Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-14 / 50. szám

Vasárnap 1980. december 14. A NAP kel -Keiet-Szlovakia: 7 20 nyugszik 15.38 Kozép- Szlovákia 7.28. nyugszik 15 46 Nyugat-Szlovákia. 7 36. nyugszik 15.54 órakor A HOLD kel - 11.58. nyugszik 23 09 órakor Névnapjukon szeretettel koszóntiúk SZILÁRDKA nevű kedves olvasóinkat 1830-ban született MADA­RÁSZ Viktor festőművész (+1917). 1895-ben született Paul ELU­ARD neves francia költő <+ 1952). AZ ÚJ SZÓ JÖVŐ HETI VASÁRNAPI SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL Az enyhülés fokmérője Irta: Nyikolaj Patoli- csev, a Szovjetunió külkereskedelmi mi­nisztere 1 __I--L-- -!— -..-tu. A mUnMOdP lilCS IncgaiHS Komlósi Lajos írása Csizmár Eszter írása Jozet Paholík írása Egyrészt meglepetésnek szántuk, másrészt tartot­tunk is tőle. hátha nem si­kerül úgy. ahogy szeret­nénk Ezért nem ..haran­goztuk be előre, hogy va­sárnapi számainknál a ha­gyományos ólambetüs sze­dés helyett áttérünk a kor­szerű nyomdatechnika nagyszerű vívmányára, a tényszedésre December 7-i vasárnapi lapszámunk már - ahogy mondani szo­kás - az első betűtől az utolsóig ilyen nyomdatech­nikával készült. A betűk tisztábbak, szebbek, job­ban olvashatók Tálán ol­vasóink egyike másika fel­figyelt rá. ha nem is tudta okát adni. miért csábítanak az eddiginél is jóbban a so­rokba parancsolt betűk Ajándéknak, meglepetés­nek szántuk olvasóinknak Kicsit ez is nyomott a lat­ban amikor nem ütöttük , meg a dobot, mert ugye az ajándékkal nem szokás előre dicsekedni Egy riportmüsort hallgat­tam nemrég a rádióban. A riporternő azt a kérdést boncolgatta, mennyire is­merik és nem ismerik egy­mást a lakótelepi emberek. A fejtegetés eredménye: van olyan lakóház, ahol egyetlen család sem tud semmit a másikról. Előfor­dul, hogy - a közvetlen szomszédok nem tudják egymás nevét, hát még az alsó és felső szomszédok: a távolabb esőkről már nem is beszélve. A riporter- nő igyekezett összeismer­tetni egyik-másik családot, de senki sem tanúsított ér­deklődést a másik iránt. Sót volt, aki egyenesen elutasí­totta azt az ajánlatot, hogy néha becsöngessen szom­szédjához egy kis beszél­getésre. Mások azt mond­ták, ki se nyitnák az ajtót, mit tudni, mi lakozik egy idegen emberben. A ripor- ternö, s bizonyára a hallga­tók többsége (jómagam is) nem győzött eleget csodál­kozni. Nem sokkal a riport el­hangzása után egy rádió­műsorban szociológusok, pszichológusok bevonásá­val feszegették ugyanezt a kérdést. A szakemberek közzétették véleményüket az emberek egymáshoz való viszonyáról, kapcsola­taikról. Alig merem elárulni, mi volt okoskodásuk lénye­ge. Nos az, hogy egy lakó­telep, egy blokk lakóinak semmi köze egymáshoz. Ne törődjünk embertársa­Szeressük egymást, gyerekek! ink magánéletével, hisz senki sem szereti, ha valaki beleüti orrát a más dolgába Hanem a munkahelyen! Ott aztán lehet szó egymás mellett élésről. Ott jönnek csak elő a közös problémák, ott hárulnak az emberekre ugyanazok a feladatok, ott lehet mindenkinek ugyanaz a célja. S csak ez kovácsol­hatja össze az embert az emberrel. Jó. Nem vitatko­zom, ez igaz lehet. De aki nem tud három szót szólni a szomszédjához, s egyál­talán nincs, ami éveken ke­resztül szóra bírná, az hogy osztozik munkahelyi prob­lémáiban vagy az elért si­ker örömeiben munkatár­saival? Tud-e egyáltalán közösségi életet élni? Alig­ha. Hisz nemegy munkahe­lyen találkozunk ellensé­geskedő, gyűlölködő, egy­másra irigykedő kollé­gákkal. Mégiscsak szóba kelle­ne elegyedniük a szomszé­doknak. Ha megértenék egymást egy ház lakói, ha ismernék egymás gondjait- bajait, s itt-ott kapnának néhány vigasztaló vagy biztató szót, akkor talán a munkahelyeken is benső­ségesebbek lennének az emberi kapcsolatok. Talán jobban menne a munka is, jobb lenne az eredmény, nagyobb lenne a siker, s a munkából hazafelé me­net jobb kedvű lenne az ember, s megkérdezné a szomszédtól is, hogy telt a napja. A vacsora is job­ban ízlene, a gyerekek is örülnének, a nagyszülők is. Másnap megint jókedvvel indulna a nap, s megint jobb... Bizony jobb lenne. /Wa Plakát t Kirakatüvegeken és kira­katokban, falakon és kerí­tésen minden faluban és városban föltűnnek olykor­olykor kisebb és nagyobb „házi készítésű" plakátok, melyeken leggyakrabban bálba, mulatságba, „disz­kóié kába" vár mindenkit szeretettel a Rendezőség. Hogy ezek a plakátok telje­sítik küldetésüket arról, mi lesz, mikor lesz, hol lesz és mennyibe kerül, ami lesz - az biztos. Hát akkor mi a hézag, kérdezhetné vala­ki, aki bizonyára mindjárt hozzátenné azt is: bár min­den és mindenki teljesíte­né, ami a küldetése, fela­data. így igaz, közös kíván­ságunk ez, de azért a ho­gyanról se feledkezzünk meg. Ezeknek a plakátoknak én nem is a külalakjára gondolok elsősorban, a kü­lönféle színekben dülöngé­lő különféle méretű és típu­sú betűkre, hanem a fogal­mazási, nyelvtani, helyesí­rási hibákra. Ezek között a „művek" között ugyanis elvétve akad, jó ízlés­ről, megfelelő nyelvisme­retről tanúskodó, annál többször találkozunk olyan­nal, mely bántja a szemet, rontja az amúgy is sok hi­bával használt anyanyel­vűnket és bizony rossz fényt vet a Rendezőségre is. Nem arra, aki a szöveget írta, diktálta vagy ellenőriz­te, mert annak a neve nincs föltüntetve. Úgy gondolom, ha csak negyedannyi figyelmet szentelnénk e plakátok nyelvezetének, külalakjá­nak, mint amennyi figye­lemmel - minden kis apró­ságra kiterjedő figyelemmel - díszítjük föl a báltermet, alakítjuk ki frizuránkat, fizi­miskánkat, öltözetünket (természetesen azért, hogy tessünk a bálban), mindjárt másképp festene a helyzet, akarom mondani, a plakát. Persze, akkor is, ha tud­nánk, hogy a nyelvi hibá­kért (ami természetesen nem egyenlő a beszédhi­bával) ugyanúgy megszól­ják az embert, mint a gyű­rött csipkegallér, hiányzó inggomb, piszokfoltos reti- kül miatt. Meg akkor is, ha nyelvügyben, ízlésügyben nem lennénk restek taná­csot kérni, ahogy tesszük annyi más dologban, mely­hez, érezzük, legföljebb csak konyitunk. IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIM IDŐSZERŰ GONDOLATOK Mezőgazdaságunk lehetőségeinek reális értékelése alapján egyelőre azt feltételezzük, hogy a következő ötéves tervidőszakban ter­melését évente átlag 2 százalékkal növeljük, ebből a növénytermesztésben 2,8 százalék­kal és az állattenyésztésben 1,3 százalékkal. Az élelmiszeriparban a termelés évi átlagos 2,1 százalékos növelésével, a piaci szállítmá­nyok 2,2 százalékos növelésével számolunk. Ez lehetővé teszi, hogy megtartsuk a mosta­ni színvonalon az egy főre eső húsfogyasz­tás, növeljük a tej, a tejtermékek és más élelmiszerek, elsősorban a zöldség és a gyü­mölcs fogyasztását, miközben bővítjük a vá­lasztékot és javítjuk az élelmiszeripari termé­kek minőségét. E célok elérése érdekében meg kell gyor­sítanunk a növénytermesztés fejlesztésének ütemét. A gabonafélék termelésének további növekedésével párhuzamosan előtérbe kerül az a feladat, hogy lényegesen növelni kell a tömeg- és fehérjetakarmányok termelését, javítani kell a minőségüket, és a velük való gazdálkodást. A szarvasmarha, így a tehenek takarmányozásában növelni kell a tömegta­karmányok részarányát. ’V Az önellátás növelésének, elsősorban pe­dig a takarmánybehozatal korlátozása köve­telményének kell alávetni az állattenyésztési termelés struktúráját. Az eddiginél sokkal határozottabban kell fejleszteni a szarvas­marha-tenyésztést, itt vannak a legnagyobb tartalékaink a hústermelésben. Ezért számo­lunk azzal, hogy a hústermelés növelésének döntö részét a vágómarhatermelés növelé­sével fedezzék. Ez hozzájárul ahhoz is, hogy tovább növekedjen a tejtermelés. Figyelmet kell szentelni a háztáji termelés és a kisállat­tenyésztők termelése növelésének mind sa­ját fogyasztásukra, mind a piaci választék gazdagítására és bővítésére. A mezőgazdasági termelés fejlesztésének alapvető feltétele a föld teljes kihasználása, a földvédelemről hozott törvény következe­tes érvényesítésével. Ezért a jövőben erőin­ket és eszközeinket a föld termőképességé­nek növelésére, az öntözőberendezések tö­kéletesítésére, a termények biológiai és ge­netikai tulajdonságainak jobb kihasználásá­ra és mindennemű veszteség csökkentésére akarjuk összpontosítani. A műtrágyák gyár­tását 13 százalékkal, a mésztartalmú anya­gok gyártását 45 százalékkal növeljük. Job­ban el akarjuk látni a mezőgazdaságot nö­vényvédő szerekkel. A mezőgazdasági válla­latoktól azonban meg kell követelnünk ezek­nek a szereknek a hatékony kihasználását és azt, hogy felelősségteljesebben viszonyulja­nak az istállótrágya termeléséhez és kihasz­nálásához, mint eddig. (Lubomír Strougalnak, a CSKP KB 18. ülésén mondott beszédéből) ILMÁIM Akivel csak beszélgettem, elismerően nyilatkozott róla. A pártelnök ismerősöm, e szavakkal jellemezte: Meg­ettem a kenyerem javát, de kevés ilyen fiatalemberrel talál­koztam. Iván István ember és kommunista a javából, rá min­denben számíthatunk. A párt- gyülés után be is mutatta ne­kem. Aztán leültünk egy külön asztalhoz beszélgetni.- Amikor elvégeztem a me­zőgazdasági szakközépisko­lát, eszembe sem jutott, hogy valaha is autóbuszsofór leszek - kezdte minden kérdezés nél­kül a beszélgetést. Majd köze­lebb hajolt hozzám, mintha tit­kot akarna elárulni.- Három éve dolgozom a Csehszlovák Autóközlekedé­si Vállalat királyhelmeci részle­gén mint sofőr, de ha valame­lyik szövetkezet gépparkja előtt haladok el, szívem ma is megdobban a sok mezőgazda­sági gépsor láttán. Évekig vol­tam gépesítő. Zsebébe nyúl, cigarettát ko­tor elő. Komótosan rágyújt. Szippant vagy kettőt, aztán hir­telen felkapja a fejét, erősen rám néz.- Úgyis megkérdezné, jobb, ha előre megmondom: saját elhatározásomból hagytam ott a mezőgazdaságot. Megnősül­tem, született egy kislányunk. Nekem a családom a legfonto­sabb. Ennél a vállalatnál min­örültem nagyon, amikor meg­tudtam, hogy érdemesnek tar­tanak a jelöltségre. Úgy érzem, nem okoztam csalódást. Jó ideig beszélgettünk, de a fizetés, a pénz egyszer sem került szóba. Csak a mun­ka értelme, szépsége.- Tudja, mit szeretek legjob­MILYEN EMBER IVÁN ISTVÁN den második napom szabad, s így többet lehetek a csa­láddal. Elhallgat, összeszorítja a száját s nézi a füstölgő ciga­rettát.- Szeretem a soförséget is, ha nem szeretném, nem mer­nék a volán mellé ülni. A szö­vetkezetben is gyakran felül­tem a traktorra és mentem szántani, vagy terményt horda­ni. Tagja voltam az ezüstjelvé­nyes szocialista munkabrigád­nak. A brigád vezetője ajánlott a pártba. Ennek már hét éve. ban a munkámban? Negyven, ötven ember ül mögöttem, gyerekek, fiatalok, édesanyák, édesapák, nagyszülők, és én felelek az életükért. Ez az ér­zés, a felelősségtudat sok min­denért kárpótol. Az utasok kö­zül talán senki sem gondol er­re, de én mindig ezzel a tudat­tal gyújtom be a motort és indulok útnak. Azt mondom magamnak: No Pista, elindul­tál, de meg is kell érkezned! Gondolkodik.- Hogy fárasztó, unalmas mindig egy helyben ülni, ugyan­azt a tájat naponta többször is látni? Aki így gondolkodik, azin- kább ne menjen autóbuszso- förnek. Nagyszelmenci va­gyok. Jelenleg ezen az útvona­lon járok Helmectől Szelmen- cig, oda meg vissza. Nagyot nyel, rám villantja szemét.- A kollégáim? Rendesek ók is nagyon. A társam, akivel váltjuk egymást, szintén fiatal és párttag. Itt is szocialista munkabrigádban dolgozom. Versenyzünk, hogy ki spórol meg több üzemanyagot. Ná­lunk naponta egy sofőr 15 liter naftát meg tud takarítani. Sok kicsi sokra megy, tartja a köz­mondás. Az órájára néz.- Ha nem haragszik, nekem mennem kell. Holnap szolgá­latban vagyok. Reggel négy órakor már cseng az ébresztő­óra. S ha már ír rólam, azt feltétlenül írja meg: nem az számít, kinek mi a szakmája, csak a feladatát végezze el becsülettel. Apám arra oktatott mindig: Fiam, az ember annyit ér, amennyit a munkája. TÖRÖK ELEMÉR 1980. XII. 14.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom