Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-06 / 27. szám
A laktanya udvarán elhallgattak a pattogó vezényszavak. Pihenő következik, amely csak addig tart, amíg egv cigarettát elszívnak a katonák. A rövid hajú, terepszínű egyenruhát viselő fiúk három hónappal ezelőtt még civilben voltak, ma pedig a néphadsereg egyik tisztes iskolájának a növendékei. Az ország különböző részeiből érkeztek az egységhez, hogy hat hónap múlva újra szétszéledjenek szolgálati helyükre. Anton Gálik közlegénynek szerencséje van, a lakóhelyén szolgál. A bevonulás előtt egy számítóközpont műszerésze volt, ma pedig az alap- kiképzés mellett a páncélozott harci jármű vezetését kell elsajátítania. — Az első napok bizony nehezen leltek el. Nehéz volt a katonás rendet, jegyeimet megszokni. Már a második napon a körlet takarításával bíztak meg. Nem ijedtem meg a jeladattól, odahaza megszoktam a ház körüli munkát. Hárman vagyunk testvérek és mindig megosztottuk a tennivalókat, hogy szüléinknek ezzel is örömet szerezzünk. — Ma már csak nevetünk azon, hogy milyen zöldfülűek voltunk az első napokban — szól közbe Bohuslav Sloboda közlegény. — A fegyelmező gyakorlatok során néha azt sem tudtuk, hogy melyik a bal vagy jobb kezünk. Sokat derültünk egymás ügyet lenségén. Sloboda közlegény — amint társai elárulják — a áateci kerületi bajnokság A csoportjában játszó futballcsapat hátvédjátékosa volt, géplakatos. Az egyenruhás élet nem idegen számára, édesapja ugyanis hivatásos katona. — Három gyermekétől apám megkövetelte a rendet, úgy éreztük, hogy néha túl szigorú hozzánk — folytatja a áateci fiú. — Most látom csak, hogy jól nevelt bennünket. Mindig hangoztatta, hogy mindenütt becsülettel teljesítsük kötelességünket. Nem szeretnék szégyent hozni rá ... Megszoktam már a jeguelmet, csak az ébresztőkor van még problémám. Nem a felkeléssel, inkább a gyorsaság miatt. Véget ért a szünet. Ojra felhang- zanak a vezényszavak. Elnézem a katonákat. Mozgásukban, testtartásukban már kevés kifogásolni valót talál a legszigorúbb csapattiszt is. — Küldök ide egy csallóközi fiút — szólít meg az egyik főhadnagy. Néhány perc múlva egy napbarnított kiskatona áll előttem. Katonásan bemutatkozik, Nagy István közlegény. Bősi (Gabcíkovo) lakos volt, ma is ott él négy testvére. A polgári életben géplakatosként dolgoztam Somorján — mondja, majd magabiztosan hozzáteszi. — Nem féltem a tényleges katonai szolgálattól, már az első nap önként je lentkeztem a körlet takarítására. — A szlovák nyelv sem okozott gondot? — A fiúk között nem. Rosszabb a helyzet a szakkifejezésekkel. A tanteremben mindent értek, a gyakorló teremben sincs problémám, de ha az egyes alkatrészeket kell megnevez nem gyakran segítségre szorulok. Igyekszem ezt a hátrányt mielőbb behozni. — Erről a csallóközi fiúról el kell mondani, hogy a gyakorló pályán már otthonosan vezeti a páncélozott járművet, amiért többször dicséretben részesült. Azt mondják róla, hogy a géppisztolyt már bekötött szemmel is szétszedi, illetve összerakja. A második éleslövészeten már ötös osztályzatot kapott — tudom meg a főhadnagytól. Beszélgetésünket a kiképzés befejezése szakítja félbe. A fiúk az „oszolj“ vezényszó után a körletükbe igyekeznek. Rendbe teszik magukat, majd alakzatban az ebédlőbe mennek. Helyet foglalnak az asztal mellett és jóízűen hozzálátnak az ebédhez. A délelőtti ismerőseimet keresem. Amire Gálik közlegényre rátalálok, már befejezte az evést. — Elég volt? — érdeklődöm. — Elég, de többet is megettem volna, no persze az anyám jőztje jobban ízlett, de előbb-utóbb megszokom a katonai kosztot is. — En meg sem ettem mindent — szól át a másik asztaltól Sloboda közkatona. — Elvéqre arra is ügyelni kell az embernek, nehogy pocakot eresszen. Hátha sikerül katonai futballcsapatba kerülnöm. Gyorsan, észrevétlenül múlik az idő. Ebéd után rövid pihenő, majd újra foglalkozás. Három Ismerősöm ezúttal felmentést kap. Papucsban érkeznek a parancsnoki szobába. Félénken néznek körül, de amikor látják, hogy rajtam kívül más nincs a szobában, mep'ön a bátorságuk. — Odahaza is mindig magam varrtam fel a gombot, most ez a tudomány bizony jól jön. — dicsekszik a 2ateci futballista, majd hozzáteszi. — Kevés a szabad időnk, sok a tennivaló. Kimenőt is csak nagy ritkán ka punk. Örülök, ha találok rá módot, hogy a hetente érkező három-négy — En iszom, te iszol, ii iszik ... mi iszunk. No, ugye ...?! Akkor mar maga sem maradhat ki a partiból!... — ripakodik rám „logikus" érveivel a Z.-i kocsmában Karcsi, a falu leghíresebb ivója. Ma már egyszer kijoza nodott, de előbb alaposan elverte a feleségét, aki a kocsmában bátorkodón ót zavarni. Aztán a park egyik pad ján kialudta magát. Most este. hét óra van és ájra részeg. Odahaza a család ma éjszaka megint nem alszik. Fele sége és három gyereke szaladhat a szomszédba. Tiz éve tart ez az állapot. Van időszak, amikor egy-két hétig egyfolytában színjózan, de ezt aztán hosszú-hosszú mámoros állapot követi. — Itt az utolsó százasom, mindenki a vendégem I — 1 Levelet kaptam, gondosan Irt gyöngybetűk a borítékon és a levél így kezdődik: „Kedves Ojságíró Bácsi! Ezt a levelet a szünetben írom. Otthon nem lehet, mert ha apukám meglátná, akkor agyoncsapna. Szeretném elmondani, hogyan élünk mi és megkérni arra, hogy látogasson el hozzánk. Mert nálunk nagyon rossz az élet. Apukám iszik, csak akkor megy munkába, ha kedve tartja, elissza a keresetét. Ha rájön a bolondéria, ahogy anyukám szokta mondani, széttépi a könyveimet, füzeteimet, ollóval összeszabdalja a ruháimat, s a cipőmet, mint a múltkor is, tűzbe veti. Azt mondta: majd veszek én neked szebbet: de még soha nem vett.“ ... Néhány nappal később épp úgy alakult, hogy a postabélyegzőn feltüntetett falu felé volt utam. Délelőtt volt. az iskolába mentem, előbb a levélíróval akartam találkozni. Egy kedves, fiatal tanítónő fogadott, az iszákos apuka gyermekének osztályfőnöke. — Katica nincs ma iskolában. Nem ez az első eset, hogy otthon maradt. Hetente többször is megesik. Főleg télen. Van úgy, hogy az apja minden ruháját eltüzeli, szétszaggatja és nincs mit ráadnia az édesanyjának. Amíg nem szerez pénzt és ruhát, addig Katica az ágyban marad. Megdöbbenéssel hallgatom a részvéttel kiejtett szavakat és mielőtt kérdezhetnék máris folytatja: — Falubeli vagyok én is, ismerem jól a H. családot. Az apa segédmunkás, a felesége háztartásbeli. Nem mehet dolgozni, mert rettenetesen féltékeny természetű a férje. Imre bácsi, így hívjáWfci faluban őt, már vagy tíz- tizenöt éve iszik. Hetekig nem jár munkába, a három gyereket képtelen eltartani. Katica már hatodikos lehetne, de ilyen körülmények között kétszer kellett ismételnie. Pedig jó eszű, ügyes kislány. — Es a falu, a szomszédok mit szólnak mindehhez? A tanítónő lesüti a tekintetét. Érzem, legszívesebben kitérne a válaszadás elől, de néhány másodpercnyi tétovázás után válaszol: — Faluhelyen, főleg mifelénk, nem ritkaság a részeges ember. Jó páran vannak, csak épp nem viszik ennyire túlzásba. És a szomszédok? ... Azok Inkább élvezik az ingyen cirkuszt, ne vetnek rajtuk. Megkérném a kedves tanítónőt, kísérjen el Katicáékhoz, H.-ékhoz, de megelőz. — Ne haragudjon, de nem kísérhetem el. Imre bácsi már többször meg fenyegetett: ne üssem az ő dolgukba az orromat, mert megjárhatom. Egyedül ballagok végig a falun. Azt mondták, megtalálom a H. portát. A falu végén van, a legapróbb, legrozogább ház. Megtaláltam. H. részegen horkolt a heverőn, Katic^, anyja és testvérei nem tudom, hol lehettek. A szomszédok szerint még a reggel el mentek a szomszéd falu irányába. Jó órát vártam. Sem a gazda nem ébredt föl, sem a többiek nem jöttek haza. Hol vagy most, hogyan élsz, mit csinálsz, Katica? 2 — Miért iszik? — kérdeztem B. 7..-I az egyik kórházban. — Mert megszoktam. *- De csak volt valami oka, hogy rákapott az italozásra? — Oka? ... Az orvos is ezt kérdezte. És amikor belekezdtem az életem történetébe, a harmadik mondat után azt mondta: ha lehetne gyorsabban és, térjek a tárgyra. Erre azt mondtam neki: iszom, mert jólesik, ez az oka. — En végighallgatnám ... — Amint látja, alacsony termetű, elég pöttömke ember vagyok. Már az iskolában is éreztem, hogy testi alkatomnál fogva hátrányos lesz a helyzetem. A velem egyidős legényeket mind elvitték katonának, engem nem soroztak be. Ha valahol dolgoztunk, és nehezet kellett emelni, máris azt mondták: no, állj csak félre, te ezt úgysem bírod! Mindig a sor végén éreztem magam. Egyszer összeismerkedtem egy lánnyal. Nem sokkal, de vagy egy fél fejjel magasabb volt nálam. Biztos vagyok benne, nem csak én szerettem meg őt, de ő is engem. Már nem sok hiányzott az eljegyzésig, amikor kiderült, hogy a kollégáim csapták a szelet a lánynak és bogarat ültettek a fülembe: megerőszakolták őt. De nem részletezem. A lényeg az, hogy ekkor kezdtem el inni. Előbb csak azért, hogy felejtsek, később meg azért, mert igazi cimborákra találtam a kocsmában és mert jól is esett. Meri italozás közben, a második kör után már nincs alacsony meg magas ember, okos és buta, akkor már egyformák vagyunk és ez benne a jő. — Nem is akar leszokni az alkoholról? — Nekem kell a szesz, jól megvagyunk mi együtt. Most is csak azért vagyok itt, mert a munkahelyemről az orvos beutalt. Hadd kínlódjanak velem itt egy darabig, aztán úgyis el kell engedniük. És tudja, mi az egészben a legszebb?! ... Ha akarnám, egyedül is le tudnék szokni a szeszről, egyik I960. VII. B Nagy az érdeklődés a vetélkedők iránt
