Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)
1981-10-12 / 241. szám, hétfő
vt;v«a»-ŕ E gyeLemi tanulmányainak befejezése után szülőfalujába nem kerülhetett vissza, hiszen az alig háromszáz lelket számláló falu nem igényelhetett főállású népművelőt. Szeretett volna legalább a környéken maradni, mert utolsó szünidejének, s egyben eddigi életének is legnagyobb felismerése ezt sugallta. Meg aztán titkon remélte, hogy a megtanultakat, az elméletet ott csiszolhatja és kapcsolhatja egybe a gyakorlattal, ahol mindenkit ismer, mindenki életvitelét, életszemléletét Is figyelembe vehetné a népművelés naprakész és hosszú távú szervezésében. Végül is a végzettségéről értesülve és az amatőr színjátszó mozgalomban elért eredményeit ismerve, egy szülőföldjétől távol eső nagyközség művelődési házának igazgatója ajánlott fel állást számára. A falujához kötődő elképzeléseit, a terveit egzisztenciális okokból egy időre fel kellett adnia. Az útrabocsátó faluhoz fűződő kapcsolata azonban nem gyengült az évek múlásával sem, így nem véletlen, hogy az azóta közigazgatásilag egybetartozó öt község tavaly augusztusban átadott művelődési házának 6 lett az igazgatója. A fenti vázlatos történet egy pályakezdés egyéniséget, emberséget, de nem utolsósorban szakmai elhivatottságot próbára tevő körülményeire utal. A népművelői pályán eredményt elérő fiatalember az eltelt egy esztendő alatt a szülőföldjén élő, dolgozó emberek között újra megtalálta a helyét. Mindezeket előrebocsátva, szándékosan nem esett szó arról a felismerésről, amely több volt egyszerű szünidei élménynél. Az egyetemista hazalátogatásai elsősorban a találkozásokat, az ismert dolgok újra megismerését, az emberi kapcsolat- teremtést szolgálták. S a felismerés Így, fokozatosan érlelődött; bizonytalan sejtések, majd a szakirodalom eligazító búvár- lása közepette. Mégis egy vitává, sőt, a népművelő szerint veszekedéssé fajult beszélgetés kellett ahhoz, hogy végérvényesen megszülessen. Közösségi gondokról, a maroknyi falu jövőjét érintő változásokról esett akkor szó egy iskolákat nem végzett, de egészséges életismerettel, könyvekből szerzett tudását kamatoztató parasztember és a népművelőnek készülő ifjú között. Szerették egymást, ma is szeretik, de akkor valahogyan * az öreg haraggal hagyta ott a tanult elméletek mindenhatóságában naivan hivő fiút. Az öreg olyasmiket mondott, hogy a könyveket mindenki elolvashatja, majd azt gondolhat amit akar. De azt, ki, mikor kel, mit gondol, hogyan dolgozik, munkájában mi hátráltatja és mi segíti, otthon gek a falu élő emlékezetét és sokszor azt is, hogy a fiatalabbak (a gyerekeik) miért ilyenek vagy olyanok. Tehát a valós emberismeret és népismeret hétköznapi formájáról van szó, amely nélkül érdemi népművelés aligha létezhet. De ugyanígy nem létezhet nélküle az a kapcsolat, amelynek emberségétől, bizalmasságából az egész falu közösségi életét meghatározó dolgok függhetnek. Vagyis: elengednek-e a szülők fiút, leányt a néptánc-csoportba vagy kisszínpadba; a rendezvényeken való részvételükkel segítik-e a népművelő munkáját; a helység szövetkezete, üzeme támogatja-e a népművelést. Persze, mindez csak az elméletben nem emberi kapcsolat kérdése, ám a gyakorlatban a közösségi élet ott teremthető meg, ahol az emberi kapcsolatok jóval meghaladják az általánosan ismert mértéket. Ez a titka Kellett nektek oda menni Fiaikat, unokáikat milyen gondok gyötrik, s ezek után hajlandó-e még beülni a művelődési házba (nemegyszer nagykabátban), azt csak az tudhatja, aki velük együtt él, velük együtt gondolkodik és így ismeri meg őket. De nem csak a ma élőket. Az utolsó mondataira a népművelő ma is pontosan emlékezik. Amikor legutóbb elmesélte, szinte magam elé képzeltem a parasztember figyelmeztetően imbolygó mutatóujját és rekedtes hangját: „Az itt élők megismerését, ne a könyvekben kezd, hanem a temetőben és az öregek házainál. Fiaikat, unokáikat is velük együtt ismerheted meg.“ Azon a nyáron még nem gondolta, hogy milyen hamar fel kell idéznie az öreg akkor jogosan ingerült replikáját. Azt még kevésbé hitte, hogy falujától távol kell az első tapasztalatokat leszűrnie mindannak alapján, amit tanult és amit felismert. S a tapasztalatok igazolták az öreget. Ha akarta, ha nem, egy kia- alakult életritmus, egy megrögződött szokás- és kapcsolatrendszer körülményeit kellett megismernie ahhoz, hogy a népművelést érdemben folytathassa. Mert az idézett gondolatban a temető elsősorban a falu múltját, történelmét jelenti, az öreminden olyan népművelőnek, minden olyan falunak és városnak, ahol figyelemreméltó dolgokat csinálnak. Végül is ismert és kevésbé ismert példák is népművelőnket és öreg barátját igazolják. Ott ahol évekkel ezelőtt szükségét érezték, hogy kórust alapítsanak, fúvós- zenekart szervezzenek az addig a hangjegyeket alig ismerő lel- kesedőkből, majd ezután ^ép- táncegyüttest is, felismertek egy igényt és megteremtették hozzá a kapcsolatrendszert. Ám, amint az a táncegyüttes esetében később kiderült: a megromlott kapcsolatokat a viszonylag kecsegtető anyagi lehetőségek sem állították helyre. A másik két együttest mind ez ideig a lelkesedés, az emberi kapcsolatok tartják össze. Ez az a felismerés, amelyet népművelőnk fiatal pályakezdőként sűrített össze mindabból, amit falujában az emberekkel együtt élve tapasztalt, hallott. Példájában az a legszebb, hogy teljesen idegenként érkezve egy nagyközségbe, majd néhány év elteltével hazatérve, szülőföldjén is igazolta őt a gyakorlat, igazolják az eredmények, s nem utolsósorban az emberek, akikért teszi a dolgát. DUSZA ISTVÁN Lemez Fejezetek a rock történetéből Sok mindennek kutatjuk manapság az eredetét, forrásait, leásunk a gyökerekig, hogy aztán rengeteg ténnyel és új ismerettel felfegyverkezve felmerüljünk a valóságba és a mai szükségleteknek megfelelően megrajzoljuk az utat, melyet a kutatott jelenség máig megtett. Ilyenkor a felkutatott anyag csupán egy töredékét tárjuk a nyilvánosság elé, csupán abból a részből közlünk, mely megfelel elméletünknek. A többi, mely esetleg ennek ellentmond, a fiókok mélyén porosodik tovább. Ezekben az esetekben a kutató a saját véleményét mondja el, nem nagyon hagyva helyet az ellen- véleménynek. Ritkább az olyan eset, amikor a tényanyagot közük némi magyarázattal és Szkukúlek Lajos rajza az információ befogadójára bízzák az ítélethozatalt. A legjobb persze a középút, amikor a kimerítő elemzés mellett az olvasónak elég tényanyagot bocsátanak rendelkezésére, vagy utalunk bizonyos forrásokra, ahonnét meríthet. Ezek után a befogadó már véleményt tud mondani az elemzésről, elfogadja, részben fogadja el, vagy nem ért egyet vele. A > Supraphon lemezkiadó vállalat az utóbbi időben három lemezt is kiadott, melyekkel a rock eredetét, fő forrásait térképezi fel. És amelyeket részben fogadunk el. Még- sincs hiányérzetünk, hiszen az elemzést több forrásból is megkaphatjuk (Ľubomír Dorňž- ka: Populárna hudba; Ungvári Tamás: A rock mesterei, illetve Rock, rock, rock ...). A két legfontosabb forrást, a bluest és a countryt az Antológie blues (CBS—Supraphon 0 15 2031-32), illetve u Dvorana slávy 3 (CBS—Supraphon 1113 3011-12) mutatja be, míg a Beatles által reprezentált korai rock közvetlen előzményeit a 2x10 z Albionu (EMI — Supraphon 1113 2761 Ismerteti. A legkimerítőbb magyarázat az első album kísérőszövegén található a kitűnő szakember, dr. Ľubomír Doružka tollából, ugyanő írta a harmadik lemez ismertetéseit is. A country zenét (jobban mondva, az előadókat) Miroslav Cerný mutatja be. Sok írás jelent már meg cseh és szlovák szakírók tollából, mely a rock két legfontosabb forrásának a bluest és countryt tartja, ezekkel lényegében egyet is lehet érteni. Azonban először nyílt lehetőség arra, hogy a csehszlovákiai nagyközönség jól szerA népes amatőr művészeti csoport, melynek vezetőjével beszélgetek, tavaly verbuválódott, zömében tizenévesekből, ami már magában véve is felfi- gyeltete eredmény manapság. Az aztán még inkább, hogy mindjárt az első műsorukkal hangos közönségsikert arattak mindenütt, ahol felléptek. Egyik előadásukon jómagam is jelen voltam, és valóban kellemes meglepetésben volt részem, tegyem hozzá: nem csupán azért, mert kezdőkről volt szó. Persze, akadt kifogásolnivalóm is, amit r.z előadást követő vitában ugyanúgy kifejtettem, mint azt, ami számomra értéket, újat jelentett; majd megkockáztattam azt a kijelentést, hogy ezzel a műsorral akár a központi seregszemlére is eljuthatnak, ha alakítanak rajta, kidobják a se- lejtet, tartalommal töltik meg az üresjáratokat. Amikor ugyanezt a véleményt mások is megerősítették, én soha annyi új- jongó, örömében akaratlanul is tapsoló ifjút, lányt és fiút még nem láttam egy (amatőr művészeti) csoportban. Hogy ők szerepelhetnek a központi seregszemlén?! Ott lehetnek a legjobbak között, abban a híres városban?! Megmutathatják, mire képesek itt, ezen az eldugott- nak mondott vidéken?! Szakemberek előtt léphetnek fel?! Eljutottak a központi seregszemlére. És műsoruk ismét hangos közönségsikert aratott. A zsűri egészének tetszését azonban nem nyerték meg, (amiben nincs semmi különös, az ilyesmi mindennapos jelenség a hivatásosok világában is, és számolni kell vele amatőrberkek- hen is, vagyis mindenkinek, aki ilyen szférában vállal közszereplést). De itt nem is arról van szó, hogy megnyerték-e a zsűri tetszését vagy sem, hanem arról, hogy a többi előadás, illetve a többi közül három jobbnak ítéltetett meg, „dobogóra“ érettebbnek, mint a szóban forgó. És ebben sincs semmi rendkívüli. Így fogták ezt föl a gyerekek is, akik boldogok voltak, hogy szerepelhettek, mondja a rendező-vezető; a fesztivál egész ideje alatt jól érezték magukat. Csak amikor hazatértek, akkor szomorodtak el, merthogy itt is, ott is azzal fogadták őket, hogy: no, jól lebőgtetek; kellett nektek oda menni, lebőgni. Hát ez bizony a rutinos, az amatőr művészeti mozgalmunkban, sok mindenhez hozzászokott-edző- dött korosabb felnőttet is megrendítené, nemhogy a kezdő ifjút, aki úgy tudott lelkesedni, aki igyekezett a lehető legiöb- bet nyújtani szerepében, talán arra is gondolva, hogy nemcsak önmagát képviseli, hanem egy nagyobb közösséget, amelyben szUletett és fölnevelkedett. Kell-e mondanom, hogy szó sem volt lebőgésről, és ha lett volna is, az akkor sem a csoportot érinti, hanem a műsorválasztó bizottságot, mert hiába akar valamelyik csoport részt venni az országos szemlén, ha műsorát oda nem tartja megfelelőnek az említett bizottság. Kell-e magyarázni, hogy az első három helyen nem végezhet mindenki, és ez még korántsem jelenti azt, hogy akik nem kerültek dobogóra, azok kivétel nélkül és egyértelműen rosszat produkáltak — „lebögtek“. Kell-e magyarázni, hogy egy országos döntőben szerepelni, az azért nem kis dolog (most persze, csupán magát a tényt nézve). Az eset nem érdemelne szót, ha nem lenne következménye, De van. Méghozzá olyan, amely máskor másutt is előfordult már és egyáltalán nem kedvez a mozgalomnak, még kevésbé az adott helység kulturális életének. Azt mondja a rendező-vezető, hogy a meggondolatlan, kárörvendő, günyoros fogadtatás annyira elkeserített néhány emberi, hogy hátat fordítottak a csoportnak, bármennyire is igyekszik őket meggyőzni, nem hajlandók úfabb műsorban szerepelni. Magyarán: újabb lebőgést vállalni. És ezen a ponton számos kérdés kínálkozik, például: helyesen cselekszenek-e akik elhagyják a csoportot? Fölkészítette-e őket a rendező arra, hogy esetleg kedvezőtlen véleményeket is kaphatnak, mi több, rosszindulatú megjegyzéseket főként onnan, ahonnan nem is várnák?, mi/féle lelkesedés az, melyet egy-két szó lelohaszthat?, hol van az ifjú hév, a „csak azért is megmutatom“ magatartás? És egyáltalán: miért csinálták az egészet? De van itt természetesen egy másik, nagyon egyszerű kérdés is. Mi történt volna, ha azzal fogadják otthon a csoportot: nem baj, gyerekek, jövőre majd jobban sikerül; amiben tudunk, segítünk nektek mi is, csak szóljatok. Ezt mondani persze nehezebb, hiszen cselekvő közreműködés is ígértetík benne. Az elutasításban, a kárörvendő meg-' nyilatkozásban viszont nem, az nem kötelez semmire. Az elmondottak ellenére azonban az egész ügyben van valami szép és biztató: a csoport törzsgárdája megvan és már most újabb tervek megvalósításán dolgozik. BODNÁR GYULA kesztett, a lehetőségekhez mérten kimerítő antológiák alapján maga is ellenőrizze ezeket az állításokat. Ahhoz, hogy ellenőrizhessünk, viszonyítanunk kell. A mai rockzenében azonban a források elemei már csak stilizált formában találhatók meg. Legegyszerűbb tehát a rock kezdeti éveihez visszatérni, konkrétabban, a korai Beatles- höz. Ehhez azonban ismernünk kell a Beatles előtti angol popzenét, hogy lássuk miben volt új ez az együttes. Erre a feladatra vállalkozott Miroslav Cerný mikor az EMI katalógusából kiválasztott húsz számot (1958—1963). A válogatás elég sok stílust és előadót érintett, de véleményem szerint nem érzékelteti megfelelő módon az angol popzene fejlődését, mely végül a Beatles színrelépéséhez vezetett. Hiányzanak például a The Ventures, The Tornados vagy a The Ronettes és a The Crystals jelentős felvételei. A lemez azonban enél- kül is nyújt bizonyos támpontot és viszonyítási alapot a Beatles és a rock újszerűségének felméréséhez. Az írás elején említettem a múlt kutatását és a mai viszonyokra alkalmazott magyarázatát. Az objektív vizsgálat fontos a rock esetében, és ezzel a három albummal a Supraphon jelentős lépést tett a gyökerek széles körű bemutatása felé. Szükség van erre, mert a rockról még ma is sok a téves nézet, kimódolt művi zenének tartják, pedig népzenei gyökerei vannak, fejlődik, csúcspontjai, \ hullámvölgyei vannak, életünk, szórakozásunk szerves részévé vált. GYUROVSZKY LÁSZLÓ 1981. X. Vl 4
