Új Szó, 1981. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-19 / 15. szám, hétfő

a Nyitrai Pedagógiai Kar xjL magyar tanszékén Ala­bán Ferenc és Gilónyi Sándor adjunktussal beszélgetek a hallgatók tudományos diákkö­ri tevékenységéről és kultu­rális életéről. Közben vissza­visszagondolok a hatvanas-het­venes évek fordulójára, amikor mi igyekeztünk itt szellemi műhelyt teremteni, irodalomel­méleti kört, ikisszínpadot ala­a dolgunk, amíg voltaik szako­saink, bár hozzá kell tennem, sohasem volt könnyű megnyer­ni őket, meggyőzni, hogy jöj­jenek, hiszen értük vannak a körök. Ezeknek a köröknek elsődleges céljuk, hogy tudo­mányos munkára össztönözzék a hallgatókat, akik aztán egy- egy dolgozatukkal a tudomá­nyos diákköri konferenciákon is helyt tudnak állni. Cél to­vábbá az órán hallottak kibő­vítése, a szakmai elmélyülés. Jelen pillanatban tizenkét tagja van az irodalomtudomá­nyi, tizenegy a nyelvtudomá­nyi körnek. A diákok kéthe­tenként találkoznak két-két órára, hogy elemezzenek, vi­tatkozzanak, eszmét cserélje­nek, megbeszéljék a feladato­kat. Számos olyan témát dol­goztak már föl, mint például: Tőzsér Árpád verseinek szlo­vák fordításai; az Irodalmi Szemle irodalompolitikái ten­denciái; a szlovák nép ábrá­Molnár Albert nyelvezete elem­zésének esetében szinte meg- valósíthatatlan feladat. Persze, a lényeg az, hogy a diákok dolgoznak, s bizonyára formá­lódik közöttük nem egy olyan, akiben majd nyelvészt, (kriti­kust, irodalomtörténészt is kö­szönthetünk. Az sem mellékes, hogy van továbbra is szellemi műhely Nyitrán, van folytatása az előző pedagógusjelölt-nem­zedékek által végzett tevé­kenységnek. Él az irodalmi színpad is, fenntartja az Oj Fórum nevet, de az említett okok miatt már nem olyan ele­venen, nem olyan sokrétű mun­kálkodással, mint annak ide­jén. — Hetvenhatban kerültem ide, amikor az utolsó szlovák — magyar szakos csoport kezdett — mondja Gilányi Sándor, az irodalmi színpad irányításával megbízott tanár. — Elhatároz­tuk, hogy újraszervezzük a színpadot. Figyelembe kellett A nyugat-szlovákiai kerületi fesztiválok elé Szellemi műhely a Zobor alatt kítván, műsoros estek, külön­féle találkozók egész sorát szervezvén. Oj Fórum néven tulajdonképpen folytattuk azt, amit az előző nemzedékek kezdtek el a Fórum című diák­lap köré csoportosulva. Erre is gondolok, a szép hagyományt teremtő kezdetekre, és eszem­be jut az is, hogy bizony meg kellene egyszer írni a mi Nyit- ránk történetét. De most ma­radjunk a mában, jegyezve el­sőként, hogy már csak kevés hallgató van a magyar tagoza­ton, nem úgy mint a korábbi esztendőkben, amikor több szá­zan tanultak, tanultunk itt a déli járások mindegyikéből. Az utolsó szakosok tavaly végez­tek, az 1—4-en kívül évek óía nem nyílnak más szakok. — Ez meg az alacsony lét­szám befolyásolja a diákköri tevékenységet és a kulturális életet is — mondja Alabán Ferenc, aki az irodalomtudo­mányi kör vezetésével van megbízva, a nyelvészeti kör munkáját Teleki Ilona irányít­ja. — Újjá kell szervezni a csoportokat, új módszereket kell kidolgozni, hiszen ezek a diákok már nem szakos, és fő­ként nem magyar szakos diá­kok, a magyar csak egy # sok tantárgy közül, így más­ként viszonyulnak ehhez a te­vékenységhez is. Könnyű volt zolása Mikszáth novelláiban; Duba Gyula és Bereck József műveinek elemzése. A nyelvé­szeti körben pedig: népi szo­kások; lónevek; a magyar és a szlovák nyelv frazeológiájá­nak összehasonlítása az 1—4 osztályok számára kiadott anyanyelvi tankönyvekben stb. szerepeltek témaként. — Valamennyi téma szoro­san kapcsolódik a tanszék ku­tatási programjához. A tudo­mányos diákköri konferencia országos döntőjében is értünk már el szép helyezéseket, vol­tak munkák, amelyeket az Iro­dalmi Szemle is közölt. Főis­kolánk viszonylatában az el­sők között vagyunk, külön nyelvi és irodalomtudományi szekcióban bonyolíthattuk le a tanszéki fordulót, annyi volt az érdemes dolgozat. Különösen a nyelvészetben sok eredeti do­log kerül felszínre; és örven­detes, hogy a hallgatók szíve­sen dolgoznak föl csehszlová­kiai magyar irodalmi témákat, amelyek körülbelül egyharma- dát teszik ki az egésznek. Ami többletmunkát jelent és némely esetben csökkenti az elemzések, tanulmányok érté­két, az a fordítás. Csak úgy nevezhetők be a versenybe, ha előbb szlovákra tolmácsolják őket, ami például az állatte­relgető szavak vagy Szenei vennünk a körülményeket, az alacsony létszámot, azt is, hogy a diákokból hiányzik az önálló kezdeményező szellem. Az elsősökre építettünk, termé­szetesen az idősebbek segítsé­gével, így sikerült összehoz­nunk egy tizenkét tagú cso­portot. Első műsorunk és az eddigi legnagyobb eredmé­nyünk az Ady-összeállítás volt, melyet nemcsak itt, hanem a CSEMADOK járási bizottságá­nak épületében is bemutattunk, valamint a környező magyar­lakta falvakban. Legemlékeze­tesebb fellépésünk Bodokon volt. Sokan voltak, és mélyen átérezték a hallgatók, hogy ér­demes dolgozni. Aztán amikor megfogyatkoztunk, arra ösztö­nöztünk egyes diákokat, hogy vegyenek részt a szavaló- és kiejtési versenyeken. Így ju­tottak el néhányan az országos döntőbe. Legközelebbi céljuk: február­ban—márciusban egy összeállí­tás elkészítése a huszadik szá­zadi magyar költészetből. És felkészítenek néhány hallga­tót a vers- és prózamondó ver­senyekre. Több hallgató eljár a CSEMADOK-klubba, ahol me­zőgazdasági főiskolásokkal ta­lálkoznak, előadásokat hallgat­nak meg vagy éppen maguk készítenek műsort. BODNÁR GYULA Versmondó: a költő Néhány nappal Bella István költő JAIK-beli szereplése (versmondása] után kutatni kezdtem magnószalagok, leme­zek között, választ keresvén ar­ra a kérdésre: Kell-e, hogy a költő saját verseit mondja? A választ tulajdonképpen Bella István egyik versének barokkos címo is megadhatná. „A Föld- Hold—Égember elsirattatása /ahogy azt a világ / kezdetin egykoron / egyenest az ének / szájáról lejegyzé / por és hamu nyelvén / ifjabb BELLA ISTVÁN / a haladó idő / igaz tanújá­ul:“ A „világ kezdetin egykoron egyenest az ének szájáról le- jegyzé“: a költő. Minden ko­rokban a megszólaló dalnok maga kezdi újrateremteni a vi­lágot — tudatán átszűrve, szin­tézist létrehozva jelöli ki ön­maga lírai világának kezdeteit, fedezi fel a megismerés végte­lenjét. S ez a lejegyzés auten- tikusabban soha nem hangozhat más szájából, mint a költőjé­ből. A nagy színész és előadó­művész, Latinovits Zoltán sokat idézett gondolatát hívom segít­ségül: „Az előadóművész is szí­nész, s neki is játszania kell, azzal a különbséggel, hogy ne­ki nem a szöveg cselekményét kell életre keltenie. Gondola­tom az, hogy az előadóművész­nek magát a költőt kell életre keltenie, úgy, ahogy ő a költőt a mű első élményében, az al­kotás küzdelmében elképzeli.“ Nos, ez az előadóművészi fel­adat, ha költő ' vállalkozik rá saját verseit mondva, fölösle­gessé válik. Ebben az esetben az előadófművész) maga a köl­tő, aki a versalkotás küzdel­mét nem „elképzeli“, da újra­éli, s Bella István említett elő­adása során néhol újra is köl­tötte, írta a már kész verset. Nem kellett önmagával küzde­nie, hogy más küzdelmét el­képzelje, nem ragaszkodott be­tű szerint (nem kényszerítette a más által írásba foglalt tör­vény: színész, előadóművész kö­telessége a szöveghűség) az eredeti változathoz; a pilla­nat, a körülmény, a környezet, hangulat szülte gondolattal be is helyettesítette az általa rossz­nak tartottat. Ki tudja, talán régóta keresett kifejezés is eszébe jutott, hiszen a vers el­mondása után ceruzával a ke­zében bele is javított a kézirat­ba. Amíg íródik, változik a vers — a költő saját versét mondva újraéli az írás küzdelmét, te­hát újra is költheti a versét, ehhez szuverén joga van. (Egyetlen példát csupán: filo­lógusok sora vizsgálta József Attila Szocialisták című versé­nek munkás-olvasóköri felolva­sásokon elmondott és a köte­tekben megjelent változatát.) A kikeresett magnószalagok­ról, lemezekről aztán egyik es­te újra hallgattam Nagy Lász­ló, Kormos István, Illyés Gyula, Pilinszky János, Weöres Sán­dor, Nemes Nagy Ágnes ver­seit — költőik előadásában. Igaz, nem mindegyik stúdiómi­nőségű felvétel, sőt, a hangle­mezeket leszámítva, a rádiós- felvételeknek időnként légköri zavarok, elektromos kisülések okozta recsegés rontotta a mi­nőségét. Addig is, amíg lemez­re kerülnek naponta elővehe- tők, általuk a felsoroltak kö­zül két költő hangja a halál­ból embert Is idéző. Nagy Lász­lót hallgatva újra átélem a vág- sellyei találkozás minden per­cét. A versek után a tévéből feljátszott portréfilm szövege hallik a fülhallgatóból. Kormos István kérdez — Nagy László válaszol: mindketten bennünket faggatnak, világunkat. Majd Illyés és Pilinszky hangja, verse a lemezekről. Az előbbiét a bölcsesség színezi, súlyosbítja, az utóbbiét a tiszta­ság, az érthetőség erősíti. Üzen­nek, nemcsak verseikkel, de hangjukkal, hanghordozásukkal, még szökkenő hangzóik, elha­rapott szóvégeik is egyéníte- nek. Az egyszeri és megismétel­hetetlen változott örökéletűvé a technika csodáinak segítségé­vel. Nem értelmezve, nem ke­resve, kihámozva a bele-nem- gondoltakat, bele-nem-írtakat. Sokszor mondják versmondó­versenyek zsűrizése közben: „Nem értelmezte a verset!“ A vád kivédhetetlennek tűnik föl, de ha a költők lemezeit hall­gatjuk, félkézzel elháríthatjuk a felszínes dörgedelmeket. Az „értelmezés, az újraértelmezés, az átértelmezés“ mindig félre­vezet, hamis eredményt szül. A vers: vers. A mi kötelességünk megérteni, s nem értelmezni. Megírt, s ezzel örök. Változtat­ni, értelmezni csupán a költő­nek van joga. És ezen a pon­ton megcáfolhatatlan Latinovits Zoltán igazsága: „az előadómű­vésznek magát a költőt kell életre keltenie“. Az egyetlen értelmezést maga a költő adta meg, hogy megírta versét. így kell, ezért kell a költő mint versmondó. Ezzel a tettével is igazolja önmagát, alkotásainak (verseinek) egyértelműségét, ami eleve kizárja az ilyen-olyan értelmezéseket. Volt már példa rá a történe­lemben, hogy Petőfi verseit al­jas célok szolgálatába akarták állítani, mert a saját kényük- kedviik szerint értelmezték. S végül: a gondolathamisítások elkerülése végett is jó, ha köl- tő-nagyjaink egy-egy versét hangvételről hallhatjuk, saját előadásukban. DUSZA ISTVÁN Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulása 60. évfor­dulójának jegyében a Nyugat­szlovákiai Kerületi Népművelési Központ az idén megrendezi a C kategóriába tartozó magyar színjátszó csoportok VI., a báb­együttesek, gyermekszínjátszó csoportok és kisszínpadok IV., a vers- és prózamondók, iro­dalmi színpadok, illetve kis­színpadok VIII., valamint a fel­nőtt énekkarok V. kerületi ver­senyét. Az előttünk álló feladatok nem könnyűek már csak azért sem, mert a televízió nemcsak hogy meghódította az embere­ket, hanem igényesebbé is tet­te őket. Tudatában vagyunk azonban annak, hogy a közvet­len emberi kapcsolatnak, az élőszónak, a közösségi cselek­vésnek, együttlétnek továbbra is nagy a jelentősége, és nagy a vonzereje. Ezt szem előtt tart­va rendezzük meg a versenye­ket, hozzájárulván, az emberi gondolkodás, magatartás alakí­tásához, a csehszlovákiai ma­gyar amatőr művészeti mozga­lom fejlesztéséhez. A színjátszók kerületi verse­nyét öt csoport részvételével Érsekújvárott (Nové Zámky) rendezzük meg március 20— 22-én. A bábegyüttesek, gyer­mekszínjátszó csoportok és kís­sz in padok seregszemléje Gútáq (Kolárovo) lesz március 28—» 29-én. Egy-egy kategóriában öt­hat együttes szerepel majd. E verseny célja, hogy elősegítsük további gyermekcsoportok ala­kulását és átfogó képet nyer­jünk a kerületben működő gyer­mekcsoportok és vezetőik tevé­kenységéről. Az előrejelzések szerint mintegy háromszáz gyermek lép fel a gútal talál­kozón. Április 4—5-én a Galántai Városi Művelődési Mázban ren­dezzük meg a vers- és próza­mondók, az irodalmi színpadok, illetve kisszínpadok versenyét. A járási fordulókból mintegy száz vers- és prózamondó jut el a kerületi döntőbe. A kls- színpadi csoportok válogatása a járási versenyeken zajlik le; amelyik járásban nem rendez­nek versenyt, ott a benevezett csoport működési helyén válo­gató bizottság tekinti meg az előadást. Április 11-én rendezzük meg a felnőtt énekkarok kerületi találkozóját, melyen körülbelül tíz együttes lép föl. Alkalmunk lesz ismét látni, hallani, hogy kerületünkben milyen szinten énekelnek a kórusok, mennyit fejlődtek az utóbbi időben. TÖTH SÁNDOR 'O N 'O 4-» 'O (A O LEMEZ Vissza a gyökerekhez Az utóbbi évek egyik legna­gyobb sajtóvitáját kiváltó együt­tese a Hobó Blues Band. Ve­zetőjét, Földes Lászlót a szen­vedélyes hangú cikkírók nevez­ték már Jagger-imitátornak, fel­tűnési viszketegségben szenve­dő tehetségtelen novellaírónak, az Ifjúság megrontójának, vagy egyszerűen csak őrültnek. A cikkek többségéből azonban érezhető volt a hirtelen jött és intézményi támogatás nélkül elért siker miatti féltékenység, a Hobó-jelenség meg nem érté­se, felszínes volt annak vizs­gálata. Most, hogy megjelent az együttes első nagylemeze, mindenkinek alkalma nyílik nyugodtan meghallgatni őket, és utána véleményt alkotni ze­néjükről, szövegeikről. A lemezen, címéhez hűen, va­lamilyen furcsa, a végletekig leegyszerűsített, valóban „kö­zép-európai“, vagy hogy Bródy szavaival éljek, „hungarian blues“ található. Nem titok, hogy Földes példaképének tart­ja a Rolling Stonest, és külö­nösképpen Mick Jaggert, ami a lemezről is világosan kitű­nik. Sok olyasmi is elhangzott már, hogy Földes nem tud éne­kelni, vétek egy ilyen hangot lemezre rögzíteni. A HBB ze­néjében és a bluesban azonban nagyon is helyén van az ilyen ének, furcsán hatna egy Korda vagy Gott típusú énekhang. A bluesból az együttes csupán az akkordfelépítés néhány jelleg­zetességét vette át, hiányzik a bluesra annyira jellemző meg- megcsukló, szenvedélyes, szinte síró gitárjáték. De hát Földes sohasem ígérte, hogy megmur tatja milyen is az igazi blues, úgyhogy ezt nem is lehet szá­mon kérni tőle. Itt inkább egy, a blues által erősen befolyásolt rockegyüttesről van szó, egy magyar kiadású Livin’ Blues- ról. Mindjárt a lemez második száma valóságos csemegét ígér Allen Ginsberg Leples bitang című költeményében, melyhez Fóka Egon írt zenét. A nagy­szerű szám születésében nem kis szerepe van a már említett egyszerű, de ravasz hangszere­lésnek és Földes „faragatlan“ énekének. Ezután következik a zeneileg nem túl érdekes Édes otthon, majd a Hey Joe, mely­nek számtalan feldolgozása kö­zül a Jimi Hendrix-féle a legis­mertebb. Ennek teljes lejátszá­sára ugyan nem vállalkozott a HBB, de maga a dal hangulata és Deák furcsa éneke így is szokatlan és pozitív jelenség a magyar popzenében. Említést érdemel még a Ki vagyok én?. nagyszerű szövegével, a feszült­séget állandóan fokozó, egye­nesen ívelő felépítésével, vala­mint a Közép-európai Hobo Blues 11., melyben legjobban érezhetők Földes irodalmi am­bícióinak gyümölcsei. „Mohá­cson meleg volt / Világoson sö­tét, / Aradon úgy féltem, / megléptem mielőbb. / A Balaton mellé / stoppal jártam sokat, / Szárszón nem nyaraltam, / jön a tehervonat.“ Nem hiszem, hogy a lemez végső értékelésénél a zene hul­lámzó színvonalát vagy az új zenei ötletek hiányát kellene kiemelni. Az együttes elbírálá­sánál számomra nem ezek a fő szempontok, a HBB Magyaror­szágon először igyekszik bluest játszani, és jelentőségük ebben rejlik. Nyugodtan le lehet ír­ni, hogy Magyarországon még ilyen lemez nem jelent meg, hogy a 25 év alatt, amióta a rock elindult világhódító útjá­ra, még nem akadt együttes, mely célul tűzte volna ki, hogy megismerteti a közönséggel a rock egyik legfontosabb forrá­sát, a bluest. És most, hogy egy ilyen együttes megjelent, ért­hetetlen, hogy a legtöbb cikk csupán a külsőségeket kritizál­ja, Földes nyilatkozatait for­gatja ki, igyekszik mindenáron lejáratni az együttest, teljesen elfeledkezve arról a pozitív szerepről, melyet a HBB a ma­gyar popzenében betölt. „Visz- sza a gyökerekhez!“ adta ki a jelszót jó néhány évvel ezelőtt John Mayall a fehér blues aty­ja, mikor látta a popzene fő áramlatának egyre nagyobb mérvű elsekélyesedését. Azt hi­szem erről van most szó Ma­gyarországon is, ahol Földes vállalta magára Mayall szere­pét. És hogy egyre többen is­merik és szeretik meg ezt a stí­lust, abbap sz ő érdemei elvi- ta ihatatlanok. GYURKOVSZKY LÁSZLÓ 1981. I. lí 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom