Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-27 / 30. szám

Színházaink szeretettel játsz- szák a hozzánk témájukban, problémafelvetésükben közel álló mai szovjet drámákat, olykor szép sikert aratva, máskor lehangolva a nézőt. Gyakran halljuk ezekről a darabokról azt a megalapozatlannak nem nevezhető véleményt, hogy szerzőik inkább tehetségesek, mint kiforrottak, műveikben inkább akadnak emlékezetes jelenetek, mint egységesen komponált vonalvezetés, remekül eltalált figurák mellett papiros- ízű szereplők törik meg a mű egységét.

Most valamiféle kritikusi sablon jegyében azt kellene leírnom, hogy a budapesti Európa Kiadó kétkötetes mai szovjet drámaválogatása, amelyben tizenhárom színmű kapott helyet, megtöri ezt a szokványos véleményt. Nem erről van szó, mivel a darabok többségében továbbra is az érezhető, hogy a szerző ügyesen bánik a tollal, személyes élménye van az életről, annak problémáit jól tudja, fel is veti, de bizonytalan, amikor válaszolnia kellene. Egy jellemző momentum: a két ún. „termelési színműben“, Gelman Visszajelzés-ében és Ibragimbekov Mezozoikus történetében az egyébként helyesen és élesen felvázolt gondokra végül a felettes hatóság ad pontos, de a drámán úgyszólván kívül eső feleletet. Pedig a probléma életszagú, a mi környezetünkben is jól ismert: szabad-e látszatsikerért, jól hangzó felajánlásért, tervtúlteljesítésért az összes tartalékot, illetve a jövőt odavetni? Egy másik gyermekbetegség is vissza-visszatér, főleg a magánéleti szférában játszódó daraboknál: Csehovot követik a sokjelentésű szünetekben, a szinte párhuzamosan mondott monológban, de abban a filigrán művészetben már nem, ahogyan Csehov pár önkéntelen, véletlen mondattal hősei tragédiáját, lelki pálfor- dulását érzékelteti. Példa lehet

erre Braginszkij-Rjazanov A képmutatók című darabja, amelyben a szerzők hozzáértően, belülről vetítik elénk egy filmgyár iparosrészlegét, mulatságosan párosítva az olasz film szinkronszövegének ‘ felvételét a szereplők hétköznapi gondjaival. Ami viszont a középpontba állított konfliktust illeti — a szép fiatalasszony másodszor is elárulja szerelmét egy autszrálial utazásért és a „cuccokért“ —, ennek megjelenítése már a Szvetlánát játszó színésznő tudásától és beleélésétől függ, a szerep ugyanis nincs motiválva. Sok más darab sorsát a rendező intuíciója határozza meg. Vampilov Vadkacsa- vadászat-a olvasva remekmű: a korán elhunyt szerző erőteljesen ragadta meg korunk „felesleges emberét“, önpusztító fiatalemberét — a színházi bemutató viszont félresiklott (nem utolsósorban azért, mert eltért a finoman felépített darab belső áramaitól!)

A kötet összeállítóit nyilvánvalóan az a szándék vezette, hogy minél szélesebb körképet adjanak szándékokról, szerzőkről, újdonságokról.' (Talán azért is volt kár a már megjelent Panova-darabot, illetve Rozov

1960-ban keletkezett színművét felvenni — tematikájuk meghaladottnak tűnik). Telitalálat viszont a nem orosz népek íróinak szerepeltetése, ezek a művek, ha nem is töretlenek, mindenképpen újak, izgalmasak. Musztaj Karim Holdfogyatkozás című verses balladája érdekesen mutatja azt az utat, amelyet a kis népek íróinak meg kell tenniük. A történésében, hangvételében századeleji művet a baskír nép sorskérdéseinek felvetése teszi izzóvá: rém- séges törzsi beidegződések ütköznek benne természetes emberi vágyakkal — miközben Ajtmatovra emlékeztetőén áradnak a szépséges, sokjelenésü népdalok, szinte az antik drámákra visszautaló kórusként. Maga Ajtmatov is jelen van a gyűjteményben, Muhamedzsa- noowal közösen írott Üt a Fud- zsijamára című moralitásával — két szívszorongató esemény választja szét benne az egykori cimborákat; elválik, képesek-e

A moszkvai Tyeatr című folyóirat legutóbbi szórnának képmellékletét az 1975-től

1980-ig háborús prózából színpadra átírt előadásokról készült felvételek képezik. A Magyar Területi Színház művészei által is nagy sikerrel játszott szovjet darabok közül a Thália Színpad tavaly bemutatta Csendesek a hajnalok című Vasziljev- előadást idézi kompozíciójával és jelmezeivel e fotó, amely a darab Nagyszínház- beli premierjén készült,

1975-ben.

leszámolni a beléjük ivódott megalkuvásokkal és önféltéssel.

Érdekes, hogy a gyűjteményben egyébként elég vékonyan csörgedező humort, groteszket is két „nemzetiségi“ író darabjában találjuk meg leginkább. Makajonov Ítélkezés című színműve vérfagyasztó komédiába fordítja a háború egyik ismert szituációját: a nagyevő, het- venkedő, gogoli figurára emlékeztető bohócot saját családja akarja kivégezni, mert elvállalta a németek alatt a sztarosztaságot. Az észt Vetemaa szatirikus erejét korábbi prózakötetei alapján már ismertük — színművében pokoli humorú háromszöget teremt a kiszolgáltatottnak tűnő öregasszony és az őt kifosztani igyekvő szereplők között — erre a műre nagyon kíváncsiak lennénk színpadon isi

Két olyan színmű is szerepel a kötetben, amelyeket televízióban már láthattunk, igazi

értékük azonban éppen a türelmes olvasás során tárul fel. Roscsin Szerelvény a hátországban című darabja a háború egyik legkevésbé hősies epizódját mutatja: testi-lelki gondokkal küszködő asszonyok és öregek kínkeserves evakuálását. A darab revelációja éppen abban van, hogy ebből az előnytelen nézőpontból is felfénylik az emberek helytállásának komor szépsége. Radzinszkij Beszélgetések Szókratésszal című kiérlelt remeke a legendás görög mártír-bölcs alakjának rekonstruálásán kívül sok mai etikai problémát is érzékeltet: megmutatja a kimagasló embert elpusztító gépezetet, a filozófus önérzékelése, hús-vér létezése és tanítása közötti látszólagos ellentmondás problémáját, épp úgy, mint a kanonizálás-torzítás érdekében történő árulásét.

Mit mondhatnánk végül is erről a két kötetről? Korántsem hibátlan, korántsem egyenértékű darabok gyűjteménye, amely azonban valóságos képet ad a mai szovjet színműírás állapotáról, és már azzal is előbbre viszi az olvasót és a színházi szakembert, hogy vitára, továbbgondolásra biztat. Ahogyan Vetemaa írja: „A színház lehelete könyörtelen, de aki egyszer megismerte, újra és újra érezni akarja.. ."

BARCSI GYÖRGY

,fl SZÍNHÁZ lEHHfTí KÖNYÖRTELEN"

Mai szovjet drámák

Egy régi emlék elevenedik meg bennem, amikor a színész hangjára gondolok. Több, mint három évtizede, a Nemzeti Színházban az amerikai O’Neill nagyszabású trilógiáját, az Amerikai Elektrát mutatták be. Néhányan, érettségi előtt álló gimnazisták, elmentünk és megnéztük. Úgynevezett „nagy“ szereposztás volt: ma már színház- történeti nevek sorakoztak egymás mellett — Csortos Gyula, Uray Tivadar, Lehotay Árpád, Mak- láry Zoltán, Makay Margit, Tímár József és Bajor Gizi. Sok-sok részlet megmaradt ez emlékezetemben. S mint az már általában történni szokott, főként képek, színpadi helyzetek, szituációk. De a legélesebb emlék mégis egy kiáltás maradt. Az előadás vége felé az Elektrát játszó Bajor Gizi kétségbeesett kiáltása, amellyel az öngyilkosságba induló öccse, Orin — akit Timár játszott — után jajdult. „Orin!“ — hangzott ez az egyetlen név, valami turcsa többrétegű üvöltéssel, amely máig ható erővel foglalta össze a pusztuló Man- non-család tragédiáját, reménytelen összeomlását. Két szótag, Bajor Gizi hangján, évtizedek óta hordozza a felejthetetlen emléket. A színész hangja, mint egy műalkotás nyersanyaga.

És úgy gondolom, közös tapasztalatunk, hogy amikor színházi élményeinkre emlékezünk vissza, színészek hangja is vissza-visszacsendül. Azok számára pedig, akik esetleg már nem láthattak bgy-bgy nagy egyéniséget a színpadon, a lemezen vagy szalagon megőrzött hang ma is hordozza az élmény egy részét.

Érthető hát, hogy mindazok, akik magas színvonalon foglalkoztak a színház művészetével, elismerték a színészi hang fontosságát, jelentőségét és bizonyos rendszert is próbáltak teremteni. így például az időszámításunk szerinti I. évszázadban élt Ouitilanus fehér és sötét, lágy és zordon, éles és tompa, kemény és hajlékony, világos és homályos hangot különböztetett meg. A múlt század végi olasz színésztechnika „ezüst“, „réz“ és „fátyolos“ hangról szólt. Egyébként a hanggal kapcsolatos igények, ízlések is változtak az idők során. Régente úgynevezett csengő hangot kívántak a színésztől, főként a tragikustól és a szerelmestől. De már a XVIII. században az elméletek oda módosultak, hogy a csengő hang fárasztó s legjobb, ha a tragikus színésznek kissé fátyolos a hangja s inkább vibráló, mint csengő.

A magyar színészetelmélet is régóta foglalkozott a színész hangjával s a hang művészi használatával. Egyik legkorábbi szakírónk, Rakodczay Pál is észrevette már, hogy „Az emberi hangnem trombita, mely az érzést azonnal megszólaltatja,

ha megfújjuk. Érzelmünk hangja az állapotból (ti. a lelkiállapotból ] folyik..." És néhány évtizeddel később Hevesi Sándor is igényelte a színészi lelkiállapot közvetlen befolyását a színész hangjára, megszólalására, mondván: „

__ minthogy a

ma

i felfogás a színjátszást emberábrázolásnak tartja s csakis ilyen értelemben lát benne művészetet: a hangnak modulatív képessége, tehát simulékonysága, változékonysága, átérző és átalakuló képessége az igazi érték." És ő állapította meg azt is, hogy különbséget kell tenni a „hang“ és az „orgánum“ között. A hang csak egy adottság, amely mindig ugyanaz — még ha szép is.

De az intelligens színész orgánumot csinál a hangjából. Ezt a véleményét Hevesi egy rendkívül szemléletes képpel bizonyította be: „A hang lehet, mint akár az üveg, piros, zöld vagy sárga, ami nagyon gyönyörködtető dolog, de aztán mindent csak pirosán, csak zölden, csak sárgán mutat, mint a piros, zöld vagy sárga pohár. Az orgánum olyan, mint a színtelen pohár, amely mindig híven visszaadja annak a folyadéknak a színét, amelyet beletöltöttek... Ha valaki át tudja érezni azt, amit mondani kell, akkor ez az érzés a hangjában is jelentkezni fog."

Érdemes még egy véleményt felidéznünk, amely a maga színességével hívja fel figyelmünket a színész hangjának zenei jellegére, a színpadi beszéd muzikalitásának szükségességére. Sztanyiszlavsz- kij, a kiváló rendező és színészpedagógus ezt írta: „A szó — zene. A szerep és a darab szövege — melódia, opera vagy szimfónia... Amikor a színész jól képzett hangon, virtuóz technikával mondja szerepét, a színpadon, művészetével elragad bennünket... Ha van ritmusérzéke és beszédének lüktetésével, zengésével akaratlanul elragadtatja önmagát, izgalomba hoz bennünket is... Amikor hangjával gyönyörűen aláfesti és

elénk tárja mindazt, ami bensejében él, akkor arra késztet, hogy belső látásunkkal magunk elé idézzük azokat a képeket, amelyek az alkotóművész képzelőerejéből fakadnak... A zengő, férfias hang szózata a színpadon csellóra vagy oboára emlékeztet. A válaszképpen megszólaló tiszta és magas női hang hegedűre vagy fuvolára hasonlít. De már a drámai színésznő mély, zengő hangja az alt oboát vagy a viola d’amoret juttatja eszünkbe. A nemesszívű apa tömör basszusa fagottként hangzik, az intrikus hangja erőteljesen recsegő harsonaszó, de bensejében mintha a gonoszság indulatától felgyülemlett nedvek bugyborékolnának."

Az idézett gondolatok lényegében egyetlen tételt bizonyítanak, azt, hogy milyen döntő fontossága van a színész hangjának, színpadi alkotása egyik fő eszközének. És ez így is van. Hiszen a színházművészet központi jelentőségű alakja éppen a színész; nélküle csak redukált látványt kap a néző. A sok színpadi műfaj, szlnjátéktípus közül pedig a dráma az, amely nem nélkülözheti a költői szót, a megszólaló szöveget, azt, amit „cselekvő beszédnek“ szokás nevezni. A lelkiállapotot és változásait érzékenyen közvetítő, ritmusával, elhallgatásaival, szüneteivel, ezernyi hangszínével megszólaltatott szöveg az élet bonyolultságát közvetíti. A közvetítés tényleges eszköze viszont a színész kifejező hangja, amely nem csak felfedi az adott szöveg bonyolultságát, de egyéni átélésén keresztül még ki is egészíti, még gazdagabbá teszi, mintegy átvilágítja, felismerhetővé, a hallgató számára is átélhetővé teszi.

Ez a legfőbb oka annak a következménynek, amelyet a színházba járó közönség — és nevükben természetesen a kritikusok — úgy fogalmaznak meg, hogy a színpadi beszéd érthetőségét, magasfokú kifejezőképességét kérik számon. Ezért nem elégszenek meg és nem is elégedhetnek meg a hibás, pongyola, halk, hadaró, kifejezéstelen, összemosódó beszéddel. Még akkor sem elégedhetnek meg, ha néhány szakmabeli az átélés őszinteségére, a felemelt, artikulált hang stilizált- ságára, nem természetes voltára hivatkozik. Lehet, hogy nem könnyű megtalálni a határvonalat a színészi hitelesség és a félreérthetetlen szövegmondás, a színpadi hatékonyság között, de hiszen éppen ez a színpad művészének a feladata.

Tömören összefoglalva: egy előadás művészi minőségének alapfeltétele a benne szereplő színészek hangja, beszédtechnikája és átélt megszólalása.

SZÉKELY GYÖRGY

1988.

VII. 27.

14