Új Szó, 1981. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1981-07-08 / 159. szám, szerda

1981

VII. B.

azokban a napokban a Zol- nierz Wolnosci című lap. „Az országban hiánycikk az alapvető élelmiszer. Hosszú sorokban várnak a kenyérre, a tejre és a lisztre. Az emberek nagyon ingerlékenyek és fáradtak. Olyan gazdasági helyzetben vagyunk, amelyben minden lengyel látja és jól ismeri, hogy az újabb társadalmi konfliktus egyenesen katasztrófához vezet.“

Éljük bele magunkat Z. Kozol hazafi és állampolgári érzéseibe, aki úgy határozott, hogy elégeti magát. Ezzel akarta magára hívni szolidaritásbeli honfitársainak figyelmét: „Értsétek meg végre, milyen kárt okoztok hazátoknak. Talán vakok vagytok és nem látjátok, hogy akcióitokkal nemzeti katasztrófába sodorjátok az országot? 200 évvel ezelőtt Lengyelország uralkodói miatt a nép elvesztette szabadságát. Ma ugyanezt teszik barátaink a munkások segítségével s arra törekszenek, hogy a háború utáni oly nehezen felépített országot ismét romba döntsék. Ki hatalmazott fel benneteket arra, hogy döntse- tek az ország sorsáról? A történelem ezt nem bocsátja meg nektek“ — írja a Zolnierz , Wolnosci.

Nyilvánvaló és nagyon fájdalmas tény, hogy az elmúlt ev augusztusi eseményei óta nemcsak nem történt jelentőr sebb változás a gazdaságban és a lengyel nép életében, hanem ellenkezőleg; a lengyel gazdaság a katasztrófa szélére került.

Szükségessé vált a jegyrendszer bevezetése a hús, a vaj, a cukor, a liszt, a dara és más élelmiszerek eladásában.

Minden hazafiasan gondol* hodó lengyel, mindenki, aki nemcsak elméletben, hanem valóban aggódik az ország sorsáért, aki szívén viseli a dolgozó tömegek életszínvonalát, elgondolkozhat, és megkérdezheti lelkiismeretét. A nyolcmillió tagot számláló Szolidaritás soraiban a többség biztosan ilyen.

Az embernek nem kell ahhoz bölcs Salamonnak lennie, hogy megértse, semmiből semmi sem jöhet létre, mondjuk röpiratok- ból kenyér, üres beszédből szén; sztrájkokból kőolaj vagy a demagógiából lakás. Amit megkeresel, azt kapod. A szocialista társadalomban az emberek életszínvonala teljes mértékben a társadalmi munka színvonalától, mennyiségétől és minőségétől függ

Tudatosítják-e az új szak- szervezetek a néppel és a társadalommal szembeni felelősségüket azért, hogy a munka, a fogyasztás, valamint a kívánalmak és a lehetőségek mértékét összhangba hozzák, hogy a jelenlegi nehézségekből ne szülessenek új, még nagyobb, még bonyolultabb nehézségek?

A legjobb választ rendszerint a gyakorlat adja meg. Arról tanúskodik, hogy a Szolidaritás szélsőséges része az elmúlt félévben a szövetség egész erejével teljesen más célokat követett, olyanokat, amelyek távol állnak a dolgozók valódi szükségleteitől és érdekeitől.

Látszat és valóság

„A Szolidaritás tagjainak többsége, amely valóban hazafi és olykor a párt tagja is, azt kívánja, hogy Lengyelországban nyugalom uralkodjon, hogy az emberek dolgozzanak, hogy az életkörülmények állandóan javuljanak, hogy a szocialista Lengyelország erősödjön..." — mondotta Wojciech Jaruzelski tábornok, a minisztertanács elnöke a szejm egyik ülésén. Ezt azonbán a Szolidaritásban — főleg annak vezetőségében —, sajnos, nem mindenki kívánja.

A Szolidaritás vezetőségében és tisztségviselőinek körében vannak nem megfelelő politikai ambíciójú személyek és csoportok. Azokról a szélsőséges és veszélyes erőkről van szó, amelyek legjobban konfliktusos légkörben érzik jól magukat. Ez az ő életelemük. Igyekeznek a zavarosban halászni, a válságban megerősíteni pozícióikat, szétverni az államhatalmat, hogy azután át(Folytatás a 4. oldalról)

\ B + I I ■■ I ■

Ver nélküli

vehessék. Elsősorban a KOR tagjairól van szó — mondotta Jaruzelski.

Mieczyslav Rakowski, a minisztertanács alelnöke a szejm ülésén a következőket mondta: „Azok a demagógok, akik a nép tiltakozási hullámára támaszkodva kihasználták a szélsőséges radikális jelszavakat, és különösebb ellenállás nélkül befolyásolták számos dolgozó gondolkodásmódját, most egyenesen a néphatalom ellen indítottak támadást. Épp ezek az emberek váltották ki és fokozták a feszültséget, pedig nem volt rá okuk, minden erejükkel és minden eszközzel destabilizálni akarták a társadalmat, és arra törekedtek, hogy két kormány legyen. Ügy látszott már, hogy a lengyel államban létrejön egy, a Szolidaritás néhány tényezője által szervezett másik állam.“

A Szolidaritás vezetőinek egy része lélektani nyomáshoz folyamodott — a zsaroláshoz, a fenyegetéshez, a további társadalmi destabilizációhoz és az anarchiához. Szándékosan

újabb és újabb, gyakran látványos gazdasági követelésekkel lepett föl, pedig előre tudta, hogy azok teljesíthetetlenek. Az emberekben fogyasztói vágyakat keltettek, és úgy vezették őket, hogy minél többet követeljenek a társadalomtól, de egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a társadalom honnan vegye az erőszakkal követelt anyagi javakat.

Ez a teljesen demagóg filozófia külföldi segítségben bízott és az a törekvés, hogy másokra hárítsa a felelősséget a lakosság meleggel és ruházattal, világossággal és élelemmel, munkával és orvosi segítséggel való ellátásának biztosításáért, világosan megmutatkozott a Szolidaritás közelmúltban közzétett „programtevékenységében“. A moszkvai Pravda 1981. május 8-án cikket közölt a Szolidaritás programjáról, amely hasonlóan jellemezte ezt a dokumentumot. A programban sok szó esik arról, hogy mit fog követelni a szak- szervezet, mit készül ellenőrizni, de „sokkal nehezebb találni utalást arra, hogy milyen részben vállal felelősséget a Szolidaritás országunkban és államunkban,“ hangsúlyozta a LEMP KB 10. ülésén Stanislaw Kania elvtárs.

Az elmúlt nyolc viharos hónap alatt a Szolidaritás szélsőséges erőinek és vezetőségének „érdemeként“ valóban kirívó ellentétek mutatkoztak a látszat és a valóság, a szavak és a tettek között, ellentmondások, amelyek azt mutatják, milyen mértékben ámít a KOR, és vezeti félre a lengyel népet és a lengyel társadalmat.

A Szolidaritás szélsőséges tagjai, akik bírálni kezdték a gazdasági aránytalanságokat és a szocializmus fogyatékosságait, nemcsak felnagyították ezeket a hibákat, de nem hagytak ki talán egyetlen lehetőséget sem, hogy a lengyel gazdaságot az összeomlás felé vigyék, és az országot a gazdasági csőd szélére taszítsák.

A voluntarizmus és Lengyel- ország külgazdasági kapcsolatai labilitásának bírálatával kezdték, később ezeket a kapcsolatokat teljesen fölbolygatták, olyannira, hogy Lengyel- ország nem tudta teljesíteni gazdasági kötelezettségeit.

A Szolidaritás szélsőséges elemei szerénységre kezdték felszólítani a népet, és bírál- gatták az előző vezetőséget a nemzeti vagyonnal való pazarlásért, a túlméretezett apará- tusért, de közel fél év alatt olyan irányító apparátust hoztak létre, amely többszörösen meghaladja a korábbi szak- szervezeti szövetségek apparátusát. Felépítették a Szolidaritás székházait, azokat a legkorszerűbb távíróösszeköttetéssel és biztonsági egységekkel látták el. Ezeket a szolgáltatásokat mind fizetni kell és fenntartani. Felmerül a kérdés, miből..

A Szolidaritás szélsőséges tagjai, akik a törvényesség szigorú megtartására való hivatkozással kezdtek föllépni, a maguk tevékenységében megkerülik az érvényben levő lengyel törvényeket: politikai sztrájkokat hirdetnek, önkényesen elfoglalják az állami épületeket és a társadalmi szervezetek épületeit. A Szolidaritásban a KOR képviselői, akik demokratizmusra, türelmességre és „pluralizmusra“ szólítottak fel, minden olyan nézettel szemben, amely eltér a KOR véleményétől, terrort, zsarolást, sőt még fizikai megsemmisítést is igénybe vesznek, ha valaki a szélsőségesek parancsa ellenére pl. munkába mer lépni.

A képmutató KOR-tagok, akik az erkölcs és az etika hang- súlyozásával léptek föl, és a személyes szerénységre és becsületességre hivatkoztak, most a félrevezetéshez és a hazugságokhoz, a képmutatáshoz, az igazi célok és szándékok leplezéséhez, legendák terjesztéséhek, misztifikáláshoz folyamodnak. Enélkül a KOR Lengyel- országban egy napig sem létezhetett volna, s nem mesterkedhetett volna a tömegekkel.

Minden pozitív eredmény elvetése és meggyalázása anélkül, hogy valamilyen konstruktív programot terjesztenének elő — ilyen a Szolidaritás vezetőségében a szélsőséges frakció. Kitér minden vá- lesz elől, ha égető kérdésről van szó: hogyan lehetne elérni, hogy a munka hatékonysága növekedjen, hogy a büszke, dolgos és rátermett nép jóllakhasson, hogy felöltözhessen, hogy a társadalmi munka jó mjnőségű legyen, s hogy a világpiacon is megállják a helyüket a lengyel termékek stb.

Aranyeső

A Szolidaritás szélsőséges tagjait vonzza a leplezetlen politikai és ellenforradalmi harccal való hazárdjáték. A Nyugat épp ezért fogja pártjukat, és támogatja őket, ugyanakkor szégyentelenül a Szovjetuniót vádolja a szocialista Lengyel- ország belügyeibe való állítólagos „beavatkozással“.

Az olyan reakciós szervezetek, mint pl. az amerikai AFL—CIO, George Meany egykori szakterülete és hasonló szervezetek Európában sem pénzt, sem más eszközt nem sajnálnak a Szolidaritástól.

Helene Shmuness, a Szolidaritás képviselője, aki lengyel újságírónak adja ki magát, a New York-i egyetem tanári karának értekezletén a következőket mondotta: „Az amerikai szakszervezetek mind ez ideig nagyon bőségesen támogatták a lengyel munkásokat, az új szakszervezeteknek pénzösszegeket ajánlottak föl, és a lengyel munkásokat erkölcsi támogatásban részesítették. Sürgősen pénzre van szükségünk, hogy a kommunista kormánytól független (!) lapokat és könyveket adhassunk ki, hogy bérbe vehessünk helyiségeket és iskolákat. Kérem önöket, hogy segítsenek nekünk,' támogassák ügyünket, és gazdagítsanak bennünket eszméikkel a szabadságról, a demokráciáról és az emberi méltóságról ...“ Világosabban ezt már valóban nem lehet kife- jeznil

A fölszólítás nem maradt visszhang nélkül: Az AFL—CIO a Szolidaritást, az emberi jogok védelmében kifejtett munkájáért“ a George Meany nemzetközi díjjal tüntette ki.

Nem a „szakszervezeti, érdemekért hull a Szolidaritásra a dollár-, a frank- és a fonteső. Nem is a lengyel dolgozók szakszervezeti és szociális érdekei azok, amelyek kielégítésére a Szolidaritás nyomdagépeket, nyomdafestéket, írógépeket, magnetofonokat és nyomdaberendezéseket kap. A Szolidaritás vezetőinek — s ebben Shmuness „újságírónak“ igaza van — azért van pénzre és berendezésekre szükségük, hogy „a kommunista kormánytól függetlenül lapokat és könyveket adhassanak ki“, hogy felforgató propagandatevékenységet folytathassanak.

További ellentmondás a Szolidaritáson belül a látszat és a valóság között: annak ellenére, hogy szakszervezeti szövetségnek hívják, a Szolidaritás, pontosabban annak szélsőséges vezetősége gyakorlatilag nem a közvetlen szakszervezeti kötelességek és a munka szervezésével, valamint a, dolgozók szükségleteinek biztosításával kapcsolatos gyakorlati kérdések megoldásával folgalkozik.

Lengyelországban ez senki előtt sem titok. Ezt a megváltoztathatatlan valóságot még a legobjektívabb tanú, a szervezet vezetője, Lech Walesa is megerősíti.

A Le Monde című lap tudósítójának adott interjújában nem átallotta a Szolidaritást szak- szervezeti szövetségnek nevezni. Kijelentette, hogy „szociális mozgalom és semmi több“. Később így magyarázkodott: „Mindent úgy kell elmondani, ahogy az a valóságban van: a megállapodások aláírása után kialakult konfrontációs légkörben nem tudtunk elkerülni egy hibát. Előbb a Szolidaritás szervezésével kellett volna kezdeni és megkezdeni a szakszervezeti nevelő munkát. Ez nem sikerült“. Nagyon sokatmondó és igaz beismerés. Beismerés, amely távolról sem csak a Szolidaritás jellegére vonatkozik.

Nem fér hozzá kétség, hogy most nem szakszervezeti szövetséggel állunk szemben, hanem valamiféle „szociális mozgalommal“, amely objektív tartalmával más, a szakszervezeti céloktól eltérő politikai célokat követ. Hogy is van a gdanski megállapodással,

amelyre olyan gyakran hivatkoznak s amelynek feltétel nélküli teljesítését követeli a Szolidaritás a párttól és a kormánytól, de óceánon túli és NATO-beli hívei is?! Hiszen a kormány a megállapodás aláírásával elismerte, hogy Lengyelországban bár csak „önigazgatású“, de mégis létezik szakszervezeti szövetségi Szak- szervezeti szövetség, amely elismeri a LEMP vezető szerepét. Nem valamiféle „szociális mozgalom“, amely teljesen más, a szakszervezeti tevékenységtől minőségileg különböző politikai tevékenységet folytat.

Mennyibe került Rulewski úr kék foltja

Az egyedüli erő a Lengyel Egyesült Munkáspárt volt és ma is az, amely napjainkban is valóban vállalta a felelősséget az ország helyzetéért, a drámai máért és a gazdaság nem kevésbé bonyolult holnapjáért, a konstruktív kivezető útért és azért, hogy az országot kivezesse a jelenlegi súlyos válságból.

A párt a válságból kivezető és az ország újászületése felé vezető út keresése során nyílt és becsületes partnerségre ss j- lított fel minden igazi hazafit, józanul gondolkodó és humanista embert, aki szívén viseli az ország és a nép sorsát, s akinek őszinte érdeke Lengyelország szocialista újjászületése.

„Három, munkával teli hónapot, 90 nyugodt napot kérek" mondotta Wojciech jaruzelski hadseregtábornok, miniszterelnök a szejm februári ülésén. „Ezt az időt gazdaságunk legalapvetőbb problémáinak megoldására, a pozitív és negatív jelenségek elemzésére, a legsürgetőbb intézkedések végrehajtására, a gazdaság stabilizálását célzó program és a gazdasági reformok kidolgozására és azok megvalósítására akarjuk kihasználni“.

Jaruzelski világos és tárgyilagos beszéde, amelyet az egész ország figyelmesen hallgatott, Lengyelországban mélyerős és kedvező hatást váltott ki.

Voltak azonban olyan erők, amelyek még vadabbul folytatták destruktív munkájukat. A látszólagos spontán folyamat mögött érezhető volt a kemény irányító kéz.

Ez a lélektani hadviselés

bárminél jobban megmutatta a szocializmus ellenségeinek titkos, tényleges céljait, akik jól tudatosították, hogy az ország gazdasági életének megszervezésével kapcsolatos kopkstruk- tív, igazi szakszervezeti munka csakhamar megmutatja valódi arcukat. ,

De mit használ egy bizonyos Jan Rulewskinak az említett 90 nyugodt nap, amely kétségkívül hozzájárul a szocializmus gazdasági és politikai stabilizálásához Lengyel- országban?

Rulewski, akit ifjú korában kizártak a katonai műszaki tanintézetből, és közkatonává fokozták le, megszökött a hadseregből, külföldre próbált menekülni, de elfogták, elítélték és négy évig börtönben ült. Épp ezt a hisztérikus, kiegyensúlyozatlan férfit, aki gyűlöli a szocializmust és akit az 1980-as augusztusi események felszínre dobtak, épp ezt a férfit választották ki a Szolidaritás szélsőséges tagjai az ismert bydgoszczi eseményekhez, amelyek, mint tudjuk, az országot szó szerint a gazdasági és politikai katasztrófa szélére sodorták.

Nem foglalkozunk most részletesen ezekkel az eseményekkel, hiszen sajtónk erről már beszámolt, s nem foglalkozunk annak történetével, hogyazi kapta Rulewski úr azokat a kék foltokat, amelyek Lengyel- országban „figyelmeztető’' sztrájkot váltottak ki, ami csaknem általános sztrájkká fajult.

Azt viszont elmondjuk, hogy ha az ember Jan Rulewski önimádattól sugárzó arcára nézett (a televízió közelről mutatta kórházi ágyán), s amikor meglátta szeme alatt a kék foltot, egyáltalán nem gondolt arra, hogyan szerezte azt. Nem világos, mitől van a szeme alatt a folt, csupán feltevések vannak. Nyugtalanul és zavartan másra gondolt: arra, hogyan lehetséges, hogy Rulewski kék foltjáért Lengyelország drágán, 4,2 milliárd zlotyt jelentő négyórás „figyelmeztető“ sztrájkkal fizetett.

Az ember alig tud magához térni megdöbbenéséből, hogy Rulewski barátocskái és hívei milyen kötetlenül, durván és agresszívan viselkednek.

Néhány helyen „nyilvántartásba vették“ a helyi partaktívát, az üzemekben a vezető dolgozókat, a népi milícia és a biztonsági szervek tagjait, minden bizonnyal nem azért, hogy biztosítsák „testi sérthetetlenségüket“. Ha látjuk, hogy Varsóban és más városokban olyan röpiratok százait és ezreit teljesztik, amelyeken a gyűlölet- diktálta fenyegető föliratok a közrend védelmezőit becsmérlik, ha halljuk, hogy a kommunisták lakásainak ajtóit különféle jelekkel jelölik meg, egyszerre megértjük, hogy itt nem a kék foltokról ván szó.

Lehetetlen megérteni az ösz- szefüggést Rulewski úr kék foltjai és azok között a drámai események között, amelyek Lengyelországot látogatásunk idején megrázták, ha nem vesszük figyelembe azt a politikai „ámokfutást“, amelynek segítségével a szélsőséges elemek az országban fenntartják a feszültséget.

A Szolidaritás vezetőségének szélsőséges tagjai, akik teljes mértékben kihasználták ezt a lényegében jelentéktelen incidenst, mindent megtettek, ami tőlük tellett, hogy Lengyelországot a szakadék szélére sodorják. és csaknem pz általános sztrájkba kényszerítették, s amikor ez nem sikerült, akkor már nemcsak a pártot, hanem azon szolidaritásbeli kollégáikat is támadni kezdték, akik megfontoltan beleegyeztek, hogy tárgyalások kezdődjenek a kormánnyal a sztrájkok elvetéséről.

Azok a kalandorok, akik Lengyelországot kitették az általános sztrájk veszélyének, 1980 augusztusa óta talán első alkalommal mutatták meg ily kézzelfoghatóan igazi arcukat a lengyel dolgozó tömegeknek és a Szolidaritás józanul gondolkodó erőinek. Walesa ezeket olyanoknak nevezte, akik „nem folytathatnak mindennapi egyszerű tevékenységet, de ennek ellenére bármikor ké/ Folytatás a 6. oldalon}