Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1981-10-13 / 242. szám, kedd

színvonalas hangverseny

KAHIDZE ELBŰVÖLTE A KÖZÖNSÉGET

Közismert tény, hogy 1975 óta az UNESCO október 1-ét a zene világnapjává nyilvánította.

Nincs olyan nap, amikor ne hallgatnánk zenét, szinte aka* ratlanul ís találkozunk vele. Megszépíti, nemessé, gazdagabbá teszi életünket; ott ahol a szavak kudarcot vallanak, a zene csodákat művelhet. A béke, a barátság, testvériség hordozója, örömet szerezhet, bánatot okozhat, könnyet fakaszthat, mosolyt csalhat az emberek arcára.

A zene hatása fölöttébb rejtélyes, amit sokan sokféleképpen próbálnak magyarázni, E rejtélyre eleddig sem esztétáknak, sem pszichológusoknak, sem filozófusoknak nem sikerült teljesen megnyugtató választ adniuk. A Zenei Világnap memen- tó, felhívja a figyelmünket a zene erejére, hiszen a zene megmozgatja értelmünket, érzelmeinket, átjárja a lelkünk legbensőbb rétegeit, sokkal inkább, mint bármilyen más művészet.

Bratislavában éppúgy, mint a világ más városaiban ezen a napon több zenei esemény zajlott le. A szlovák fővárosban a legsikeresebb hangversenyt a Szlovák Filharmónia adta. Dzsanszung Kahidze grúz kar* mestert jól ismeri közönségünk, hiszen 1977-ben és 1981 tavaszán már vendégszerepeit nálunk. Most ő vezényelte a szlovák filharmonikusok zenekarát. Az est szólistája Tomáš Gál fiatal szlovák zongorista, a zene- művészeti főiskola frissen végzett növendéke volt. Elsőként Glinka Ruszlán és Ludmilla nyitánya hangzott el, melyben a szerző a szomszédos keleti népek dallamkincséből merített. Akárcsak első operájára, az Ivan Szuszanyinra, e művére ís jellemző az olasz mesterektől tanult dallamosság, a németektől elsajátított műgond és a francia nagyopera látványos pompája. Dzsanszung Kahidze kiválóan vezényelte a művet, érételmezése összhangban volt Glinka nyitányának minden részletével, de épp olyan bensőséges kapcsolatot teremtett a

zenekarral és a közönséggel is.

Tomáš Gál előadásában Szer- gej Rahmaninov d-moll zongoraversenyét hallhattuk. Az első tétel főtémája (a zenekari bevezetőt követően) a zongorán szólalt meg. Sajnos, ezután technikai szünet következett {a zongora rövid időre felmondta a szolgálatot), ami részben befolyásolta a fiatal művész produkcióját. Ennek ellenére a zongorista megőrizte nyugalmát, és tehetségét bizonyítandó, igazi muzikalitással, jó technikai felkészültséggel, kellő művészi színvonalon játszotta végig az igényes zongoradarabot.

Befejezésül Beethoven V., Sors szimfóniája hangzott el. Nincs olyan zenekedvelő, aki ne ismerné ezt a monumentális művet, amely az 1808. évi bemutató óta már annyiszor szerepelt műsoron a világ hangversenytermeiben. Szabolcsi Bence, a kiváló magyar zenetörténész azt írta róla: „A beethoveni zene a legszorítóbb markolás, a legkoncentráltabb feszültség, amilyet a zeneművészet Bach óta produkált. Kevés és terméketlen anyagból nö fel rendkívüli méretekre ... Mezítelenül közeledik a halál, a végzet, s szembe kell nézni vele. Ezt a szembenézést kiált óbban példázza minden más művésznél, ezért heroikusabb az Eroicánál is.“

A Szlovák Filharmónia zenekarát dicséret illeti, hogy Kahidze vezényletével a zenei világnaphoz méltó hangversenyt adott, olyat, amellyel az igényes közönség is elégedett lehetett.

HORVÄTH KATALIN

Második helyen — a kultúra

A kulturális és szociális alap felhasználásc az efsz-ekben

Jubileumi Picasso^kiállítás

A Picasso-centenárium alkalmából nagyszabású életmű-kiállítást rendeznek Madridban a Modern Művészeti Múzeumban a spanyol születésű, de francia földön világhírűvé lett festőművész több mint száz alkotásából. A kiállításhoz Párizs, Moszkva, Leningrád és New York múzeumai kölcsönöznek páratlanul értékes anyagukból.

S. P.

Az Osvetová práca című szlovák népművelési folyóirat ez évi 18. száma érdekes dolgozatot közöl az egységes

földművesszövetkezetek kulturális és szociális célokra szánt pénzalapjának alakulásáról és felhasználásáról. A szerző, Os- kar Novotný kandidátus, az 1969—1979 közötti időszakra

vonatkozó adatok fölsorakoztatásával is érzékelteti a nagyarányú és pozitív változást,

mely az említett évtizedben ment végbe, ugyanakkor ezeknek az adatoknak az alapján figyelemreméltó megállapításokat tesz, illetve következtetéseket von le.

Dolgozatának első részében kiemelni a kulturális és szociális alap jelentőségét szocialista társadalmunkban, meghatározza annak célját, szerepét a szövetkezetek és szövetkezeti dolgozók életében. Ezután megállapítja egyebek között, hogy a 70-es években általában jelentős mértékben megnövekedett a kulturális és szociális alap összege, rugalmasabb lett felhasználásának módja. Szlovákiában 1969-ben 442 korona jutott egy szövetkezeti dolgozóra, ebből csak kulturális célokra 32 koronát fordítottak.

1979-ben már 1028 koronából 171 koronát. A szerző megjegyzi azt is, hogy a szövetkezeti dol^ gozók kulturális igényeinek ki-* elégítésére szánt összeg általiban magasabb, mint a többi gazdasági ágazatban. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az alapból nem mindenütt egyformán merítenek kulturális célokra; csak a nyugat-szlovákiai kerületben járásonként mutatkoznak jelentős eltérések. Vannak járások, ahol az egy főre jutó összeg egészében kisebb, mint például a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járásban, (itt a legmagasabb: 1675 korona), a kultúrára fordított koronák száma mégis nagyobb (a dunaszerdahelyi járásban a legkevesebb: 73 korona). Ennek persze többféle oka van, az egyik például az, hogy az egyes járásokban más-más a szövetkezetek helyzete, mások a művelődési-szórakozási feltételek, lehetőségek; ahol nincs üzemi klub, ott lehet még jól működő művelődési ház, művelődési központ, amely a szövetkezeti dolgozóké is.

Bár az adatokból nem lehet levonni messzemenő következtetéseket a szövetkezeti dolgozók műveltségi szintjének, mégkevésbé egy-egy terület kulturáltságának a fokára, mindenképpen érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon mindenütt a szükségleteknek megfelelően használják-e föl a kulturális és szociális alapot, a szükségleteknek megfelelően oszlik-e meg az üdülésre, kirándulásra, kultúrára, üzemi étkezésre, gyógykezelésre, egészségügyi és szociális kiadásokra, kölcsönökre szánt összeg. Az mindenesetre örvendetes, hogy amíg 1969-ben a kultúra harmadik helyen szerepelt az üdülés és gyógykezelés mögött, addig 1979-ben már feljött a második helyre, Csehországban az ötödikről a harmadik helyre. —bor

Amíg tanácskoznak

j Magánbeszélgetéseken, hivatalos beszédekben mindenki elismerően szól a nők világkongresszusának rendezéséről, a vendéglátók körültekintő gondoskodásáról. Pedig nem egyszerű feladat zökkenőmentesen megszervezni egy ilyen nagyszabású akciót. Amíg a küldöttek tanácskoznak, több százan dolgoznak azért, hogy a hatalmas üvegpalota 2346 helyiségében\ minden rendben legyen, idejében szolgálják fel a frissítőket, az ebédet, nem mondják fel a szolgálatot a bonyolult berendezések, műszerek és eleget tehessenek a vendégek minden kívánságának.

Egy olyan rendezvény, ahol több mint 100 ország képviselői vannak jelen, elképzelhetetlen a korszerű hírközlő eszközök nélkül. A palotában külön postahivatal működik, ahonnan a küldöttek és a vendégek kapcsolatot teremthetnek a világ legkülönbözőbb részeivel. Bőven van munkájuk a posta alkalmazottainak, a telefonkábelek, távírók üzeneteket, híreket juttatnak el a legtávolibb országokba. Hívták már Etiópiát, Panamát, Ciprust, az USA-t, csaknem az összes európai országot, de a legtávolibb hívás a Fii- löp-szigetekre ment. Az újságírók is sokat foglalkoztatják a postai dolgozókat — telefonon, távírón továbbítják tudósításaikat a nömoz- galom fontos eseményéről.

Tolmácsok sokasága áll állandóan készenlétben, nélkülük megbénulna az egész tanácskozás. Kísérik az egyes küldöttségeket, lefordítják kívánságaikat, segítenek a kapcsolatteremtésben. A tanácstermekben, a sajtóértekezleteken szinkrontolmácsok dolgoznak, a beszámolók, a felszólalások a korszerű tolmácsberendezések révén szinte elhangzásukkal egyidöben jutnak el a küldöttek fülhallgatóiba — tetszés szerint cseh, francia, angol, spanyol, orosz, német, arab és portugál nyelven.

A Kultúrpalota területén feladott levelekre és levelezőlapokra alkalmi bélyegző kerül. Rövid idő alatt olyan híre telt ennek, hogy a prágaiak százai keresték fel a palotát, meg akarták szerezni a bélyeggyűjtők számára rendkívül értékes bélyegzőt. Mivel azonban a Kultúrpalotát a kongresszus idejére lezárták a nyilvánosság előtt, a közeli metróállomáson mindenki megszerezheti gyűjteményébe a nők világ- kongresszusának emblémájával díszített borítékokat.

Kevés munkája akad a Kultúrpalota egészségügyi szolgálatának. Amint dr. Vera Novacková elmondotta, kora reggeltől késő estig orvosok és nővérek állnak a küldöttek és vendégek rendelkezésére. Megszervezték, hogy a betegek esetleg szakorvosi ellátásban is részesüljenek, de erre szerencsére még nem volt szükség. A leggyakrabban az afrikai, latin-amerikai országók és más meleg éghajlatú országok küldöttei keresik fel a korszerűen felszerelt rende- delőt — torokfájással, megfázással. A „legsúlyosabb" eset eddig egy megrántott boka volt.

Nem könnyű feladat jóllakatni a legkülönbözőbb étkezési szokások szerint táplálkozó küldötteket. Összesen 700-an gondoskodnak arról, hogy mindenki kedve szerint válogathasson az étlapokról. Általában az európai konyha szerint főznek, de az egyes küldöttségek kívánságai szerint fűszerezik az ételeket. Eleget tesznek a különleges kívánságoknak is — sokan vegetáriánus kosz- tot kérnek, vagy diétáznak. Naponta 3650 adagot főznek, és amint Ivan Barta, az étkeztetési bizottság elnöke elmondta, reklamációt eddig nem kaptak. —r—-_i/j fblmek: ÉLVE VAGY HALVA

(magyar)

Néhány évvel az 1848-as magyar szabadságharc leverése után, a Bach-koszakban játszódik Rényi Tamás filmjének története. Három esztendővel Világos után Magyarországon itt- ott még belső politikai-katonai ellenállás ütötte fel a fejét. Ezek egyikének szervezője a börtönéből megszökött és társaival merész tervre szövetkező Noszlopy Gáspár. Nevét egy fél

redek falon ereszkedik alá, hintó várja, vágtató ló menekíti, betyárokkal találkozik, fogdme- gekkel kergetőzik, kések röpülnek a mit sem sejtő ellenség hátába, puskák ropognak — a vadregényes kalandfilmnek csaknem a teljes kelléktára megjelenik itt. Ám épp e látványos megoldások mellett még inkább feltűnik egy-egy jelenet gyermetegsége.

I

m.

''ÜLd

j#v;

r x

, i

;

>

SÉÉ

Garas Dezső, a magyar film egyik szereplője

mondattal a történelemkönyvek is említik; a Ferenc József elfogását tervező rettegett gerilla- vezér tehát valóságos személy, a filmen feldolgozott esemény pedig megtörtént.

A történelem apropót szolgáltatott az alkotóknak, hogy a vakmerő feladatra vállalkozó Noszlopy Gáspárról s akciójáról kalandfilmet készítsenek. A história hátterének fölfedéséből a néző persze vajmi keveset kap, hiszen a mű csupán futólag érinti a kor történelmének, az önkényuralomnak néhány jellegzetességét, de kalandfilmről lévén szó, szívesen belefeledkezünk a játékba, az izgalmakba, s talán eszünkbe sem jut, hogy firtassuk a történelmi részleteket. Kalandos fordulatokban pedig nincs hiány; Noszlopy Gáspár megszökik a fogságból, meŰJ SZÖRNYETEGEK

Nyugodt tempóban pergeti az eseményeket a film, s az izgalmat nem csak a komótos iram csökkenti, hanem az is, hogy nem eléggé szurkolhatunk valakiért vagy valamiért, hiszen a néző annak tudatában ül be a moziba, hogy a császárt nem sikerül elrabolni. Noszlopy Gáspárnak és maroknyi csapatának vállalkozása tehát eleve reménytelen. Az alkotók ezt a tényt viszont figyelmen kívül hagyják. Kissé szürkére sikeredett néhány színészi alakítás: Balázsovits Lajos megjelenítésében Noszlopy Gáspár radikaliz* musa merevséggel párosul, meglehetősen tartózkodó Cserhalmi György, Mécs Károly, Djoko Ro- szics játéka Is. Talán csak Garas Dezső és Tordy Géza alakítása elég árnyalt

(ofasz)

Tizenkét minitörténetet fűzött fel egy szálra Mario Monicelli, Ettore Scola és Dino Risi, a három ragyogó tehetségű olasz filmművész. S a főszerepeket olyan nagyságokra bízta, mint Vittorio Gass- man, Alberto Sordi és Ugo Tognazzi.

Az olasz fimművé- szet alkotó egyéniségeinek tehát a színe-java indult csatába az Üj szörnyetegek sikeréért.

Vajon milyen eredménnyel?

Ennyi sztorit tözös nevezőre hozni és egységes filmmé kerekíteni — nem köny- nyű vállalkozás. De nem is reménytelen próbálkozás. Példa rá ez az alkotás, mely hullámzó színvonala ellenére is, sikeres produkció. Valamennyi elbeszélés — bármilyen környezetből merítse is témáját vagy bármely társadalmi rétegről szóljon is — az emberi kapcsolatokat veszi bonckés alá. Nem túlzás ezt állítani, mert a három rendező — bár a történetek többnyire humorosak, szórakoztatók — az emberek közötti viszonyokat állítja pellengérre, emberi gyarlóságokat magatartásformákat ostoroz, olykor kegyetlenül, úgy, hogy belebor- zongjunk, vagy a kacaj az ajkunkra dermedjen. A film-elbeszélések remek típusokat vonultatnak föl, a történetek többnyire rendkívüli vagy szokatlan helyzetekben játszódnak, amikor a leginkább megmutatkozik az egyén énje.

Két sztorit kivéve, központi alakjai a filmnek szellemileg teljesen beszámíthatók, sőt látszólag tisztes honpolgárok: a ripacskodó énekesnő menedzserférje éppúgy, mint a bíboros, aki szónoki képességeivel keresztény alázatra inti az elégedetlenkedő szegényeket, s demagóg beszédével meghunyászkodásra kényszeríti az engedetlen báráVittorio Gassman és Ornella Muttl az olasz film egyik jelenetében

nyokat, vagy az a gépkocsivezető, aki „minden hátsó gondolat nélkül“ felveszi a stoppos lányt éppúgy, mint az a férfi, akinek emberrablók ejtik túszul a feleségét, vagy milyen nemes lelkű és önfeláldozó az a sznob férfi, aki „elsősegélyt nyújt“ egy balesetet szenvedettnek, avagy a példás fiú, ki anyját erőnek erejével szociális otthonba „dugja“. Az alkotók a mai fogyasztói társadalom kispolgári életformáinak kinövéseit rendkívül találóan tűzik gombostűhegyre — meghökkentő, váratlan fordulatokban bővelkedő jelenetekben —, kegyetlenül leleplezik a kicsinyességet, a képmutatást, a kapzsiságot, a gyávaságot, az irigységet, a közönyt, felmutatva, hogy a köznapi látszat mögött milyen valóságos erők és indulatok feszülnek.

A remek szatirikus filmet komor vidámság jellemzi. A keserű humorú alkotás az említett három színésznek valódi jutalomjáték, hiszen ahány történet, annyiféle szerep és karakter, s ez lehetővé tette, hogy mindegyik színészi képességeinek teljes arzenálját felvonultassa.

—ym~

1981.

X. 13.