Új Szó, 1981. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1981-05-05 / 104. szám, kedd

írni, jól Találkozások szovjet írókkal- ÚJ FILMEK smmmmmammwi amne^niBniaB Először férjnél (szovjet) Szovjet íróküldöttség járt nem­régiben Bratislavában a Slo­venský spisovateľ kiadó ven­dégeként. Enn Vetemaa, Vla­gyimir Szolouhin és Alekszan- dér Kron három író-olvasó ta­lálkozón is részt vett, elláto­gattak például a Komenský Egyetemre. — Hogyan lett belőlem író? — kérdezi az észt Enn Vete­maa tört oroszsággal, amiért előre elnézést kér a nagyszá­mú közönségtől, majd ismét a kérdést tartalmazó papírra néz és nem kevés öniróniával így folytatja: — Vegyészmérnök­ként végeztem Tallinmban, de hamar rájöttem, hogy rossz ké­mikus lenne belőlem. Ezért a Tallinni Állami Konzervatórium­ba jelentkeztem, melynek be­fejezése után majdnem zene­szerző lettem. A zenével job­ban álltam, mint a kémiával, de az eredménnyel így sem di­csekedhetek. Verseket kezd­tem írni, melyekkel vala­micskét megint előbbre ju­tottam, de még ez sem volt az igazi. A prózához és a drama­turgiához tíz évvel ezelőtt ju­tottam el, azóta művelem is őket, de ha nem fog menni, nem biztos, hogy nem térek vissza a kémiához. Vlagyimir Szolouhin egészen másként kezdett. Az ő íráshoz vezető útja kevésbé volt teker- vényes. Szolouhin a húszas évek nemzedékének 'képviselő­je, azé a nemzedéké, melynek csupán három százaléka tért vissza a második világháború frontjairól. Ennek ellenére eb­ből a három százalékból került ki egy sor olyan tehetséges író, mint Bikov, Bondarev, Tendriakov, Baklanov, Abra­mov, Belov és mások. A háború után Szolouhin irodalmi iskolába jelentkezett. Korábban is írt verseket — bár melyik 17—18 éves fiú nem ír? Boldog volt, amikor 1946-ban az egyik újságban megjelent első verse. — Mind­össze nyolcsoros volt a vers, az utolsó oldalon, a legeldu­gottabb helyen szerepelt, raj­tam kívül nem is igen vette észre senki. Mégis milyen örö­met jelentett a számomra. — Az idén sorra kerülő Ko- dály-napokat megelőző minő­sítő versenyek egyikét Duna- szerdahelyen (Dun. Streda) rendezték meg a nyugat-szlo­vákiai énekkarok részvételével. A kerületi és a dunaszerdahe­lyi járási népművelési központ tizenegy énekkart hívott meg. Kétségtelen, hogy a résztvevő kórusoknak fontos erőfelméré­si és összehasonlítási lehető­séget jelentett a találkozó. A zsérei (Zirany), somorjai (Ša- morín), dunaszerdahelyi, ko­máromi (Komárno), kolóni (Koliüany), nagymegyeri (Ga­lovo), bátorkeszi (Vojnice), diószegi (Sládkovičovo), ipoly­sági (Šahy), szenei (Senec) és dióspatonyi (Orech. Potôň) vegyeskarok elsősorban a ver­senyre hozott kórusművek igé­nyes válogatásával tűntek ki. Kétségtelen, hogy a betanu­lásra és bemutatásra kiválasz­tott darabok jelzik az együtte­sek igényességi szintjét; nem utolsósorban a karnagyok fel- készültségét, objektivitását, amely nélkül aligha tudják összeállítani az egy-egy kórus erejéhez mért, lehető legigé­nyesebb repertoárt. Ezek egy­ben mércét is jelentenek; olyan mércét, amelyet maga a kórus állított fel. így a kórus- mozgalomban válik leginkább törvénnyé „a válassz s vállalj, de teljesítsd!“ elve. Ám a mű­sorválasztásnak nemcsak ez az ismérve volt egyértelműen po­zitív előjelű. A bemutatott ve­gyeskari művek változatos ská­lája a népdalfeldolgozásoktól, madrigálokon, klasszikus alko­tásokon, Bartók, Kodály mű­vein át Szíjjártó Jenő egyik ve­gyeskari művének ősbemutató­jáig terjedt. A jó értelemben vett megle­petések közé sorolható a du­naszerdahelyi vegyeskar telje­sítménye, amelyet néhány éves vajúdás után Jarábik Imre kar­Az észrevétlenül maradt bemu­tatkozás után azonban nemso­kára jöttek a nagy sikerek, elő­ször a költészetben, majd 1957- től a prózában is. A Vlagyimiri mezei utak című műve megírását szorgalmas tanulmányok előz­ték meg, és egy hatszáz kilo­méteres út, melyet gyalog tett meg a szülőföldjén. Könyvé­ben dokumentumok, lírai táj­képek és életrajzi elemek al­kotnak sajátos művészi egysé­get. Vlagyimir Szolouhin csak öt­éves volt, Enn Vetemaa még nem élt, amikor Alekszander Kron tizenkétévesen a Puska című színdarabjával először mutatkozott be a közönségnek. A Fiatalok Színházában volt a darab premierje, utána még több színház is műsorára tűz­te. Hasonló sikert értek el a további Kron-színművek is. A Nagy Honvédő Háború idején a balti flottánál szol­gált Kron; ott volt az ostrom­lott Leningrádban. — A pa­rancsnoktól feladatul kaptuk barátommal, Azarovval, hogy írjunk szöveget egy musical­hez. Leningrádban ugyanis a blokád idején már csupán egy színház játszott, a dalszínház. Az éhező leningrádiaknak, akiknek már nem volt mit en­niük, legalább szellemi táplá­lékot szerettünk volna nyúj­tani. Hogyan születik meg egy irodalmi mű? — hangzik az újabb kérdés. — Először az eszme szüle­tik meg — mondja Vlagyimir Szolouhin —, ami történhet egy pillanat alatt. Aztán már csak a gondolatokat kell ösz- szegyűjtíjni. Ha regényről van szó, eltarthat öt évig is a megírása. De azért ez az egész még­sem olyan egyszerű. Gyűjteni kell az anyagot. Szolouhin el­mosolyodik, tudja, mit szeret­nénk hallani. — Ügy van. A szép Adygené című regényem­ben arról beszélek, amit átél­tem, a saját bőrömön tapasz­taltam, amikor egy hegymá­szó-csoporttal följutottam a 4400, nem is, a 4404 méter magas Adygené nevű csúcs­nagy újra az együttes múltjá­hoz méltó színvonalon vezet. Ők mutatták be Szíjjártó Je­nő—Weöres Sándor A mese cí­mű versére írt vegyeskari mű­vét. Köztudott, hogy a költő a verset a Dunamenti Tavasz mindenkor résztvevőinek írta, ezért a dunaszerdahelyiek nem titkolták, hogy szeretnék, ha a kórusmű a fesztivál szignálja­ként szerepelne. A másik meglepetés az alig egy esztendeje tevékenykedő komáromiak szereplése volt. Karnagyuk, az alapos zenei is­meretekkel bíró Stubendek Ist­ván, már a keleti végeken is jelentős eredményeket ért el a bodrogközi tanítók kórusával. Az együttes műsorválasztásával még a zsűrit is meglepte, hi­szen bemutatta Tormis Veljo: Tüz-szavak című modern, kó­rusművét, Nádasdi Katalin fordításában. Ez a kezdemé­nyezésük új áramlatot indíthat el nemzetiségi kórusmozgal­munkban, hiszen bátran nyúl­tak a szó legszorosabb értel­mében modern zeneszerző al­kotásához. Bocsátassék meg nekem, de csak az elragadta­tás hangján tudok a ritmus- képletekre, zenei dinamikára épített mű bemutatóiról szólni. S ebben mem kevés része van a működésük óta végzett inten­zív zenei munkának. A meglepetések után a várt és mindig várható minőségi fejlődést hozó együttesekről kell szólni. Simek Viktor kar­nagy zoboralji működéséről két vegyeskar teljesítménye is di- csérően szól. Mind a zséreiek, mind a ikoloniak első fokozatot értek el a minősítő verseny­ben, az előbbiek a zsűri külön dicséretével. Mindkét együttes fennállásának tizedik évfordu­lóját ünnepli, a jubileum leg­szebb jutalma a Kodály-napo- kon való részvétel lenne. A Pokstaller László vezényel­ra’ d Tíertsári hegységben. Soha nem felejtem el az utol­só 4 métert, azok voltak a legnehezebbek. Alekszander Kron szintén hosszas előkészületeket foly­tatott az Álmatlanság című re­gényének megírása előtt. Va­jon milyen mértékben tartal­maz ez a könyv önéletrajzi vonásokat? — Gyakran kérdezik tőlem, hogy Jugyin személyében ma­gamat írtam-e meg. Egyálta­lán nem. Az én hősöm jelen­tősen különbözik tőlem. Én hu­mán beállítottságú vagyok, Ju­gyin az egzakt tudományok embere. Tény azonban, hogy a problémák, melyek őt izgat­ják, engemet is izgattak a re­gény írásának idején. Ha az alakok jól megformáltak, az ol­vasó olyan élő személyt is­merhet föl a szereplőben, akit az író nem is ismer. Hasonlóképpen van ez Ve­temaa Emlékmű című regényé­vel. A negatív szereplők kö­zül az egyik olyan hitelesen van ábrázolva, olyan élethűen, hogy a könyv megjelenése és természetesen elolvasása után egy karrieristát ismertek föl benne az emberek. Ez aztán sorra kapta a telefonokat. „Na, most aztán jól megkaptad a magadét.“ Enn Vetemaa minden továb­bi mondatában is érződik a hu­mor. — Nagyon lusta vagyok — jegyzi meg. — És mert a prózában sokat kell írni, ezért mostanában a dráma felé orientálódom. Egy színmű kö­rülbelül hatvan oldal, ezt még ki lehet bírni. Végiggondolom a történetet, aztán hordozom magamban egy rövid ideig, majd leírom. Csak bosszanta­nak a rendezők ... Amint én A-nak írok meg, azt ők B-re változtatják, és fordítva. Ügy látszik, ez most a divat. A beszélgetés vége felé Vla­gyimir Szolouhin előadja né­hány saját versét. Taps, majd az utolsó kérdés: Min dolgoz­nak jelen pillanatban? Vlagyimir Szolouhin immár második éve egy regényein, Enn Vetemaa színművet ír és már majdnem készen van új regénye. Alekszander Kron is regényen dolgozik, melynek hőse ezúttal nem kigondolt,, ha­nem régen elhunyt barátja, akivel együtt szolgált a balti flottában. IVAN DRABEK te somorjai Híd kórus többek között, Bartók Béla Négy szlo­vák népdal című vegyeskari művét is énekelte. Kétségte­len, hogy ez az együttes volt a mezőny szólamaiban egyik legkiegyensúlyozottabb, hangzá­sában legtisztább, intonálásá- ban legbiztosabb kórusa. A többieknek — akikről helyszűke miatt nem tettem említést — sem kell szégyen­kezniük. Janda Iván karnagy a zsűri elnökének szavai szerint a kerületi versenyen résztvett kórusok megtanultak énekelni. Ha nem kellett hangerő, nem adtak, más szóval tudnak pia- nót is énekelni. A kórusmoz­galom fejlődését figyelemmel kísérők örömére szolgál, hogy nemcsak a harsogó, már-már kiabáló éneklés tűnik el, de a fölöslegesen visszafogott, le­halkított éneklési mód sem ha- rapódzik el annak nyomában. A nyugat-szlovákiai kerületi versenynek csupán egyetlen problematikus mozzanata volt: a kezdő hang megadása. Ko­dály Zoltán írja a Visszatekin­tés első kötetének, A hangadás című írásában: „A hangadást ne nézzük lényegtelen külső­ségnek, alsórendű technikai kérdésnek. Rendszerint a kar kultúrájának fokmérője. (...) Sokszor volt alkalmam a pró­bavezetőt figyelmeztetni: el­hangolt, hamis zongorával akar tiszta intonálásra vezetni? Márpedig a karpróbaterem zon­gorája az egész világon min­dig el van hangolva. De ha ép­pen most hangolták is: mit akarunk temperált akkordjaival az a capella-énekben?“ Nos, néhány kórus készülődését hallva jutott eszembe Kodály említett írása. Figyelem felkel­tő szándékkal idéztem beszá­molóm végén. Úgy vélem, kó- rusmozgalpiunk legelterjedtebb hibájára hívtam fel a figyel­met. DÜSZA ISTVÁN Sikertelen nő — legalábbis az átlagemberek megítélése szerint — Tonya, e szovjet film főszereplője. Leányanya, aki élete értelmét gyermeke boldogulásában látja, ezért fel­áldozza magát; Tamarának mindent megad, csakhogy szebb gyermekkora legyen, mint neki volt, többre vigye, mint ő. Őszinte törekvése azon­ban célt téveszt: a leány ön­ző, érzéketlen akarnokká vá­lik, aki nem látja az élet valós értékeit, nem tudja reálisan felmérni képességeit és lehető­ségeit. Az anya csalódva lá­nyában fokozatosan ráeszmél: neki is joga van az élethez, a boldogságot azonban más irányban kell keresnie. A film Tamara megszületésé­vel kezdődik. Ötvenes éveket mutat a naptár, Tonya kemé­nyen dolgozik, nehéz az élet, a megélhetés. Munkásszállás, majd szerény bérlakás, tanul­ni?, érvényesülni? — a lehető­ségek csekélyek. Tonya taka­rítónőként dolgozik, az is ma­rad — a lánya ezt később kí­méletlenül a szemére is veti, mondván, hogy földhöz ragadt, nem tud lépést tartani a kor­ral. Felcseperedő lánya az anyai szeretetet önzéssel vi­szonozza, csak önös céljait lát­ja. A befejező képsorokban Őszi szonáta _________ Lí rai képzetet kelt e svéd film címe, pedig a lírának nyo­ma sincs benne, hiszen Ingmar Bergman — akárcsak szinte valamennyi filmjében — ebben is a legintimebb emberi kap­csolatok természetét vizsgálja. Gyóntató és kínvallató egy személyben, irgalmatlan és kö­nyörtelen, ahogy anyát és leá­nyát önvallomásra, a lélek legmélyebb titkainak kimondá­sára, számonkérésére és vezek- lésre kényszeríti. Elsősorban a valódi, őszinte kapcsolatok hiá­nyát ábrázolja egy pszicholó­gus tudatosságával. A történet elején hosszú idő után találkozik az anya (egy nagyvilági zongoraművésznő) Éva lányával, aki vidéki papfe- leség és a másik lánnyal, a nyomorék Helénával. A vára­kozás öröme, a kíváncsiság, az első percek boldogsága azon­ban hamar adovész. Már egy Chopin-mű eljátszásakor meg­mutatkozik anya és lánya al­Tonya beletörődik a megváltoz- tathatatlamba: negyvenévesen kénytelen elhagyni otthonát, mert útjában van leányának. Vidékre megy, hogy egy idő­sebb férfi mellett új életet kezdjen s keresse elszalasztott boldogságát. Joszif Hejfic, a nagy'szovjet rendezőgárda egyik legtekinté­lyesebb egyénisége, nyílt őszin­teséggel ábrázolja anya és leá­nya kapcsolatát. Elemzi jellem­beli tulajdonságaik, szemléle­tük különbözőségét, s teszi mindezt nem csupán a női lé­lek, hanem két nemzedék — a középkorúak és fiatalok — mentalitásának, életvitelének avatott ismerőjeként. A szovjet filmművészet élő klasszikusá­nak nyelvezete ma is frisses, kifejező eszközei kiforrottak és korszerűek, színészvezetése kitűnő. Jevgenyija Glusenko varázs­latosan, mélyen átélve játssza Tonya szerepét; külsőségek helyett tekintetével, arcjátéká­val érzékelteti Tonya érett asz- szonnyá alakulását, lelkesség­gel és fájdalommal telíti alak­ját. Valentyina Tyelicskina egy epizódszerepben remekel. A rendező finom érzékkel vezeti színészeit, mesterien használja ki a helyszínek atmoszféráját és stílusát. _______________(svéd) ka tának, felfogásának érzelmi világának ellentétessége és az addig leplezett valós és vélt sérelmek lélekbemarkoló szen­vedélyességgel, elemi erővel törnek felszínre; a lány lázon­gó, vad haraggal kéri számon anyjától az elrabolt emberi ön­állóságot, hiszen anyai fölényé­nek tudatában az életvitel© függvényének, egyszerű tulaj­donának tekintette lányát. S legfeljebb csak magyarázat, de nem mentség, hogy az anya művészi elhivatottsága gördí­tett akadályokat az elé, hogy valódi érzelmi szálakkal kötőd­jék gyermekeihez. És hiába minden közeledési kísérlet: a hideg őszi norvég tájban az érzelem jeges szelei fújnak már s az anya szinte mene­külve utazik el ismét. Két világhírű színésznő — Liv Ullmann és Ingrid Berg­man — a főszereplője a zse­niális rendező intim pokoljá­rásának. —ym— Á műsorválasztás: mérce Jegyzetek a nyugat-szlovákiai énekkarok versenyéről Valentyina Tyelicskina és Jevgenyija Glusenko a szovjet film egyik jelenetében. Az alkotás a tavalyi Karlovy Vary-i nemzetkö­zi filmfesztiválon fődíjat kapott

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom