Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-21 / 51. szám
ol László z a téli szél, öl, nem beszél, a mit csinál? dereka vagy megáll? afa fenn sugárzik, an, meg se fázik, íját égbe mártja, irik ott - sem ér odáig. z a téli szél, m mesél, n: jégen él, jégre tér. akert almafáját, s lombsubáját, izmaráját, 5 muzsikáját: rezzenetlen, leg se rebben, a fellegekben, rendületlen. z a téli szél, g, úgy zenél, s hegyre hág, égre robban, t, trombiták, lyorgonák leg torban, gy mint a kés, a napsugár is, leszt, zordra vált, endül minden ágon, leg jégkaláris: a fagy koráit. z a téli szél, il, nem regél, jégen él, szárnyra kél: I, a fagy kaszája, azt rendre vágja, fagy kaszál, fagyhalál. i nyári erdő, ban, dús, kerengő, ősz, jött morogva, sította. c, zörgő ágak, , nincs bocsánat: sz barátja, :, csontra váltja. t-fagy, nesztelen jő, tél, se felhő, száll a Nappal, kél a Holddal, lebeg a rezgő csillagokkal. Csontkemény a jég a földdel, csontkemény a fű a tölggyel, jön a csonttél, átkarolja, vad szél támad, lekaszabolja, s égen-földön dőzsöl a csontfagy, nagy fa dől ki, földre roskad, roppant törzsét orkán hajtja, kórót görget a szél fattya. Sivít a, metsz a téli szél, jégvirágos útra tér, bokor ágán levél sincsen: nem száll tarka virágkincsen. Dermedt katáng törött száron - ősszel virág, bimbó nyáron - várja: tövéről leváljon, szelek szárnyán égbe szálljon. Száraz tövén körbeforgó, rég kiszáradt betyárkóró, ágbogai közt gorombán átsivít a jeges orkán, átvisong, hogy meggyötörje, vézna szárát összetörje, jégmezőkön hajkurássza, tetemét is meggyalázza. Oroszlánfog a domb alján, sárga szirma fonnyadt, halvány, szirmait későn nyitotta, korai dér fagyasztotta: magot sem hoz, szép utódot, rostjaiba jég rakódott, odalett őszi reménye, virágjába halt szegényke, s oroszlánfog holt virága visszaint a csont-világra, míg az orkán szétzilálja, s minden szirmát lecibálja. Szél fia' gurigáznak, mindenfélét hajkurásznak: egyik semmit, kereket, másik ördögszekeret, csak egy virág él a fagyban, virít meddőn, szakadatlan. Hideg virág, szép virág - ablakokon jégvirág. Hallgat_már a téli szél, nem sivít, nem is zenél, oda az éj a fergeteggel, napsugárban kél a reggel, s hull a jeges fény a csöndbe, hull a fekete göröngyre, tört virágra, kicsavart fára, hull a letarolt világra. Egy fa áll csak rendületlen, levele-ága sérületlen, ép a törzse, lombsubája, titkos, boldog muzsikája. Csodafa áll a téli napban, áll csak egyre lombosabban, s lomb-méhében diadalma: ragyog az érett ezüst alma, s hull a fény az almafára, fény a gyümölcse, lombja, ága, kész az alma, hullni készül, reményül - új teremtésül. Fújni kezd a téli szellő, napnyugatról könnyű felhő lebeg, hogy a fára szálljon: csodamadár könnyű szárnyon. Odalebeg, de nem rája, nem száll le az almafára, csak az almát célozgatja, ködszárnyával cirógatja, s leválik az ezüst az ágról, zuhan az alma a csodafáról, száll a földnek tehetetlen, zuhan egyre sebesebben, hull egy percig vagy egy napig, a legalsó faágakig, rázuhan egy fányi gallyra, s szertepattan az ezüst alma, miljom kis darabra pattan, miljom van minden darabban, s mag lesz minden kis darabja, boly hókat bont minden magja, s puha színezüst a földre - puha hó hull hegyre-völgyre, hull a hó a jégre-fagyra, alkonyatra, virradatra. Föllazult a fagy alatta, első düheit kiadta; élet van ott, ahol hó van, lélek hull a drága hóban: belepi a dolgok testét, melengeti a nedvesség, szeretgeti, táplálgatja, dédelgeti, babusgatja, s szakad a hó, ömlik, árad, befed kórót, törött ágat, temeti a holt tegnapot, mit a csont-fagy hátrahagyott, a múltakat eltakarja, s alatta a tegnap sarja piheg békén, a jövendő. Édes alma, jövömentő! Hull az ezüst a világra, hull a rideg jégvirágra, hull a jégre, csontgöröngyre, dús fenyőre, szikár tölgyre, hull a voltra, hull a leszre, hull szelíden, hull neszezve, hullong, szállong, pilinkézik alma-végkimerülésig. Megjelent a Nap az égen, villózik a hó fehéren, a Nap arany fénnyel kérdez, lent a válasz ezüst, fényes. Az ezüstöt fennről kapta, csodaalmából hullatva. Visszaint a hó az égre, s ezüstösre vált a kékje. Zeng az ezüst - nem szél lebben, szól a szélnél csendesebben, csendesebbén, ékesebben, szellőnél sejtelmesebben: anyagtalan húrok zengik, ezüst szellemcsengők csengik, muzsikál a hó leikéből, zeng az ezüst szelleméből, zsong a hóból és alóla, zsong a föld és takarója: fönt az ezüst csillaghangon, lent a sötét komoly hangon, az avar a búcsú hangján, az erdő az álom hangján, zöld vetés az új kenyérről, zeng a mag a teremtésről. Zeng az ezüst, zsong a hóban, nem is füllel hallhatóan, sokkal inkább láthatóan, lelkeddel megfoghatóan, s elpihen a tó a tájon, puha ezüst: vatta, bársony, hullámzik a tág határral, csak egy-egy fa döfi által, így sugárzik számos napig, támadattól alkonyaiig, fényezi a holdsugár is, csillag ébred - csillog máris. Mielőtt a Nap fölkelne, éhes vad ejt nyomot benne, nyom a nyomot elszakajtja: éjjeli titkok rajzolatja. Észak felöl új szél támad, lengeti a havas ágat, fehér felhőt terelgetve, hófelleget hömpölygetve, s fúj a felszél hevesebben, fütyül egyre élesebben, vág élével, szúr hegyével, suhog-villog a pengéjével. Sivít a, metsz a téli szél, megint dúl-fúl, úgy zenél, havat hizlal, havon él, sűrű hótoll-szárnyra kél, zuhog az orkán, földre zúdul, havat hajszol, vijjog rútul, hóval töm be nyomot-árkot, betemet minden jégvirágot. Sivít a, metsz a téli szél, körbefordul s visszatér, hó hullását kevergetve, fátyolait lebegtetve. Hull a pihe, szállna a földre, rácsap az orkán forgatagja, suhan a hópihe körbe-körbe, újabb szél jön s fölragadja, s pihe körül pihe táncol, forog az örvény, száll a hullám, dől az ezüst, fejük a fátyol, föld is, ég is belefúl tán! Elnémult a téli szél, újra csak a hó beszél, fehér buckák, ezüst dombok ott, ahol a szél visongott, s villog a Nap arany üstje, dől a fény a vert ezüstre, ezüst peng a fa törzsén is, zeng az ablak üvegén is. Hetek óta süt a Nap már, nőh^ telet mutat a naptár, nyomot nyom követ újra a hóban, maga a hó is olvadóban: először a fa vetkőzik, majd a dombéi színeződik, napos falon fázós légy ül. Hamis tavasz, ami most készül! Sivít a, metsz a téli szél, újra bömböl, nem zenél, jégre térhet, havon is élhet, égre lobban s hóra téved, s újra suhog a fagy kaszája, ami moccan, rendre levágja, földön-égen kasza jár, erdőn-réten fagyhalál, s szél fiai kergetőznek, minden bolondot kifőznek, egyik ezt-azt, kereket, másik cigánykereket, s bőg az orkán, földre zúdul, havakat kerget, vijjog rútul, hóval töm be nyomot, árkot, temeti a hó- és jégvirágot. Megfordult a téli szél, délről jön, puhán beszél, szürke felhőt terelgetve: esőt hullajt mosti kedve. Vagy köd szállong, vagy eső hull, itt is, ott is csermely indul, megroggyan a hó a jégen, csorbul a jég a vízszélen. Telet mutat még a naptár, szélben-éjben fagy harapdál, s hol dara hull, hol eső ver, hol jég zörg a zord idővel, de a csont-tél el-elfárad, elhagyja a gyönge ágat, el az erdőt meg a dombot, ahol kaszájával bolygott, s szürke már a hó a völgyben, minden ezüst összetörtén hever itt-ott, fák tövében, bokrok alján, szurdokmélyben. Ha az út lucsokban ázik, s meleg fény fut fától fáig: bomlik a tél, szétszivárog, s fölmutat egy csöpp virágot, határjelzőt: a tél végén áll, kikelet s tél mezsgyéjén. Ezüst minden pártaszirma, zöldre van levele írva: ezüstjét a múlt nevelte, zöldjét a jövő keverte. Kicsiben teljes világ: már nem jég-, de hóvirág. J i látod, milyen zik az ember ír a madárnak, tik napja étien, ik a hintáján, nőst sem akár sak hallgat, és n kinéz az ab- amikor az öreg héjában főtt 3, hogy aztán lobja, a madár íz elhunyt feleinnom, ember, ilit az újságpa- oszog a konyáért. em iszol? Azt ?y' csak fürdeni i madár a fele■a asztalhoz ül, avést, a madár- Vizelési ne- , ugye? - Az ghámozza makrumplit. - így ivább a madár, sem piszkítom cemet, mint te ele szájjal. em beszélünk, bt a madár az nyugodtan légiscsak van- mondja egy ottan a madár, ■sak hallgat, és sírtól csöpögő ólai a madár a férfi hangján: - Vizelési nehézségekkel kezdődik az öregedés, asszony!- Fogd be végre az átkozott csőrödet, te bestiaI - ordítja a férfi, és felegyenesedik ültében. Kisvártatva azonban újra magába roskad. Erősen szúr a szíve, és nem akarja felizgatni magát. így hát megelégszik azzal, hogy a forró krumpli maradékát a ketrec felé dobja. A madár óvatosan lecsipegeti a krumplidarabokat a ketrecrácsról és zavartalanul folytatja: - Nemcsak vizelési nehézségeid, de szívfájdalmaid is vannak, amikor felizgatod magad.- Semmi közöd hozzá! A madár áthatóan, fülsértőn felnevet, ahogy egykor a férfi felesége nevetett. Az öregember csak legyint, összeszedegeti a krumplihéjat az újságpapírról, és az üres lábasba dobja. A lábast a kiürült olajosedénnyel együtt a konyhába, az előző heti piszkos edény közé állítja, az újságpapírt pedig gondosan összehajtogatja. Amint székén ülve a cipője befűzésével bíbelődik, a madár a mama hangján ezt rikácsolja:- Hová mész, Heinz? Egyedül akarsz hagyni? Légy jó kisfiú, Heinz, és mondd meg szépen, hová mész!- Csak sétálok egyet - feleli a férfi fáradtan, és rázárja a károgó madárra az ajtót. Magában mosolyogva, megkönnyebbülten fel- lélegzik. Már két éve minden szerdán dámázni jár, és a bestia még csak nem is sejti! Óvatosan lépked' a földalattihoz vezető lépcsőn, majd gondosan kilyukasztja a jegyét. A beszállásnál siet, már-már rohan, és meglehetősen lihegve a szerelvény közepén levő fülkék egyikében talál magának helyet, amelyek tulajdonképpen biciklik, gyerekkocsik és kutyák szállítására szolgálnak. Grünauban átszáll a villamosra, és Strandbadig utazik. Átsiet az úton a bejárathoz. Ott azonban nem Franz ül! Amint közelebb lép, egy idegen, nála sokkal fiatalabb nő unottan felnéz.- Hol van Franz? - kérdezi az öregember. - Franz Wagenführ? - Már nem jön - feleli a nő a madár hangján. - Tegnap temették. Ismerte? - kérdi kíváncsiskodva.- Nem - mondja a férfi, lassan visszamegy a megállóhoz, s egyre csak a madár kaján nevetését hallja. Amikor késő este a állatboltban már kifizette a madáreledelt, még egyszer visszatér, hogy egy csomag patkánymérget kérjen.- Jól vigyázz, Heinz - mondja az eladó -, meg ne találja a madarad, amikor kiereszted röpködni.- Nem, nem, majd a pincében szórom szét.- Mióta vannak patkányaid?- Nem régtől - feleli az öregember, és amint elhagyja a boltot, csak kurtán köszön a vele tegeződö eladónak.- Hol voltál olyan sokáig? -jaj- veszékel a madár a felesége hangján. - Már megint ittál, mi r- Meghoztam a szemet - vág a szavába a férfi.- Add már ide! - kiabál a madár mérgesen. Az öreg szemet szór a madár elé, majd egy ósdi, elrongyolódott kendövei letakarja a kalitkát.- Aludj már. Én még egy kicsit fönt maradok - mondja.- Ne hallgasd már olyan sokáig a rádiót - mondja a madár a feleség hangján. Másnap csak reggeli után veszi le a kalitkáról a kendőt, de a madár mit sem szól ehhez. Az öregember beletelepszik ütött-kopott karosszékébe, erős szivarra gyújt. Egyszerre fojtogató köhögés fogja el.- Szeretsz? - kérdezi a madár az asszony hangján.- Hát persze - feleli a férfi.- Ne hazudj! — kiáltja a madár. - Minden szerda délután elmész, és csak késő este jössz haza. Azt hiszed talán, nem tudom, hogy egy nővel találkozgatsz? Az öreg felnevet.- Mi mást csinálnál szerdánként? A férfi nem felel, s az újságot, amelyen tegnap evett, kiteríti, és zajosan lapozza.- Felelj! - követelődzik a madár a mama hangján.- Sétálok, hiszen tudod.- Ne hazudj ilyen pimaszul a szemembe! - horkan fel ‘ a madár.- Ne fantáziálj annyit, te bestia! Nyugodtan akarok újságot olvasni.- Ne mondd a madárnak mindig, hogy bestia! - kiáltja a madár a mama hangján. Az öreg felsóhajt, és már bánja, hogy nem ment el ma is sétálni.- Igazad van - mondja hirtelen a madár az asszony hangján.- Nincs más nőd. Mert kinél is lehetnének esélyeid?!- Ez meg hogy jutott eszedbe?- pattan fel a férfi.- Nézz csak végig magadon- mondja a madár diadalmasan az asszony hangján.- Még nem kaptad meg az ebédedet - szólal meg az öreg egy idő múlva.- Épp ideje, hogy eszedbe jusson - mondja a madár nyersen. Az öreg szuszogva kimegy a konyhába, és elővesz a szekrényből egy kistányért. Néhány szem kölest és jó sok patkánymérget szór rá.- Elmostad a tányért? - rikácsolja a madár az asszony hangján, amint meglátja a gazdáját.- Igen - feleli a férfi, és a tányért habozva a kalitkába teszi.- Add már ide! - vijjog a madár az anya hangján.- Bárcsak ne volnának az embernek vizelési nehézségei - dünnyögi este maga elé a férfi, miközben a kagylóban leöblíti a madár tetemét. Braunsteiner Gloria fordítása
