Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1981-07-08 / 159. szám, szerda

elsősorban a nyugati hitelek segítségével. A gazdaságpolitikában érvényesített kalandor- akciők következtében Lengyel- ország állami adóssága 1974- ben nyolcmilliárd dollárról fantasztikus összegre: 27 milliárd dollárra növekedett, ami még függőbbé tette az országot a Nyugattól. A Nyugat ezért a pénzért nemcsak gazdasági, hanem politikai „osztalékhoz“ is akar jutni, pl. azt szeretné elérni, hogy az ország álláspontja a szocialistaellenes irányzatokkal kapcsolatban mérsékelt legyen. Ezek az irányzatok épp a hetvenes évek második felében kezdtek rendkívül viharosan és csaknem leplezetlenül megnyilvánulni.

A kalandorakciók a gazdaságpolitikában, amint arra a LEMP Központi Bizottsága is figyelmeztetett, a gazdaság nagyon súlyos kimerüléséhez és nagy balsikerekhez vezettek. Ezeket a hiányosságokat és hibákat elkendőzték, a szavak és a tettek közötti szakadék állandóan mélyült, s ez az emberek körében és a társadalomban is súlyos erkölcsi károkat okozott.

Az embereket és a dolgozók tömegeit nemcsak a gazdasági nehézségek és a rossz termés következtében még fokozódó hibák nyugtalanították, hanem az erkölcs lenini elveinek megsértése és az igazságtalanság is. Ez természetesen nyugtalanságot váltott ki. Nem a szocializmussal voltak elégedetlenek, hanem elsősorban azzal, ami ellentmondott a szocializmus kulcsfontosságú lenini elveinek, azoknak az etikai és humanista elveknek, amelyek a kommunista eszme lényegét alkotják.

„Nehézségeink oka nem a szocializmus, hanem elveinek megsértése, gazdasági törvényeinek és a pártélet lenini normáinak voluntarista figyelmen kívül hagyása, a társadalomban az osztályellentmondások lebecsülése és az ideológiai munka elhanyagolása. Mindez maga után vonta a munkások növekvő elégedetlenségét, és oka lett a párton belüli bírálatnak“ — mondotta Kania elvtárs az SZKP XXVI. kongresszusán.

A néptömegeknek ez a bírálata és önbírálata, a rossz vezetési mód okozta elégedetlenség, a belső tiltakozás a hatalommal való visszaélés, a pazarlás és a haszonlesés ellen — ezek a jelenségek egyes kommunistákra is jellemzőek voltak —, valamint a szavak és a tettek közötti ellentmondás elleni tiltakozás a munkástömegek társadalmi és állampolgári öntudatosodásának közvetlen következménye volt. A szocializmus éveiben növekedett a kollektív és hazafias öntudat, tehát a nem burzsoá, hanem a mély szocialista öntudat, amely arra törekedett, hogy a szocializmust megtisztítsa mindattól, ami ellentétben áll lényegével és elveivel.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt így értékelte a munkás- osztály törekvéseit annak ellenére, hogy az augusztusi válság idején a Balti-tenger partvidékén kezdetleges, sőt ellenséges formában nyilvánultak meg. A LEMP Központi Bizottsága Politikai Bizottságának jelentése a Központi Bizottság októberi 6. ülésén megállapította:

„Ez nem a munkások tömeges tiltakozása volt a szocializmus ellen, hanem elveinek megsértése ellen, nem a párt ellen, hanem politikai hibái ellen; nem a bérmunkások tiltakozása volt, hanem olyan osztályé, amely a köztársaságban úrnak érzi magát“.

Lengyelországban ma azt beszélik. hogy ha nem lettek volna az említett hibák, ha nem sértették volna meg a szocialista elveket, akkor a KOR és más erők tehetetlenek volnának, mert tevékenységüknek nem volna táptalaja.

A párt — és ez kétségkívül erős oldala — az éles kritikai procedúrákban a negatív és veszélyes vonásokon kívül felfigyelt a nagyon pozitív jelenségre is, hogy a munkásosztálynak robbanással fölszabadult szociális energiája nem a

(Folytatás a 3. oldalról)

Vér nélküli front

destukcióra, hanem a már elért eredmények megszilárdítására, a radikális újjáépítésre, a közös kollektív munka jobbítására, és a gazdaság hatékonyságának fokozására irányul; a társadalom erkölcsi légkörének javítására, beleértve a munkaerkölcsöt is; a hiányosságokkal szembeni kérlelhetetlen álláspont kifejlesztésére; olyan társadalmi légkör megteremtésére, amelyben az állam, amint azt Lenin mondta, „a tömegek erős öntuda- táyá válik“, s amelyben minden dolgozó a szó szoros értelmében állampolgárnak érzi magát, érdekelt a nép közös művében, és vállalja ezért a felelősséget.

Mesterkedés az öntudattal

Az élet megmutatta, hogy az ország gyors szocialista „újjászületésével“ kapcsolatos tervek megvalósítása sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt feltételezték. Az a hangulat, amelyben a párt hibáiból adódott csalódottság azzal a büszkeséggel párosult, hogy a párt elég erőt talált ahhoz, hogy beismerje és tudatosítsa ezeket a' hibákat, az említett folyamat irányításának lehetőségébe vetett hittel, a nagyon heves osztályharc kemény valóságával találkozott. Az említett tervekben és reményekben nem vették figyelembe a legfontosabbat: a lengyelországi ellenforradalmi és szocialistaellenes alvilág hatásának nagyságát és kalandor merészségét.

Meglehet, hogy a lengyelországi helyzet fő parádoxona

— és legnagyobb sajátossága

— abban rejlik, hogy a szocialistaellenes szélsőséges erők a szocializmus elleni harcukban a lengyel munkásosztály és az egész lengyel nép azon tulajdonságaira támaszkodtak, amelyeket jelentős mértékben a szocializmus fejlesztett ki bennük. A munkásosztály öntudatával való mesterkedés céljából számoltak azzal, hogy gazdának érzi magát, számoltak a munkásosztály szociális, állampolgári és társadalmi fe- felelősségével, a lenini normák megsértésének elutasításával.

A lengyelországi eseményekre az jellemző, hogy elsősorban és főleg az ifjúságra, a munkásosztály legfiatalabb nemzedékére támaszkodtak. Vegyünk egy olyan sokatmondó és elgondolkodtató tényt, hogy amíg až ágazati szakszervezetekbe Csak nagyrészt a 40 év feletti munkások kerültek, a Szolidaritásba mindenekelőtt a 20—30 éves fiatalok lépteki

Az ellenség kihasználta az ifjúság erkölcsi maximalizmu- sát, politikai éretlenségét, hogy nincs sem szociális, sem élettapasztalata, valamint azt, hogy a munkások első nemzedékéről volt szó, amely most jött fel faluról a városba.

Mindez megkönnyítette a munkásosztállyal való mester- kedési kísérletet. A KOR ezekben az években e téren mindenekelőtt azzal szerzett Jelentős rutint, hogy elutasította az erkölcsi normákat és elveket.

A szocialistaellenes erők taktikájának elvi és rendkívül aljas sajátossága a lassú, „nyugodt“, „belopakodó“ ellenforradalom, ami abban rejlett, hogy a szocializmus ellenségei a lengyel munkásosztály szégyentelen félrevezetése során a munkásifjúság előtt gondosan leplezték tényleges, szocialista- ellenes céljaikat és szándékaikat.

A lengyelországi „belopakodó“ ellenforradalomnak ez a taktikai sajátossága mindennél jobban mutatja, hogy a szocializmus, mint a leghumánusabb és valóban igazságos társadalmi rendszer olyan erős gyökeret eresztett a lengyel dolgozó nép lelkében és elképzeléseiben, hogy még a szocializmus legesküdtebb ellenségei sem mertek szocialistaellenes jelszavakkal fellépni a nép körében. Ellenkezőleg: „a dolgozók barátainak" álarcát vették fel és „munkásvédelmi bizottságnak“ nevezték magukat. A KOR — a nagyhangú szocialistaellenes erők frakciója —, ahogy Lenin az ilyen „baloldaliakat“ nevezte, a „fiatal lázadók szövetségének“ trockista beállítottságú csoportjából alakult. S most egyszerre csak a KOR, amely a trockisták példája szerint az ifjúsággal számol, látványosabban és vakmerőbben, mint bárki más, aggódni kezd a lengyelországi szocializmus „minősége“, a dolgozók „érdekei és szükségletei“ miatt és féktelen, szenzációs és zajos „harcot“ indít a hiányosságok és a lengyel- országi szocializmus „deformációi“ ellen.

Ismét életre keltették, leporolták és restaurálták az anar- choszlndikalista eszméket és koncepciókat mint olyan bevált eszközt, amely a kispolgári ideológusoknak a munkásmozgalom félrevezetésére szolgál.

Az anarchoszindikalizmus, amely a kispolgári anarchizmus eszméinek közvetlen hatása nyomán keletkezett, mint tudjuk, Európában a jelenlegi trockisták és az „új baloldal“ soraiban rendkívüli népszerűségnek örvend, a Vörös Brigádokat és a terrorszervezetet is beleértve. Az anarchoszindikalizmus lényege az olyan illuzórikus remény, hogy a „szindikátusok“ (szakszervezetek) vezetésével szociális fordulat következik be, mintha a szak- szervezetek helyettesíteni tudnák a politikai hatalmat, és létre tudnák hozni a szakszervezeti szövetségek szabad csoportosulása által irányított társadalmat. Az anarchoszindika- listák az említett célok elérése univerzális módszerének tartják az általános gazdasági sztrájkot, amelyet azzal a céllal szerveznek, hogy hatalomra jussanak, s kezükbe vegyék a termelés irányítását.

Amíg a múltban ezek a módszerek a kapitalizmus ellen irányultak, az újdonsült lengyel „baloldaliak“ és a trockisták megpróbálták az általános politikai sztrájkot a szocializmus ellen fordítani, ügyesen kihasználva a Lengyelországban elkövetett hibákat és tévedéseket.

Alaposan leplezett burzsoá tudatról volt szó, amelyet hosszú éveken át az ideológiai diverzánsok kitartóan és ügyesen becsempésztek a lengyel munkásosztály bizonyos részének spontán mozgalmába. A munkásosztálynak ez a része semmiképpen sem a szocializmussal volt elégedetlen, hanem hibáival és tévedéseivel, vagyis a szocialista elvek nem következetes és nem teljes érvényesítésével.

A szocialista Lengyelország ellen valódi összeesküvést szőttek. Ez ideológiai komplex program volt a legkülönbözőbb megnyilvánulási formákban, beleértve a burzsoá nacionalizmust, a szovjetellenességet és az orosz kultúrával szembeni ellenséges magatartást.

Sajnos, ez az átgondolt és intenzíven végrehajtott összeesküvés eredményes volt. Legkomolyabb és legszomorúbb eredményei közé tartozott a lengyel dolgozók bizonyos részének, főleg az ifjúságnak a félrevezetése, olyan politikai „ámokfutásféle“, az érzékek olyan becsapása, amely még ma is sok lengyel lelkére nehezedik.

Láthatjuk, hogy nemcsak a forradalomnak, hanem az ellenforradalomnak is lehetnek nemzeti sajátosságai és árnyalatai. .

Ez a sajátosság és a lengyel munkásosztály osztályharcának teljesen új specifikuma meghatározza a párt stratégiai és taktikai feladatait. A párt türelmes munkával, a harcban szerzett reális tapasztalatokkal és meggyőző erővel igyekszik megtisztítani és megszilárdítani sorait, jóvátenni a hibákat, megnyerni az embereket, hogy Lengyelországban a szocialista újjászületés élére állhasson. E bonyolult folyamatban a párt a társadalom egészséges, józan és hazafias erőire támaszkodik,

ugyanakkor megőrzi a szociális aktivitás pozitív lényegét, a hibákkal szembeni hajthatat- lanságot, ami a munkásosztály törekvéseinek lényegét alkotja, s célul tűzi ki, hogy minden lengyel dolgozót kivezessen a szocialistaellenes és mindenekelőtt a „KOR erők“ káros befolyása alól. E feladat teljesítése megköveteli, hogy a párt minőségileg új, nem szokványos, eddig nem ismert módszereket alkalmazzon a társadalom irányításában, az emberek gondolkodásmódjára való hatásban, hogy a munkásosztály óriási szociális társadalmi energiáját ne destrukcióra és anarchiára használja, amire az ellenség törekszik, hanem észszerű, szociális és hazafias célokra, aktív és pozitív szocialista építésre, különös tekintettel a múlt hibáira és azok kollektív helyrehozására.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lengyelországi szociális válság politikai megoldásáért vívott súlyos és hosszú harc még csak most kezdődik. Ez a harc rendkívül súlyos, a párt számara kedvezőtlen helyzetben kezdődik, amikor nagy árat fizetnek a hibákért és a sikertelenségekért, az ideológia és a forradalmi elmélet, a kommunisták politikai és erkölcsi megacélozásának elhanyagolásáért. Igv adódhatott elő az a helyzet, hogy számos kommunista, sőt még egész pártszervezetek is a balti-tengeri események során elvesztették a fejüket. Ez is az ellenség tervének részét képezi: rákényszeríteni a pártot, hogy a végtelenségig igazolja magát, s a kommunisták körében kivétel nélkül bűntudatot kiváltani. Ámbár a hiányosságokért nem a szocializmus a bűnös, hanem konkrét személyek, akik egyszerűen sem eszmeileg, sem erkölcsileg nem nőttek fel a szocializmushoz. Az ellenség defenzívába akarja kényszeríteni a pártot. Nyíltan meg kell mondani, hogy az ellenforradalom ezen a téren számos sikert ért el.

Azok a kommunisták, akikkel Lengyelországban találkoztunk, túlnyomórészt nagyon jól tudatosítják, hogy támodásba kell lendülni. A sikeres harc fő, döntő feltétele a párt egysége, egészséges eszmeisége, alkotó potenciálja, rugalmassága és fegyelme.

A párttal szemben jól képzett tapasztalt ellenség áll, amely kitünően leplezi igazi céljait, és jelentős tartalékokkal rendelkezik a tömegtájékoztató eszközökben, a lengyel értelmiségiek és a magángazdálkodó parasztok soraiban.

Most a történelem mérlegén van nemcsak a lengyelországi szocializmus és az ország sorsa, hanem az enyhülés és a nyugalom sorsa.

A mérleg egyik serpenyőjében a lengyel nép szociális és nemzeti érdekei, a szocialista közösség egysége, az európai politikai erőegyensúly és stabilitás megőrzéséről való gondoskodás, sőt a. világbéke sorsa van, a másik serpenyőben a szélsőjobboldali erők felelőtlensége és kalandorsága, azoké az erőké, amelyek szélsőjobb- oldali frázisokat pufog tatnak, és reakciós törekvéseik, valamint a tűzzel játszó uraik törekvései érdekében mindent képesek kockáztatni: a békét, az enyhülést, a lengyel nép előrehaladását és Lengyelország szocialista újjászületését.

Mi az a Szolidaritás?

A formális válasz a következő: a Szolidaritás „független, önigazgatású szakszervezeti szövetség“, amely Lengyelországban 1980 nyarán az akút szociálpolitikai válságban született, s amelyet 1980. november 10-én a Lengyel Népköz- társaság Legfelsőbb Bírósága alkotmányos szervezetként iktatott be. A szakszervezeti szövetség alapszabályzatában kötelezte magát, hogy kizárólag szakszervezeti szerepet fog játszani, és semmi esetre sem politikait, „a Lengyel Népköz- társaság alkotmányával és a

termelőeszközök társadalmi tulajdonának elvével összhangban fog tevékenykedni, mert ez alkotja Lengyelországban a szocialista rendszer gazdasági alapját“. Az alapszabályzat elismeri a LEMP vezető szerepét és Lengyelország jelenlegi nemzetközi szövetségi szerződésrendszerét.

A helyzet bonyolultsága szokatlan szervezési formákhoz és a lengyel társadalomban szokatlan modellekhez vezetett. A párt és a kormány jó szándékának bizonyítékául és annak kinyilvánításául, hogy az ország szocialista újjászületésére törekszik, belegyezett az új szakszervezeti szövetség létrehozásába, pedig az ország alkotmánya erre nem kötelezte. Bizonyos körök ezt a jó szándékot, sajnos, gyengeségnek minősítették, amelyet a lehető legjobban ki kell használni. A Szolidaritás szemükben jó eszköz volt ahhoz, hogy az állam- hatalmat falhoz szorítsák, hogy kiélezzék a helyzetet, hogy a légkört forrpontig, sőt robbanásig hevítsék.

A Szolidaritás tekintettel megalakulásának körülményeire kezdettől fogva komoly és éles ellentmondásokat hordozott magában. Épp az ellentétek harcának kellett eldöntenie, mivé válik és milyen erőket szolgál a szakszervezet.

Stanislaw Kania elvtárs a LEMP KB 10. ülésén elmondta, hogy két tényező határozza meg a pártnak a Szolidaritáshoz fűződő viszonyát: „Először pártunk és a Szolidaritás viszonyának kezdeti szakaszáról van szó, amikor a szakszervezeti szövetség megalakult. A szervezők nyilatkozatából és alapszabályzatban rögzítettekből indultunk ki, miszerint a szakszervezeti szövetség védelmezi a szocializmus elveit, elismeri a párt vezető szerepet és nemzetközi szövetségi szerződéseinket, s nem tart igényt a politikai párt szerepére. A második tényező, amely meg- határazza kapcsolatunkat, azok a tények és az a gyakorlat, amelyek a szakszervezeti szövetségnek, egyes láncszemeinek és vezetőinek tevékenységét kísérik, az a gyakorlat, amely sok esetben teljesen ellent- ^ mond a következő kijelentéseknek: „Túl meggondolatlanul folyamodnak sztrájkokhoz, és a sztrájkok idején üzemeket szállnak meg. Számos szak- szervezeti kiadványban támadják rendszerünk elveit, szövetségünket és pártunkat. Aggasztanak bennünket a KOSZ KOR vezetőségének szocialistaellenes kijelentései, amelyek a szakszervezeti gyűléseken

hangzanak el, valamint a szak- szervezeti szövétségre gyakorolt tényleges hatásuk.“

Ügy történt, hogy mindkét tényező, látszólag egymást ki* záró mindkét irányzat annak az eredménye, hogy az újdonsült „népbarátok“ ügyesen és raffinált módon félrevezetik a munkások jelentékeny részét.

Azt vártuk, hogy a néptömegeknek a szocialista újjászületésért kifejtett törekvései a Szolidaritás segítségével a tömegek állampolgári energiájúnak konkrét és gyakorlati fel- szabadulásához vezet, vagyis az élet és a munka jelentős javulásához. Elsősorban nyilván azokról a reményekről volt szó, amelyek a munkásosztály széles tömegeit és a dolgozó értelmiséget az új szakszervezetekbe irányították. A Szolidaritásnak jelenleg nyolcmillió tagja van, ami a lengyel munkásosztály kétharmadát jelenti.

A hárommillió LEMP-tag közül egymillió a Szolidaritás tagja is.

Milyen valójában a gyakorlati eredménye a Szolidaritás több mint féléves tevékenységének? A lengyel dolgozók talán jobban dolgoznak és élnek? Növekedett a munka termelékenysége, javult a termelés szervezése? Előrehaladt Lengyelország a nagyon súlyos válságból kivezető út keresésében?

Ilyesmi nem történt. Képzeljük csak el azt a fájdalmas följajdulást, amely azokban a fljj napokban hangzott el, amikor **** az országot az általános sztrájk veszélye fenyegette: „Az embe- 1981. rek milliói felteszik a kérdést:

Hogyan tovább? Hová jutunk, VII l és milyen sors vár ránk?“ írta

(Folytatás az 5. oldalon)