Új Szó, 1981. október (34. évfolyam, 232-258. szám)

1981-10-23 / 251. szám, péntek

Kötés és oldás BEMUTATÓ A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN Rendhagyó módon kell kez­denem. Lehet, hogy az olva­sónak vpro et kontra“ külön­bözik majd a véleménye az itt olvasottaktól. Ennek egyet­len oka: Gágyor Péter Szélkö­tő Kcilamona című kétrészes játékának nem ugyanazt az előadását láttuk, és benne nem ugyanazokat a színésze­ket. Ez utóbbi tény nemcsak a hősök (Rontó, Medvekirály, Udvarmester) alakítóinak cse­rélődésére utal. Többször lát­tam az előadást, mindannyi­szor inast és mást írhattam volna a színészek játékáról. Tájoló színház lévén ugyanis a Thália naponta más-más kö­rülmények között kénytelen játszani, ám ez nem ok arra, hogy egyes színészek megha­tározottan szubjektív indokok' kai a bemutatók után a rende­zői elképzeléseket, beállításo­kat felrúgva dolgozzanak. Mondván: a művészeti ellenőr ezúttal sincs jelen, ezeknek a nézőknek meg úgyis jó. Konk­rétabban szólva: a Szélkötő Kalamona komáromi (Komár­no) előadása olyannyira kü­lönbözött az október 14-i kas­sai (Košice) előadásától, amelynek már már ősbemuta­tói hangulata volt, hogy sértő és ártó szándékkal vádolhat­nának meg, ha annál az elő­adásnál lecövekelve írnék az ezúttal drámaíróként és ren­dezőként is bemutatkozott Gá­gyor Péter munkájáról. Végül is a kritikusnak az a feladata, hogy a létrehozott, művészi szándékkal megalkotott pro­dukciót ítélje meg és ne a színészi fegyelmezetlenségek sorozatát, amelyek a kassai előadáson a minimálisra csök­kentek. Önkéntelenül is felve­tődik a kérdés: miért csak egyszer, miért csak alkalom­szerűen? Csehszlovákiai magyar szer­ző népmeséből írt játékának ősbemutatóját láthattam. Szán­dékosan nem írom mesejáték­nak“, hiszen ez legtöbbünk­ben szokványos képzettársítá­sokat szül. Megjelennek előt­tünk az európai népek me­sekincsének polgáriasított Grimm-, Hauff-, Andersen-féle feldolgozásai. Ezek már a né­pi mesekincs polgári szalonok melletti gyerekszobák nevelési céljaihoz idomított, ezért meg­csonkított, változatai. Gágyor Péter játéka minden'szavával, mondatával, párbeszédével szemben áll ezzel a felfogás­sal. Ezért is tűnhet szokatlan­nak vagy újnak. Ám senkinek sem lehet idegen vagy érdek­telen. Hiszen a magyar nép­mesék elismerten nagy feldol­gozói — Arany László, Bene­dek Elek és Illyés Gyula — sohasem szakadtak el a nép­mesét létrehozó etnikumtól. Igyekeztek megőrizni az ön­maga szükségletére művészit al­kotó nép társadalmának, vi­lágképének, ' hiedelemvilágá­nak, nyelvi leleményének leg­fontosabb jegyeit. Mindezt úgy tették, hogy a felnőttek szó­rakoztatására alkotott mesét megtisztították a gyermek szá­mára riasztó haragtól, kegyet­lenségtől, obszcenitástól. Ezt a legjobb és leghaladób hagyo­mányt követte a fiatal szerző és rendező. A Hetvenhét ma­gyar népmese című kötetben olvahsató Szélkotő Kalamona meséjét, amely a legrégebbi rétegbe tartozik, adekvát esz­közökkel dolgozta fel. Szibéria őslakosságának, finnugor nyelvrokonainknak és a ma­gyarság népköltészetének fel- használásával olyan tartalmi és formai jegyekkel gazdagí­totta, amelyekhez meg kellett találnia a színpadi megjelení­tés eszközeit is. A játék alap­ját képező mese-történet szi­lárd szerkezetét a szerző szö­vegének nyelvi ritmusa, költői megkomponáltsága olyan ke­retbe ültette, amely már maga kínálta az archaizáló megjele­nítést. így nem véletlen a ma­gyar népmese^ a népdal és a néptánc legősibb rétegeinek ta­lálkozása és együttes jelenléte a színpadon. Mint minden eh­hez hasonló, ez a játék, ez a mese is magatartásformákat, élethelyzetek megoldását kí­nálja, tehát egy meghatározott gyermek- és ifjúságréteg (ki­lenctől tizenhat évesekig) tu­dati nevelésének fontos eszkö­ze lehet. A hősmese a magyar nép mesekincs honfoglalás előtti része, így nem öncélú, hogy az író-rendező a stílus-egysé gesítés, a következetesség út­ját járta végig, amikor a sá­mánhitű ősmagyarok törzsi éle­tének viszonyait is megjeleníti a színpadon. A díszlet — Ko- pócs Tibor munkája — köz­ponti eleme a világfa, az élet­fa vagy az égigérőfa, amely Diószegi Vilmos és Dömötör Tekla kutatásai alapján a sá­torfából (a színpadon ezt a funkciót is betölti) eredeztet­hető. Bodonyi András zenéje ősi pentaton dallamokból állt össze. Ritmusával, dallammotí­vumaival feszességet kölcsö­nöz a rítusjátéknak. Quittner János koreográfiája ehhez pon­tosan alkalmazkodó. Színház- történeti pillanatoknak lehet tanúja a néző, amikor a színé­szek hangszereiken élő zenét játszanak. Csendes László az egyik legnehezebben • megszó­laltatható népi hangszeren — dudán — játszik. Sajnos a díszlet jelentéstar­talmához, funkcionalitásához nem társulnak a jelmezek. Közhelyes stilizáltságuk, a ru­hák textil-struktúráinak mai­sága zavaró, és kilógnak a já­ték hangulatából. Ma este: AZ IDEI £VAD ELSŐ BEMUTATÓJA A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN A MATESZ komáromi társu­lata komédiával kezdi az 1981/82-es évadot. Az orosz klasszikusok ciklus darabja­ként mutatja be Alekszander Nyikolajevics Osztrovszkij A négylábú is botlik című művét. Osztrovszkijnak ezt a játé­kát „keserű komédia “-ként tartja számon a színháztörté­net. Egyrészt azért, mert csu­pa zsákutcába „igyekvő“ em­beri jellemet láthat a néző a színpadon, másrészt viszont a szerző realista felfogásától messze áll, hogy művét „min­den jó, ha vége jó“ alapon fejezze be. Az arra érdemesül­tek nem a sznpadon nyerik el büntetésüket, hanem a néző „egyszemélyes színházában“ — a lelkiismerete színpadán ... Glumov, a komédia csinos, okos és igen simulékony mo­dorú főhőse — akit Boráros Imre személyesít meg — mesteri fokon mutatja be az önzés és a karrierizmus pél­dázatát, nem kímélve környe­zetét, amelyben — szinte pil­lanatok alatt — avatott szem­mel fedezi fel — olykor a leg- raffináltabban álcázott — em­beri butaságot. Azt is mond­hatnánk, (már-már), hogy ez a fickó egy rendkívüli tehet­séggel megáldott ember. Mind­egy-e azonban, hogy mire használja fel a tehetségét? Csodálattal adózhatunk a fő­hős leleményességének, amely- lyel minden helyzetben azon­nal feltalálja magát, de nem tisztelhetjük ezt az embert, aki tehetségét — a közösség elle­nében — kizárólagosan önző érdekből használja. Nem csoda hát, ha keserű ez a komédia, hiszen a legkacag- tatóbb helyzetek is félelmetes­nek tűnnek és az emberi bu­taságról is kiderül olykor-oly- kor, hogy nagyon is számító tudatosság búvik meg mögötte alattomosan, s mi több, ez a látszólagos emberi butaság mások valóságos butaságán élősködik... Az előadás rendezője ven­dégként Szűcs János m., a Miskolci Nemzeti Színház tag­ja, akit már nem szükséges különösképpen bemutatni kö­zönségünknek, hiszen színhá­zunkban ez a harmadik rende­zése. A díszlet- és jelmezter­veket Platzner Tibor készítette, s a produkcióban részt vesz a komáromi társulat csaknem minden tagja. Bemutató ma este fél nyolc órakor. KMECZKÖ MIHÁLY A játszók közül Csendes László Csikófi szerepében min­den tud lenni egyszerre: sá­mán és varázsló, zenész és színész, táncos és mozgásmű­vész, de mindenesetre ponto­san stilizált mozgású táltos. A Rontót alakító Hizsnyai Zoltán személyében a sok alkalmi megoldás után olyan partnere akadt, aki tudatosan és ösztö­nösen is birtokolja a rítusjá­ték kifejezési formáihoz szük­séges eszközöket. Mindkét szí­nész fizikai kondíciója olyan erény, amelyet nagyon jól ka­matoztathatnak a korszerű színházban. A mesélő Hajnalcsillagot Tóth Erzsébet játszotta. Alakí­tása nem eléggé kiérlelt, na­gyobb önfegyelemmel a szava­iéi manírokat lefejtve adottsá­gait jobban a szerep szolgála­tába állíthatta volna. Kiss Ág­nes Királynéja eszköztelensé- gével tűnik ki, túlhajtott gesz­tusokat mellőzve minden alka­lommal kiváló. A karakterizá ló tehetség birtokában van, s az egyik legígéretesebb tehet­sége a társulatnak. Murányi Anikó Julia királykisasszonyá­ról és Mihályi Mária Kalamo­na követéről ugyanez mondha­tó el. Kövqsdi Szabó Mária Szakácsnője a szerep és a szí­nész azonosulásának szép pél­dáját adja. László Géza Ördög- királya és Medvekirálya tiszta figurákká sikeredtek. Meglepő en tehetséges pillanatai voltak Krausz Tivadarnak az Udvar­mester szerepében. Lengyel Ferenc Királya jórészt az igé­nyes mozgásvariációkat kívánó szereptől való idegenkedésre utal. A Kalamonát alakító Vá­rady Béla szövegmondása és mozgása helyenként ütötte egymást, néha egészen más, mint félelmetes hatalommal bíró Kalamona. Ha Szabó Ró­zsi Rontó édesanyja szerepé­ben nyújtott alakításához ha­sonlót lát a kritikus, kényte­len elgondolkodni azon, hogy mi motiválja a színészt a da rab stílusától ennyire elülő játékra. A színészi önhittség, önkényeskedés példája ez a polgárasszony i gesztusokkal eltorzított parasztasszony. Kötés és oldás. Kalamona bosszúból megköti a szeleket, Rontó vitéz eloldja azokat, hogy legyen eső, meleg az em­bereknek. Szánthassanak, vet­hessenek, arathassanak, mele­gedhessenek, kenyeret süthes­senek. De kiszabadítja a nyel­vüket felejtett királylányokat is, akik szavukat veszítve Ka­lamona jégpalotájára hideget lehelnek. így győzi le Rontó a legnagyobb rosszat is: az ér tétlenséget. DUSZA ISTVÁN Emlékszem Picasso grafikái­nak bratislavai kiállítására a hatvanas években. Két vagy három teremnyi kép volt az egész, nem sok, de én csak­nem minden nap ott voltam, és nemcsak Picasso miatt. A látogatókat figyeltem, érdekes volt látni reakcióikat. Akadtak olyanok is, akik megkérdezték: Hát ez az a nagy Picasso? Ma már tudom, fölösleges volt rejtett többletet, filozofikus mélységeket keresni és szá­mon kérni azokon a képeken. Minden egy az egyben önma­gával volt azonos. A szatír szatír volt, a táncos táncos. Boszorkányos gyorsasággal rögzített ötlettöredékek voltak. Richter vagy Rubinstein napi zongoraskál ázásainak megfele­lő grafikai ujjgyakorlatok, egy olyan ember megnyilvánulásai, akiknek létformája és létszük­séglete az alkotás, a művészi munka. Picasso híres volt ar­ról, hogy a gondolat és a szempillantás gyorsaságával al­kotott, gyakorlott keze nyom­ban papírra vetette mindazt, ami a szeme előtt vagy az agyában felmerült. Nem is­mert technikai nehézséget, ahogy nem ismert papírra nem kívánkozó témát sem. Ha a papír vagy a vászon nem bírta el mondanivalóját, más lehetőség után nézett. Nem lé­tezett olyan képzőművészeti zsáner és stílus, amelyet ki ne próbált volna: rajzolt, fes­tett, vésett, szobrokat és kerá­miát készített. Amihez nyúlt, forradalmian megújult, vonzó­vá vált mások számára is. Amikor két évig dolgozott egy kis vallaurisi kerámikusmű- helyben, olyan érdeklődés 'tá­madt a város és a kerámia iránt, hogy mindenfelől oda- sereg lettek a művészek és iparosok, s rövid időn belül Vallarius lett a francia kerá­miagyártás és művészet köz­pontja. Ám Picasso képtelen volt elviselni, hogy más is ha­ladjon az általa kitaposott úton. Amint követői akadtak, hátat fordított addigi stílusá­nak és valami merőben újat kezdett. Nem ismerte a pihe­nést, kilencéves korában ugyanolyan megszállott inten­zitással dolgozott, mint húsz­évesen. Napi kilenc órát dol­gozott, délután kettőtől este tizenegyig, alig engedve magá­nak egy kis szünetet. Három- négy órát állt egyhuzamban a vászon előtt, anélkül, hogy fá­radtságot érzett volna. „Amíg dolgozom, sutba dobom a tes­temet, ahogy a muzulmánok is levelik a cipőjüket, mielőtt a mecsetbe lépnének. Ezért hosszú életűek a festők" — mondogatta. Azok, akik nem értették meg művészetének lényegét, idegenkedve fogadták végezetül leegyszerűsített rajzait. Pedig olyan egyszerűséggel csak az képes és mer ábrázolni, aki tökéletesen ismeri a bonyolul­tat, a nehezet. Fantasztikus rajzkészségét bizonyítják bika- és galambvariációi. A tökéle­tesen plasztikus és élethű, leo- nardói pontosságú vonalaktól jut et a lényeget megragadó,, jelzésszerűség sűrítéséig. Alko­tásai nem a konvencionális szépség jegyében születtek. Oj, eddig ismeretlen, másfajta szépséggel ajándékozta meg az emberiséget, olyannal, amely nem adja meg magát, nem tá­rulkozik fel teljes valójában első látásra. Szinte szimbólum­má növekedett képe, a Guer­nica teljes tudatossággal vál­lalja a rútságot. Amit a zse­niális honfitárs, Francisco Goya a múlt században csak a rézkarcok egész sorozatával volt képes kifejezni, azt Picasso egyetlen képbe sűrítette. A há­ború rettenetes borzalmait adekvát eszközökkel érzékel­teti. Ami barbár, kegyetlen, iszonyatos és embertelen, nem lehet emberi formákba önteni — sugallja Picasso műve. De tudott megejtő gyengédséget tükröző képeket is festeni. 1947 és 1949 között többször örökítette meg gyermekeit, Claude ot és Palomát. Ezek a gyermekportrék olyan bájt su­gároznak, mint Rubens fiáról készített finom krétarajzai. A meghökkentő újító szíve* sen nyúlt híres elődei vásznai­hoz, egy-egy témájukat szám­talanszor variálva tett tanúbi­zonyságot kimeríthetetlen fan­táziájáról. Velázquez Meninas című híres festményét vagy öt- venszer variálta, rengeteg vál­tozatot készített Manet Reg­geli a szabadban című képéről, de inspirálták Greco, Delacroix és Courbet művei is. Az elsők között fedezte fel a néger plasztikák rejtett szépségeit, s szobraiban, plasztikáiban gyaki ran merített belőlük inspirá­ciót. Ami a kezébe került, mű­alkotássá vált, még a szemét­dombról összegyűjtött ócska­vasból is csodálatosan kifejező állatfigurákat kreált. A Koreai mészárlás, a Háború és a Béke nagyméretű vásznaival, vala­mint a békegalamb számtalan változatával bizonyította har­cos politikai magatartását, bal­oldali beállítottságát. Száz éve született, de hatá­sa annyira élő, hogy szinte hi' hetetlen ez a centenárium. Kézjegyének nyoma megtalál­ható századunk minden kép­zőművészeti törekvésén. Világa azonban öntörvényű, zárt vi­lág. Egyszeri és megismételhe­tetlen, mint a legnagyobbaké, Michelangelóé vagy Leonardóé. VOJTEK KATALIN Zenei élmények A bratislavai zenei ünnepségek hangversenyeiről A bőkezű, nagyvonalú prog­ram, a hazai közönség és az év­ről évre mind nagyobb szám­ban hozzánk érkező külföldi ven­dégek nagy érdeklődése már hagyományosan jellemzi a bra­tislavai zenei ünnepségeket. Ezt bizonyítják az idei fesztivál ese­ményekben és élményekben gazdag első napjai is. Az ünne­pi megnyitó“ után igazi feszti­válhangulatban él a város. Elsőnek a Szlovák Filharmó­nia zenekara lépett pódiumra, s a szovjet Dmitrij Kitajenko ve­zényelt. A műsort Alexander Moyzes Jánošík és csapata cí­mű nyitánya vezette be, és Csajkovszkij 6. szimfóniájával zárult, melyet Kitajenko egyé­ni stílusban vezényelt. Az estet főleg Rudolf Buchbinder osztrák zongoraművész csodálatosan tiszta, mély és kultúrált Mo- zart-előadása tette emlékeze­tessé. A Szlovák Nemzeti Színház operatársulata Verdi Don Carlos című operáját mutatta be. Nagy tetszést aratott néhány fiatal művész kimagasló pro­dukciója, elsősorban Sergej Kopčák, Ida Kirilová, Pavel Mauréry és Peter Mikuláš ala­kítása. Nagy várakozás előzte meg az Indiai estet, melyen Arvind Parikh és társulata ízelítőt adott a hagyományos indiai ze­néből. A Bécsi Szimfonikusok, akiket a nyugatnémet Gerd Albrecht vezényelt, hírükhöz méltóan igen kultivállan adták elő Anton Bruckner monumen­tális művét, a 7. szimfóniát. Igazi élmény volt a rigai Ave Sol kórus bemutatkozása is. A közönség tapsa nemcsak széles skálájú programját, hanem a kóruslagok kivételes szépségű hanganyagát, egyéni előadás­módját és fiatalos lelkesedését dicsérte. Konrad Ragossnig, a híres osztrák gitár- és lantmű­vész finom, cizelilált, csillogóan virtuóz játékával alkotott ma­radandót. A Bratislavai Rádió Szimfoni­kus Zenekara, melyet Ondrej Lenárd vezényelt, elsősorban Rimszkij Korszakov Seherezádé című szimfonikus költeményé­nek szuggesztív, színeket és drámai akcentusokat kiaknázó izgalmas tolmácsolásával ara­tott nagy sikert. Angelica May (NDK) gordonkaművésznő von­zó művészegyéniségét és érzé­keny muzikalitását a spanyol Eduard Lalo tetszetős gordon­kaversenyében jól érvényesít­hette. Lenárd a Szlovák Filhar­mónia érnekkarával és a prágai Libuše Márová énekművésznő közreműködésével mutatta be Andrej Očenáš új művét, az Ot a naphoz című oratóriumát. A 137-tagú Nouvel Orchestre Philharmonique de Radio-France aránylag fiatal zenekar. Bemu­tatkozása sikeres volt. Főleg a fúvósai jó muzsikusok. Művé­szeti vezetője, Gilbert Amy energikus, temperamentumos és emellett intelligens, körülte­kintő karmester. A zenekar Berlioz Római karnevál című nyitányában csillogtathatta meg virtuozitását, Debussy szimfoni­kus költeményeit — az Egy faun délutánját és a Tengert tartózkodóbb módon, az ará­nyok kiegyensúlyozására ügyelve tolmácsolta. Az együt­tes szólistája, [ean-Francois Heisser zongoraművész Beetho­ven 4. zongoraversenyében im­ponáló technikai tudásról, szu­verenitásról tett bizonyságot, vi­szont a kifejezési eszköztára, a kifejezési módja kissé akadé­mikusnak hatott. A kivételes élményt a szov­jet vendégművészeken kívül a magyarországi művészektől kaptuk meg. Az, ahogyan a Ma­gyar Állami Hangversenyzene­kar — október 20-án — Feren- csik Jánossal az élén Bartók Béla Concertóját tolmácsolta, külön méltatást érdemel. MARCZELL ZSUZSA 1981. X. 23. Az élő Picasso

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom