kosárlabda nagyon megközelítette egymást. — Nem szeret unatkozni, fölöslegesen fecsérelni az időt. Sokat olvas, s mint maga mondja, ősz fejjel is tanul. Nyelveket. Természetesen a kosárlabda niPllett. Miután Amerikából visszatért, Zadar- ban volt technikai vezető, majd az Ollmpija Ljubljana klubjában játékosedző. Utána két idényt a Sinudyne Bolognánál töltött. Ma jó néhány európai hírű fiatal középjáté- kos példaképe. Az EB-n is árgus szemekkel figyelték minden mozdulatát, eleganciáját, intelligens játékát, azt, ahogy a pillanat töredéke alatt ura tudott lenni a helyzetnek. Ö maga így fogalmazza meg kosárlabdázó ars poeticáját: — A kosárlabdázónak nemcsak a kosárra dobást, a felugrást, a labdavezetést kell elsajátítania, hanem az elmé letet is. Játék közben folyton gondolkodnia kell. Amikor én kezdtem, két csoportra osztották a középjátékosokat. Az egyik kidolgozta a helyzeteket, a másik befejezte az akciókat. Meggyőződésem, hogy manapság egy jó középjátékosnak mindkettőt tudnia kell, sőt ennél jóval többet, minden poszton otthonosan kell mozognia. A nagy Csoszics játékát valószínűleg a prágai Európabajnokságon csodálhatjuk meg utoljára. Mert azt rebesgette, hogy visszavonul, helyt ad a fiataloknak. Csak a háromszázból hátramaradó néhány meccset játssza, még le. UKRÁN KLÁRA Szépen és eredményesen kergetni a bőrt Aki Kassán (Košice) rendszeres szemtanúja a Csermely-völgyi stadionban zajló labdarúgó- mérkőzéseknek, vagy figyelemmel követi az idegenben szereplő Lokomotíva Košice legénységét, az az utóbbi időben néhány újoncot is felfedezhetett a vasutascsapatban, köztük azt a fürge mozgású szőke fiatalembert, aki ugyan a Slovan Bra- tislavához szegődött Suchánek 3-as számú mezét „örökölte“, ám mégsem a védelemben játszik. A 24 esztendős Péter Sándor (képünkön) nem a saját kapuját „tartja veszélyben“, hanem az ellenfelét, s azt pedig újonc létére is elég gyakran egy-egy mérkőzésen. — Ügyes fiú. Szinte biztosra veszem, hogy rövid időn belül beépül a csapatba — vélekedett « nagykaposi (Veľké Kapušany) divíziós csapatból átigazolt csatárról néhány bajnoki idénnyel ezelőtt a Lokomotívá- ból éppen akkor távozó gólgyáros, Józsa László. Azóta két év lelt el, s azalatt — kivéve a nyáron kezdődött jelenlegi évadot — keveset hallottunk az ígéretes játékosról. Keveset, ám nem azért, hogy talán elfelejtett volna futballozni, hanem mert egy kicsit vontatottan rendeződtek az átigazolással kapcsolatos kérdések, s ugyanakkor tényleges katonai szolgálaton is volt. Előkészületi mérkőzéseken egyre-másra ontotta a gólokat, ligameccseken viszont eleinte csak cserejátékosként szerepelt. — Tehetséges, technikás, ám van egy gyenge oldala. Félénk, nem eléggé erőszakos, s így a bajnoki mérkőzéseken nem tud kellően érvényesülni. Remélem azonban, hogy rövidesen megszokja a ligás légkört.— nyilatkozta róla egy évvel ezelőtt a csapat edzője Andrej Ištók. A mesternek — aki Sándor szerint igen jól kezében tartja a gárdát, igen jól vezeti a csapatot — alig egy év leforgása alatt sikerült tervét valóra váltania — Péter Sándor a jelenlegi bajnoki évad elejétől a kezdőcsapat embereként fut ki a pályára, bűvöli az ellenfelet és a labdát, valamint rúgja a gólokat. Szemfiilességére vall a néhány „lesipuskás“ gól, gyorsaságát és labdakezelését leginkább a többször is faképnél hagyott ellenfelek tudják csak igazán értékelni, rúgóképességéről pedig az egyre erősebb és A {ó felkészülés eredménye Keszegfalva (Kameničná) mintegy 2000 lakost számláló község, leginkább a labdarúgás iránt érdeklődik. A felnőttek csapatán kívül diák- és ifjúsági együttes működik, s míg a felnőttek csapata a járási bajnokság II. osztályában csak az utóbbi években ért el jelentősebb sikert, az SZNF tiszteletére rendezett járási tornán az első helyen végzett. Ezt annak köszönheti, hogy a bajnoki küzdelmek befejezése után is nagy súlyt fektettek a további technikai és taktikai felkészülésre. A csapat általában a tavaszi Idény kezdetén szerepelt mérsékelt formában, a faluban nincs tornaterem, s így minden edzést a szabadban végeznek. Az azonban segített az együttesen, hogy már második esztendeje az előkészületi időszak befejezésekor egyhetes edzőtáborozáson vett részt a Magas-Tátrában. A felnőtt együttes a járási sportszövetség sportszerűségi versenyében az első helyen végzett, ezért anyagi juttatásban részesült. A pályán az elmúlt napokban fejezték be a világítóberendezés szerelését, s így nincs akadálya a késő esti edzéseknek. A helyi szövetkezet autóbusz kölcsönzésével támogatja a sportegyesületet, amelynek tagjai a nyári és őszi mezőgazdasági munkákban viszonozzák a segítséget. Az egyesület kiveszi részét a Nemzeti Front választási programjának teljesítéséből. A Z-akció keretében épülő kultúrház létesítésénél több száz órát dolgozott le a taság társadalmi munkában. TOMA TIBOR pontosabb lövései — köztük bombái — tanúskodnak, s ezen kívül már az is nyugodtan elmondható róla, hogy játék közben nemcsak a helyzetekre vár, hanem dolgozik, küzd, igyekszik csapattársait is gólhelyzetbe juttatni, ha pedig a helyzet úgy kívánja, a védelemnek is tud segíteni. Nem véletlen tehát. hogy a Sport napilap a közelmúltban a forduló liga-válogatottjába is besorolta. Nem csupán az állóképessége jó, hanem a pályán való tájékozódása, gondolkodása és játékérzéke is tehetségre vall. Arra a tehetségre, amely gyermekéveiben a deregnyői (Drali- ňov) grundokon, köztük a kiszáradt ló göröngyös fenekén vívott futballcsatákban, majd később a töketerebesi (Trebišov) járási bajnokságban, utána pedig a nagykaposi csapatban töltött időben csiszolódott nála igazi fütballtudássá. Különösen a nagykaposi szereplésére gondol vissza elégedetten. Hogyne, hiszen az ott töltött négy bajnoki év során a csapat háromszor került magasabb osztályba — egészen a divízióig —, s közben az 1977—78- as szezonban 25 góljával ő volt a kerületi bajnokság gólkirálya. . , A magánéletben és a zöld gyepen is szerény fiatalember játéka egyre j biztatóbb, élvezetesebb, ötletesebb, s mi több, egyre eredményesebb. Hogy mi lesz tovább, arra a minap ezt válaszolta: — Megnősültem, feleségem, aki szintén deregnyői már Kassán van, így ezután kevesebbet ingázom majd Kassa és Dereg- nyő között, tehát több időm lesz az edzésre. A focival kapcsolatos terveik? Szeretnék még néhány évig játszani, méghozzá jól, jobban, mint eddig, talán egy kicsit keményebben is, de semmi esetre sem durván, mert úgy nem sport a sport. Ügy érzem, ez a tervem megvalósítható, hiszen a csapat „befogadott“, a többi pedig csakis rajtam múlik. (gazdag) mm i ?. JS.vC.vV ; i K’ Kapusnak lenni nehéz... (Egy fiatal kapus apjának, aki névtelen levelet írt, mert „potyagóllal* vádoltam a fiát}. A véletlen ördöge? A sok bekapott ún. „potyagól“? Edzői türelmetlenség? A tehetség hiánya? Tény, hogy kevés csapat fogyasztott el olyan rövid idő alatt annyi kapust, mint ez a csapat. Hogy melyik csapat? Nem árulom el. Töprengéseimnek nincsenek személyes céljai. Ha mögé nézek a dolgoknak, csak az állapíthatom meg, amit már annyiszor és annyian: kapusnak lenni nehéz és hálátlan dolog. Talán a legnehezebb poszt. Ritkán hallani, hogy két focista gyerek az iskolából jövet azon verekszik össze: melyikük védjen a toronymagas esélyes csapat ellen. Kezdjük azzal, hogy a kapu rossz menedék. Benne elbújni lehetetlen. A kapunak nincs háta, se keskeny, se széles, ami mögé állni lehetne. A háló ziz- zen, rezzen majd szét szakad, de százszor rossz a kapusnak, aki a háló védelmére bízza magát, ahelyett, hogy foggal körömmel maga védené meg. Az előtér ugyancsak veszedelmes, nemritkán valóságos vesztőhelye a kapusnak, aki kijön, kifut, mert menteni akar, és csapdába szalad. A labda átszáll fölötte, csúnyán megtréfálja, mire néhány tudósító örökérvényűen megállapítja: rossz érzékkel futott ki, alászállt a veszedelemnek, rosszul számította ki a labda ívét stb. Holott ő megesküdne rá, hogy jó érzékkel lopakodott elő, mást — hacsak öngyilkosságot nem követ el — nem tehetett volna, semmi egyéb nem volt célszerű. Az írás azonban, azok a nem hízelgő betűk rátapadnak a papírra, amíg a szavak tovaszáll- nak. Nehéz egy közmondással vitatkozni, amit már a rómaiak is használtak („Verba volant, seripta mament — A szó elrepül, az írás megmarad“). A kapus vétke tehát megfellebezhe- tetlen. Holott — ahogy már leírtuk — megesküdnék az ártatlanságára. Mindezek után azt hihetnénk, hogy csak a bolond áll kapusnak. Szó sincs róla. A kapusok száma nem több, nem kevesebb, mint az egyéb futballistáké. Hogy mégis hangosabb szó esik róluk, annak oka, hogy a gól végső soron rajtuk múlik, reflexeik a hárítás végső biztosítékai. A legszürkébb kapus érdekesebb riportalany lehet, mint egy közepes sepregető. Szenzáció-szag érződik rajta. Utoljára találkozik a labdával. Vagy nem találkozik, s annál rosszabb. Nem titok, hogy ettől egyiket-másikat talizmánja és varázsszava óvja. Jól védeni ugyanis nem kis részben hit dolga. A kapus önmagában vagy másban való hitének dolga. Ő tudja, melyikben hízik, és melyikben jobban. A kellék sem mellékes, ha bátorságot szugge- rál. Eszünkbe ne jusson tehát mosolyogni. Egy híres csatárt kérdeztek egyszer arról, hogy van-e véd- hetetlen lövés? Okos fiú volt, híre ellenére sem elhízott. Meglepetésre azt felelte, hogy elvileg minden beszedett labda, a becsületes kapus szemszögéből nézve: védhetetlen. Hízelgő, kollegiális szavak. És igazak is. Aki mindent megtett és alulmaradt, fölmentheti magát. De esendő emberek vagyunk. Melléfogás, kapushiba volt és lesz; némelyik oka állítólag a lelki rövidzárlat. Ezt újabban pszichológus boncolgatja. Pedig egy nyilvánvaló ügyetlenkedést a lélekboncolás sem menthet. Nincs is rá szükség. Beszedte a mókus, punktum. Fátyolt rá. A lelkét hagyjuk máskorra. Hány feledhetetlen kapusnak láthattuk végzetes meccsét? jasin, Grosics, Gilmar, Banks .. < Nevek: hőstettek, bukások, köz- be-közbe kisebb hőstettek, kisebb bukások, de veszély, ideget őrlő bizonytalanság, játékost faló téboly mindenütt. Mert a meglepetés a „ziccer-mecs- csen“ is a levegőben vibrál. Ott vibrál csak igazán! 80 perc egykapuzás után egyetlen megugrás a szélen, beívelés, amit az öreg róka még elér, vagy szóló középen, amibe senki sem teszi bele a lábát, aminek végét a háló rezzenése jelzi csupán ... Kifut, lába elé veti magát, egészségét kockáztatja, a leláló el- szörnyed, a kapusé a részvét. És akkor mi van? Ha szerencsés. kap egy közepes osztályzatot. De ha nem kap? Ha azt sem kap? Kérház után megpróbál még egyszer feltámadni... Most lássuk, mit kap cserébe? Mi a kapus elégtétele? Megkaparintotta a labdát, mellére szorítja, arcán mosoly; vagy fonálként elnyúlva robin- zonáddal kitornászta a sarokból, a lelátó tombol. És ő kirúghatja, a szabálykönyv szerint újra játékba hozhatja a labdát. Megengedik neki. Persze, hogy azért ne legyünk fukarak, közben más is van. Lehet. Újabb szorongások előtt néhány óra csendes boldogság, vastag szalagcím, protokoll-interjú, fény- képkavalkád, vállon hordás és veregetés, mindenből egy kevés jó, miért ne, úgysem tart soká. A játékos az 1-essel a hátán megérdemli, hogy bizony kímélet biztosítassék neki. Nem megkülönböztetett. Elvégre vannak kis- és nagytehetségű kapuvédők, miként más posztok őrzői. De a véletlen, a váratlan, a bizonytalan kategóriája egyiket sem érinti olyan közelről és be- folyásolón, mint őt. Nem ritkán végzetesen. Olyankor a fiú eltűnik a süllyesztőben, helyére új fiú áll be és kezdődik minden élőiről. Hát istenem. 1-essel játszani nem életbiztosítás, nem is leányálom. Vagy tévednénk? A kapusféleségek vallhatnának róla. Vagy a kapuspapák... (T. V.) 1981 XI. 2.
