Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-07 / 49. szám

T * erhes az éj, s mintha pihenni utálna a város, dong, dünög minden. Szinte semmi sem mozdulatlan. Az éj­szakai próbán elfáradt színésznő is most szaporázik hazafelé. A törékeny alkatú színésznő, akit az előbb még a művé­szet, a legmélyebb élet vibrálása lengett körül. Árva Bethlen Kata megpróbáltatá­soktól márványtömörségű, mély jelenté­seket termő élete. Órákon át ez határozta meg mozdulatait, gesztusait, s valószínű, hogy így is, civillé vedletten is Bethlen Kata múltból fölsejlö érzései határozzák meg szívdobbanásainak ritmusát. A múlt­ból, na és a jelenből fölsejlö életérzései, hiszen a jó színész nem csupán a mes­terséges eszközökből, de önmagából is építi figuráját.- Minden nő egy kicsit Bethlen Kata - mondja másnap reggel a Thália Szín­pad társalgójában Gombos Ilona -, hi­szen az ö kényszerekből épülő sorsa, nemzeti sors, s mert nemzeti, hát anya­nyelvi, s mert anyanyelvi, hát anyai sors egyben. Példamutató tudatossággal vál­lalt sors. Tegnap, amikor az éjszakába nyúló próba szünetében fölolvasott egy részletet a darabból, „maradék erőmmel folytatom, mit oly nagy akarással elkez­dettem, szánalmas kudarcok, míg még hallhatóak a szavaim, engem el nem rettentenek“, úgy éreztem, a legjellem­zőbb idézetet választotta kérdéséhez, amelyben arra kereste a választ, hogy e hitvallás, amelyet a Kolozsvárott élő romániai magyar író, Kocsis István Beth­len Kata szájába adott, vajon az én szlovákiai magyar színészi és emberi hitvallásom-e egyben. Kikerülve a próba lázából, határozott igent mondok. És máris elszalad, megint nem jut idő a beszélgetésre. Helyette: akrobatikázik. Szeptemberben, amikor a MATESZ Thá­lia Színpadában megkezdődtek a színé­szek fizikai és szellemi állóképességének fejlesztését biztosító, öt vagy több évre tervezett stúdiumi munkák, Gombos Ilona is jelentkezett, pedig számára nem köte­lező, mivelhogy túl van a negyvenen. Mégis elvállalta ezt az idő- és energia- igényes munkát, hogy ezzel is ötvözze a társulatot, támogassa a színház szelle­mi újjáéledésének ösztönzőit, s nem utol­só sorban azért, mert tudatosítja, hogy a színész életbiztosítását a szüntelen ság lapítja a padlóhoz. Teremtöjével ha­dakozik, gyalázkodón köszöni neki a jóbi sorsot. Sírás nincsen sem a szerzői, sem a rendezői utasításban, Gombos Ilona mégis sír. Fájdalmas lassúsággal köny- nyezik, amitől nyugalom áraszt el, mert párbeszédeink sorából viszsza-vissza- hangzott az aggodalma, amellyel színpa­di egyedüllétéről vallott.- A színész mihamarabb igyekszik túl lenni azon a jeleneten, amelytől fél. Én most az egész darabtól félek, mert mint / MINDEN NO EGY KICSIT Gyökeres György felvétele szakmai továbbképzés, a folyamatos szellemi megújulás jelenti. Az akrobatikát követően Ajtmatov Fehér hajó című da­rabjának próbáját dolgozza végig. Délu­tán kettőtől csak arra jut ideje, hogy hazafelé menet levegözzön egyet, ebé­deljen, megnézze, mi van a családdal. Koraeste ismét a társalgóban ül, stúdiumi előadáson filozófiatörténetet hallgat. Ezután újfent vallomásra foghatom:- Néhány esztendeje huzamosabb időre kórházba kerültem, ahol legfőbb ellenségem nem is a betegség, inkább a tétlenség volt. Megijedtem, hogy elmú­lok magamnak, s ettől az érzéstől fájdal­masan szakadt föl belőlem régi vágyam: cselekvés a szép magyar beszédért, nyelvünk csinosodására. Mi váltotta ki a tenniakarást? Nem is oly rég anyámék- tól, Rimaszombatból utaztam haza azzal a gyorsvonattal, amellyel az itt, Kassán tanuló diákság is utazott. Amilyen gyö­nyörűen tudnak a színházban viselkedni ezek a fiatalok, olyan csúnyán beszélik éltető anyanyelvűnket. Nem csupán a trágárságok ütöttek szíven, de a két­nyelvűség okozta nyelvhasználati torzu­lások is. Pedig aki az anyanyelvével nem törődik, az a gondolataival sem törődhet tisztességgel. Ott, a vonatban döntöttem arról, hogy összeállíttatok egy nyelvünk pallérozását szolgáló műsort, amellyel bejárhatom iskoláinkat. Emlegettem ezt otthon is, ezért szólhatta el magát a fiam egy társaságban, minekután postán kéz­hez kaptam Kocsis István Árva Bethlen Kata című monodrámáját. Megragadott e nőnek a rettenetes nagy akarása, ezért júniusban megkérdeztem Gágyor Pétert, aki akkor még a kassai Szép Szó rende­zője volt, megrendezné-e nekem ezt a darabot. Találkozásunk kölcsönös bi­zalommal telítődött, s remélem, kettőnk összefonódott bizalmát közönségünk is bizalmával erősíti majd. Bár egyelőre nem tudom, kiállok-e valaha Bethlen Ka­tával a színpadra. Éjszaka fél tizenegykor szél zörgeti a nézőtér utcai oldalajtaját, nekünk azon­ban a hidegben is melegünk van. A szín­padon forrponton a helyzet. Bethlen Kata a földön ül, szétvetett lábát a megalázott­a színpadon teljesen magamra utalt egyént, sürget, hajt az egyedüllét tudata. Bensőm legmélyét segítségül szólítva fe­gyelmezem magam, minimálisra csök­kentett külső gesztussal igyekszem meg­oldani a jeleneteket, mellőzve a teatrali­tás sallangjait. Ez elsősorban a rende­zőmnek köszönhető, hiszen az általa megkövetelt színjátszói puritánság összecseng Bethlen Kata puritánságá­val, nekem pedig, nagy hasznomra, utat nyit színészi eszköztáram felújításához. Ma már érzem és tudom, ezt a nőt nem szabad külső gesztusokkal fölapróznom, hiszen Bethlen Kata önnön akaratának eszköze, s mint ilyen, elsősorban belső gesztusaira szorítkozik. És ez az a pont, ahol aggodalommal töltődöm: nem kívül­re, hanem belülről kell eljátszanom az ö sorsát, emberként kell azonosulnom vele úgy, hogy színészként mégis fölötte maradjak. Csoda-e, ha e feladat megol­dása közben a kívántnál gyorsabb tem­póra váltok, ha el-elfog a félelem, a bi­zonytalanság? Ebből az aggodalomból a próba végé­re alig marad valami. Gombos Ilona felol- dódottan hallgatja a rendező szavait. Szeme rendkívül elevenné, tekintete élléssé válik. Már mosolyogni is tud, de még mindig a Bethlen Kata-i mikro-moz- dulatokba fogja vissza lebegését, lelké­nek fölfokozott feszültségét. Vladimír Hő­tan Hó című versének utolsó sora jut eszembe róla: „Magad vagy. Minél keve­sebb gesztust. Semmi látványosat.“ S mintha megérezné gondolataim cseh és prágai vonatkozását, közli, hogy a prágai Cinohemí klub holnap esti be­mutatkozása előtt az Állami Színházhoz közeli Carpanó kávéházban leülhetünk a kért beszélaetésre. A hűvös éjszakai utcán még megköszöni fiatal színésztár­sának, Kiss Lászlónak, hogy világosító­ként, magnókezelóként, súgóként ismét végigkísérte a próbát, s mielőtt elköszön­ne, feltúri kabátja gallérját, és kétkedő mosolyával kérdezi: Jó voltam ma?- Azt kérdezi, miben vagyok rokona a magyar könyvkiadást szorgalmazó, az iskolákat építtető, a környezetében élő maroknyi lelket emberré nemesítő Beth­len Katával? A folytonos újrakezdésben - mondja terjeszkedő határozottsággal, és kortyol a kávéból. - Az ember nem hagyhatja el magát. Nem engedheti meg magának, hogy ne merjen. Bethlen Kata századában, de a miénkben is érvényes, hogy ami értelmes, az érdemes. Márpe­dig amit itt Kocsis István megfogalmaz, annak tudatmentő és tudatcsiholó értel­me van, tehát érdemes bemutatni. Ha közönségünknek efogadhatóvá és át- érezhetc vé tudjuk tenni Bethlen Kata sor­sát, akkor elértük célunkat. A bemutató időpontja? Nehéz kérdés, hiszen tegnap­előtt még abban sem voltam biztos, hogy színpadra lépek vele. A tegnapi próba után talán kimondhatom, hogy januárban vagy februárban... Nemcsak a már el­mondottak miatt, de azért is félek e mun­kától, mert a szlovákiai magyar színház közönsége még nem találkozott .az egy­személyes színház műfajával, szlovákiai magyar színész még nem állt színpadra monodrámával. Csendes László kollé­gám régóta tervezi a Bolyai János estéje című, ugyancsak Kocsis-darab színrevi- telét, de elfoglaltsága miatt csak tavaszra készül el vele, így hát a rendezővel együtt tűzkeresztségen esünk át. Persze, aggodalmaskodásom és félelmeim elle­nére örülök, hogy az első szlovákiai ma­gyar monodráma-bemutatót kassai szí­nésznő tartja meg, hiszen Kassa, Kolozs­vár mellett, a magyar színművészet böl­csője; becshely, amely történelmileg is jogosult a kísérletezéshez. Még sok mindenről társalgunk, de a lé­nyeg mindig ugyanaz: Gombos Ilona hite a színházban, hite Bethlen Kata kitartá­sában, akarásaiban. Bár olykor-olykor elgyengül ez a hit, én mégsem kételke­dem a szándék őszinteségében. Azután átballagunk az Állami Színházba, ahol az előadás szünetében Takáts Ernőddel, a MATESZ igazgatójával találkozom, örül a kezdeményezésnek, s mondja, a színház erkölcsi, s a tőle telhető legna­gyobb anyagi támogatásban részesíti e kezdeményezést. Az előadás után bol­dogan újságolom az igazgató szavait Gombos Ilonának, örül, majd a prágaiak A köpenicki kapitány című Zuckermayer- előadására utalva huncutkodó mimikával kérdezi: „Ugye, van mit tanulnunk Kö- zép-Európától és Közép-Európából?“ Bólintok, hogy van, s mert a ruhatárban elsodródunk egymás mellől, itt mondom: adnunk is van mit. Mondjuk, Gombos Ilona Bethlen Katáját. Azt az asszonyt, aki ekként vall igazat: „Nincs szükségem semmire, csak az akaratomra! Nem víz­re, nem kenyérre, nem levegőre van nekem szükségem, csak az akaratomra! Az én annyiszor magtaposott akaratom diadalára!“ SZIGETI LÁSZLÓ SORRENDBEN A MÁSODIK Az öreg hentes, Riecan szerepében Feró Papp, a fiatat hentessegéd, Lancaric szerepében Edo Vítek mutatko­zott be a színházavató előadáson. (Fotó: ÓSTK) A idén hatvanéves brati- r\Z. slavai Szlovák Nemzeti Színháznak már több esztendeje működik az úgynevezett kisszín- pada, amely a néhai Partizán mo- Szlovákiában. Vagyis, csak volt az egyetlen, hiszen a közelmúltban a kassai (Koáice) Állami Színház gondnokságában megnyitotta ka­puját Szlovákia második kisszín- pada, amely a néhai Partizán Mo­ziban talált jól felszerelt és korsze­rűen berendezett otthonra. A júni­ustól tartó és negyedmillió koronát fölemésztő átalakítási munkálatok után a közelmúltban tartotta első premierjét a társulat, amely igé­nyesnek mutatkozó alkotómunká­ját a múlt esztendők egyik legsike­resebb szlovák regényének, La- dislav Ballek A segéd című művé­nek színpadravitelével kezdte. A képzelt határmenti városkában, Palánkon játszódó mű színpadi változatát Milan Bobula érdemes művész, az Állami Színház igaz­gatója rendezte. A főszerepekben neves kassai színészek Luba Blaskovicová, Brigita Bobulová, Feró Papp és Edo Vítek - mutat­koztak be a kiképzésében a szín­ház kamarajellegét kidomborító nézőtér előtt, amely 210 vendég­nek ad helyet. A tervek szerint az Állami Színház közeljövőben kez­dődő rekonstrukciójának idején az épület különösen nagy szerepet játszik majd a színház életében, de remélhetőleg azután is, amire nem is annyira Babula Ballek-ren- dezése, mint inkább a színház elnevezése ad reményt: Smer, va­gyis Irány. S ha már a szocialista színházkultúránk szerves részébe tartozó társulat az „irány“ szócs­kát tűzi ki homlokzatára, nyilván azért teszi, hogy jelezze, napjaink színházának csupán egyetlen irá­nya lehet: a korszerűség. Az a faj­ta korszerűség, amely mind for­mailag, mind tartalmilag újat, ér­dekeset, lélekgazdagítóf és tudat- formálót nyújt közönségének. Egyelőre nem tudni, milyen mér­tékben vállalja ez a kisszínpad a kísérletezés nem könnyű, de szükséges útjait. Az viszont tény, hogy Kassa szlovák színházi éle­tében a nagyon várt újat és jobbat meghozhatja ez a színpad. Mi mást kívánhatnánk ehhez, mint sok sikert, országos, sőt, határain­kon túli hírnevet. Olyat, amelyre méltán lehet büszke valamennyi színházkedvelö és színházi szaK- ember - a Kárpátoktól a Suma- váig.-szeg­HÍREK A NAGYVILÁGBÓL Peter Shaffet „Amadeus“ című darabja elnyerte a londoni kritikusok díját. Tizen­nyolc színikritikus közül heten vélekedtek úgy, hogy az „Amadeus" volt az 1979-es év legjobb drámája A többi mű, köztük Harold Pinter „Árulás“-a és Tom Stoppard új színmüve, a „Night and Day“ mindössze egy-két szavazatot kapott. Húsz éve hunyt el Massimo Bontempelli, századunk első fele olasz irodalmának ki­emelkedő prózai és színpadi szerzője. A milánói Piccolo Teatro előcsarnokában, egyik darabjának színrevitele alkalmából, Bontempelli-kiállítást rendeztek, amelynek látogatói két hónapon át tanulmányozhatták az igen gazdag könyv- és képanyagot Como város - az író szülőhelye'- könyvtá­rának köszönhető, hogy a tárlókban szá­mos bibliográfiai ritkaság is helyet kapott a mintegy száz kiállított kötet némelyike ré- ges-rég eltűnt a forgalomból), s nagyon érdekes az íróról készült rajzok és karikatú­rák gyűjteménye is. 1980 XII. 7, BETHLEN KATA

Next

/
Oldalképek
Tartalom