Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-23 / 47. szám
K osztya Zsigunov a területi központba utazott kiküldetésbe, és ott meglátogatta a földijét, Szaska Koval- jovot. Szaska építkezésen dolgozott, és munkásszállóban lakott, egy kétágyas szobában... A vendéget Szaska lármás örömmel fogadta. Hármasban üldögéltek, szó esett erről, arról, meg hogy milyenek a kereseti lehetőségek.- Mennyi jön ki átlagban? - kérdezte Kosztya.- Százötven a legtöbb... Többet nem engednek keresni.- Ejha, barátaim!... Csak nem kevesli- tek? En technikumot végeztem, garázsmester vagyok, mégsem kapok ennyit.- Jól összehasonlítottad! - mondták kurtán az építők. - A város - az város.- Régen nem láttam őket... A lánytestvéredet, igaz, láttam kétszer. Gondolom, minden rendben. Szabadságra hazajössz?- Nem tudom. No megyünk és hajtunk egy kicsit?- Hogy érted?-Hogy érteném... Van itt egy nőm, szólok neki, és hoz még valakit. Minek vesztegetnénk el hiába egy ilyen estét. Gyerünk. Kosztya öt éve nősült, és még soha nem csalta meg a feleségét, sőt még csak nem is gondolt ilyesmire. Igaz, hogy megfelelő alkalma sem volt rá.- Hm...- Mi? Megyünk?- Nem, semmi. Menjünk. Elindultak. Az épület - ez is munkás- szálló - ott volt a közelben, szintén kétágyas szobákkal. ,,Ez aztán a jó élet! - gondolta Kosztya. - Nem is kell messzire menni.“ Szaska szobatársa ment a maga útján. Szaska és Kosztya pedig bekopogott a műbőrrel bevont ajtón.- Beborítják az ajtókat - aztán szétverheted a perced, ezekkel a vasfogantyúkkal - jegyezte meg bosszúsan Szaska. - De ha beborították az ajtót, akkor csináljanak csengőt! Ez a véleményem. De nem, a csengő pénzbe kerül - hadd verjék csak szét az ujjaikat az emberek.- Az udvarlók. Akik ide járnak...-Mi?- Nem az emberek, az udvarlók.- Nem csak udvarlók járnak hozzájuk. Szaska újra bekopogott. Az ajtó mögött némaság honolt.- Lehet, hogy nincs idehaza?- Itthon van. Pucéran mászkálnak. - Szaska ismét megzörgette a vasfogantyút. És elfintorodott.- Ki az? - kérdezte egy vékony hang bentről.- Mi vagyunk! - felelte Szaska, gúnyosan utánozva a vékony hangot.- Mindjárt.- Mondom neked, hogy pucéran mászkálnak.- De miért pucéran?- Hát, ahogy hazajönnek a munkából... Átöltöznek, mosdanak.- Szintén az építkezésen dolgoznak? - Nem.- Lehet, hogy rosszkor jöttünk?- Minden rendben - nyugtatta meg Szaska. És bekiáltott: - Meddig várjunk még? Az ajtó túloldalán csattant a retesz, az udvarlók beléptek. És Kosztyának hirtelen hevesen kezdett dobogni a szíve, amikor átlépte az ö számára tilos küszöböt.- Ninon? - ámult Szaska. - Megérkeztél? Ninon - magas, fekete szemöldökű, dús keblű lány. Ez hozta lázba Kosztyát. Két lány lakott egy szobában. - Nyina és Valja. Kosztya rögtön megértette: ha egyszer Szaska számára újság Nyina megérkezése, akkor ez azt jelenti, hogy az ő... nője bizonyára Valja lesz. Valja is kedves lány, no persze Ninon... Kosztya lopva nézegette a fekete szemöldöküt, és nem hitte, hogy csak úgy egyszerűen- minden ok nélkül, ingyen - a sors csak úgy neki ajándékozza ezt a szépséget. De úgy látszik, mégis így lesz: Szaska a barátjára kacsintott, és szemével Nyi- nára mutatott. Szaskának közben szaporán pergett a nyelve, nagyon értette a dolgát.- No, hogy pihentél, Nyina?- Jól, Szasa. Nagyon jól. - A lány kissé erősebben hangsúlyozta az ,,o“ betűket, a szavak kikerekedve gurultak ki az ajkán - olyan könnyedén, mint apró kerekek. - Fürödtem a folyóban... Ó, de jó volt!- Ugyan mi lehetett ott olyan jó? Biztosan unatkoztál?- Istenkém, hát mi kell nekem? Moziba jártam, vagy háromszor táncolni is elmentem - de nem vagyok oda érte... Inkább a kertben dolgoztam. Erdei gyümölcsöket szedtem. Kosztya hallgatta a lányt... És így hallgatta, hallgatta volna a végtelenségig - érdeklődéssel. „Miféle könnyűségről lehet itt szó, a fenébe is! - gondolta. - Az ilyen lányt feleségül kell venni.“ Valja élénkebb, élesebb nyelvű volt, egy kicsit szószátyárabb.-Nálunk meg... Ismerted Zinkát, tudod, Hromovát?! Azt az őszes seprű- nyelet...- Nem.- Feleségül ment Valérka Szemjonov- hoz. A brigádvezetőhöz...- De hát az nős!- Otthagyta a feleségét. Megáhította!... Pedig olyan, mint a gyalult deszka, az égvilágon semmije sincs és lám- tessék.- Gyerekei voltak? Mármint Valér- kának?- Nem, nem voltak. Most aztán mindenütt azt locsogja: azért is hagyta ott az asszonyt, mert nem tudott szülni. No! Majd meglátjuk, hogy ez a piszkafa hányat fog neki szülni! Szégyen - de megtalálta a magyarázatot. „De hát hogy lehetséges az, hogy úgy járnak ide, mint - a cafkákhoz, és kész?- ütközött meg egyre jobban Kosztya.- Úgy látszik, lódított ez a Szaska, hencegett. Nem olyanféléknek látszanak... Rendes lányok, és a vélekedésük is normális - asszonyi vélekedés.“ Szaska siettette az eseményeket.- No, hát akkor - tudjátok mit?- igyunk! - javasolta. Szegény fejem.- Elvégre a barátom látogatott el hozzám... s Kosztya ámulatára a lányok simán elfogadták a javaslatot.- Valjuha, mi ketten - az üzletbe megyünk. Nyina meg Kosztyával gondoskodik a krumpliról. Nyomás! Ég a lelkem! És Nyina egyedül maradt Kosztyával. „Most aztán mit kell tennem? - töprengett zavartan Kosztya. - Mondjak talán viccet?“ Emlékezetébe idézte azokat a vicceket, amelyeket mostanában hallott, de egyiket se találta megfelelőnek. Nyina az ajtó mellett leterített egy újságpapírt, és hozzáfogott a krumplipuco- láshoz.- Maga talán kiküldetésbe jött? - kérdezte.- Aha. Kellett... Elhallgattak. „Nahát, elég lehetetlen alak vagyok!- gyötrődött magában Kosztya. - Mintha lenyeltem volna a nyelvem.“ - Sokáig hallgattak.- Lám csak, a Zinka! - mondta hirtelen Nyina. - Kellett ez neki... férjhez ment.- Megcsóválta a fejét.És fölnevetett. „Aj-aj! - szörnyülködött Kosztya. - Itt vagyunk ketten és... magában beszél. Szép, mondhatom. Tuskónak tart, biztos.“- Nemrég történt nálunk egy eset- szólalt meg. - Az asszonyok málnáért mentek a szigetre... Szedik-szedegetik. A sziget túloldaláról meg a víz ott nyáron igencsak leapad. Szóval, így lábalt át rajta a medve...- Medve?- Medve. Szóval, átkelt és ő is - irány a málnás, nagyon kedvelik. Van nálunk egy csuda mulatságos asszony!... Egyszer csak egy dúsan megrakott málnabokorra bukkant, és nekiesett két kézzel s csak szedte-szedte. Aztán hallja, a túloldalról valaki odamegy a bokorhoz... A málnabokor meg jókora - nem látja, ki az. Erre ő, mármint az asszony így szól. „Te vagy az, Nyura?“ Gondolta, a társnője van a bokor másik oldalán. A medve meg felmordult!... - Kosztya felnevetett Nyina figyelt. - Ahogy a medve fölmordult, az asszony elhajította a vödröt és futásnak eredt. Futás közben meg kétségbeesetten óbégatott: „Misenyka, nékem apró gyermekeim vannak!“ - Kosztya megint elnevette magát, sokáig nevetett, ahogy elképzelte a bokrok közt szaladó megrémült asszonyt.- Hát a medve, mit csinált, utánament?- A medve? Nem, dehogy, az- meg a másik oldalon kezdett futni - a folyó felé. Az asszony meg csak a gyerekeit hajtogatta...- Persze, hogy kiabált. - Nyina nem nevetett. - Nem tréfadolog a medve!- Azzal tovább pucolta a krumplit. - Nem, nálunk medvék nincsenek. Nálunk - kígyók vannak.- Viperák?- Aha. Méghozzá jókorák. Bizony, amikor az ember erdei gyümölcsöt szed, azt gondolja magában: „Jaj, mindjárt megcsíp, jaj, megcsíp“.- El kell szaporítani a sündisznókat. Valahol, azt hiszem Bulgáriában, az egyik helyen töméntelen sok kígyó volt. A hely maga különben gyönyörű, üdülőket lehetett volna építeni. Erre aztán mit csináltak: összeszedtek egy csomó sündisznót, elszaporították őket és kész.- Hogyan, a sündisznók megeszik a kígyókat?- De még mennyire! A sündisznók meg a disznók - falják minden teketóriá- zás nélkül. No, meg a vaddisznók, azok is megeszik. A barátom, aki a Kaukázusban szolgál, az egyik levelében beszámolt egy esetről. A vaddisznókkal kapcsolatos. Szóval, az egyik kolhoz kint tartotta a kondát valahol... jó messze a falutól. A konda legelészett magában, aztán este visszatért a karámba. Egyik alkalommal aztán a konda nem tért haza. Kiderült, hogy valahol vaddisznókkal találkoztak, s azok magukkal csalták őket. Három napig hírük-hamvuk sem volt... Keresték őket, de hiába. Messzire elcsatangolhattak. Aztán mégis hazatértek, de nem mindnyájan. Az ezerből talán csak ötszáz jött vissza...- A többi meg ottmaradt?- Igen. Ottmaradt a vaddisznókkal. De azoknak, amelyek visszatértek, olyan nagy szaporulatuk lett, hogy a kolhoz csak örült a dolognak. Nyina fölnevetett.- Lám csak, jól mondják, minden kár haszonnal jár. - Igen. Még azt is mondják: az ürömben is lehet öröm. A sógorom is ezzel a modással halt meg.- Hogyhogy?-Valahogy igen fejfájós volt... Gyakran panaszkodott rá, persze az orvoshoz elmenni, tudja, sose volt érkezése, gondolta, majd csak6elmúlik... Egyszer aztán, addig húzta-halasztotta a dolgot, hogy eszméletét vesztette. Bevitték a kórházba. A húgom később a következőket mesélte: „Tudod - azt mondja - meglátogattam, ő meg így szólt hozzám: „Látod csak - azt mondja - az ürömben is lehet öröm. Most legalább meggyógyulok, örült neki, hogy a kórházba került. Vidáman feküdt odabent... Aztán meghalt. Novoszibirszken túl laktak, jó messze van. De mindegy: csak el kellett menni érte. Falunkbeli volt. Szaska ismerte. Hazai földben akartuk eltemetni. Elutaztam. November elején járt az idő, épp hogy csak beállt a folyó. Úszóhídunk volt, télire szétszedték. Az utak szinte járhatatlanok. Oda motorcsónakon tettem meg az utat, de visszafelé - négy nap múlva: már befagyott a folyó. A gyalogosok úgy jártak rajta, hogy deszkát dobtak maguk elé - s nem szakadtak le. No, de hogy legyen a koporsóval? A húgomat meg a gyerekeket átvezettem a deszkákon, aztán visszamentem, fogadtam egy fuvarost és elindultunk fölfelé a folyó mentén - följebb, úgy mondták, vastagabb a jég. A fuvarossal kiválasztottunk egy helyet - úgy látszott, elég biztonságos, átkelhetünk. Ráhajtottuk a lovat a jégre, mi meg a szántól, jobbról- ballról helyezkedtünk el. Ropogott, hajlott a jég, mi meg futva biztattuk a lovat. Szegény pára, az is szaporán szedte a lábát, ő is szeretett volna ép bőrrel átjutni a túlsó partra. Hogy értünk át, magam sem tudom. Derék ember volt a sógor. Sajnáltam. Mindössze harminc- három éves volt. Két kisgyerek maradt utána... Ez a szomorú történet. Kosztya ezt maga is megérezte, nagyon rosszkor jött. Elhallgatott. Rövid időre még Nyináról is megfeledkezett, meg arról, hogy miért jött ide - Dimitrijre, a sógorára emlékezett... Az unokaöccseire gondolt... Elszégyellte magát. Rágyújtott. Ekkor érkezett meg Szaska Valjával. Igen jókedvűen. Szaska megállás nélkül bolondozott.- Vitatkozunk? - kiáltotta. - Rajta, vitatkozzunk!- Mit akartok? - kérdezte Nyina.- Valja nem hiszi, hogy meg tudok inni egy üveg bort anélkül, hogy kézbe venném.-Aki vitatkozik, annak...- Ezt már ismerjük! Csak nincs kedvem inni, különben megmutatnám.- De hogyan?- Ott a teafőző, igaz? Beleönteném a bort az üvegből, aztán a teafőző kiöntőcsövét a számba kapnám és...-Ó-ó!- Bizony, pontosan „ó-ó“! No, mi van veletek?- Még csak a krumplit pucoltam meg.- Ejnye, barátaim! Hát mit csináltatok eddig, nem tudom? Nem tudom. Ninon, mit műveltek itt? „Fecsegő - gondolta dühösen Kosztya. - Be nem áll a szája...“- Ez a krumpli soká lesz kész - mondta Valja. Az ördögbe vele! Inkább harapjunk valami mást...- Remek ötlet! - lelkesedett Szaska.- Igyunk és gyerünk táncolni. Nyina megállt a krumplistállal a kezében.- No, mi legyen?- Mi a véleményed, Kosztya?-Nekem aztán tökmindegy!... Tőlem elmaradhat a krumpli. Elhatározták tehát, hogy nem bajlódnak tovább a krumplival. Asztalhoz ültek. Két pohár bor után Kosztya kedve is kivirult. - Hol lehet itt táncolni nálatok? Messzire kell menni?- A parkban.- Elmegyünk, Nyina?- Valahogy nincs hozzá kedvem. Nem nagyon csábít. Persze elmehetünk, de nem fogok táncolni.- Miért?- Nem tudok úgy táncolni, mint ók. Szégyellem.- Ostobaság! - hárította el Kosztya.- Én tudok úgy táncolni, mint ők. Úgy határoztak, hogy gyalog mennek a parkig. Valja Szaskával elöl ment, Nyina Kosztyával mögöttük. Kosztya úgy érezte, hogy a bensejéből lassacskán elszivárog a vidámság. Megint feszélyezettséget és szégyent érzett, s akárhogy is próbálta ösztökélni magát, és igyekezett gondtalannak látszani - sehogy sem sikerült. Karon fogta Nyinát, s úgy mentek szótlanul. Bezzeg előttük Szaskának be nem állt a szája, darált, mint a géppuska. Valja időnként hangosan nevetett. Kosztya irigyelte a földijét és tudta, hogy most pontosan erre van szükség - összehordani hetet-havat, hogy elálljon szemük-szájuk. Ez az, ami kell. Kosztya azonban tartott tőle, hogyha beszélni kezd, megint rossz helyen lyukad ki. Hiszen az imént is a koporsónál kötött ki!...- Mesélj valamit - kérte Nyinát.- Mit meséljek?-Hát... valami vidámat. Mert különben velem megöl az unalom.- Én meg pont ezt szeretem: csak sétálni és nézni az embereket. Találgatni a sorsukat...-Tán varázsló vagy? - Kosztya eről- tetetten fölnevetett, és ismét fájón belehasított, milyen ostoba a heherészése.- Nem vagyok varázsló - felelte komolyan Nyina -, csak megyek és találgatok: ennek biztosan valamilyen bánata van, emez meg alig várja, hogy beessen az ágyba, munkából jön. A másikat meg ha nézed, látod, nem kell neki semmi az ég adta világon: beállít valahová... „Ezt biztosan rólam mondja.“- Tudod mit? - mondta hirtelen Nyina, és megállt. - Gyerünk le a folyóhoz. Ott olyan jó.- És ők?- Mi van velük?- Nem lesz baj, ha itthagyjuk őket?...- Nem hát. - Nyina a lovagjára pillantott, és az úgy látta, mintha a lány ajkán gunyoros mosoly suhant volna át. No, rajta Kosztya - gondolta komolyan -, ne legyél már egészen fafejű: a leányzó maga mondja, mit kell tenned. Nem vagy tán egészen birka?“- Van ott egy kedvenc padom. Csak ül az ember és gondolkozik... Olyan jó. Néha sötétedésig elüldögélek.- Egyedül? - Kosztya majdnem ugrott egyet - annyira mókásnak igyekezett mutatkozni. ,- Egyedül.- És mire gondolsz?- Nem tudom.- Hát ez jó. De hogy lehetséges ez? Csak ülsz, gondolkozol, de hogy miről- azt nem tudod.- Nem tudom. Ülök - és mintha gondolkoznék, de ha megkérded, miről- nem tudom. Lehet, hogy emlékezem... Talpraesett kislány voltam, az iskolában sokat csintalankodtam...- És most?- Most más vagyok.- Ideje férjhez menned - kottyantott közbe Kosztya.- Már voltam - mondta egyszerűen Nyina.- Voltál? Hol, itt?- Itt. Másfél évig férjes asszony voltam.- És most?- Most nem. Most, látod, újra táncolni járok.- És miért?- Elváltunk.- Hogy-hogy? Vaszilij Suksin sz< de fái« ag pai tán na I i né; És feli kai na dé: bei nei érc vál val S € mit .1 ab nyi vol a alk kig bei A vei te. eg na így I bei Ko- k tás táti Ko I bei nei szc pír api kel péi a [ ny; na va ho m< Eg elr me me utc gy a : ké SZi va ny go lyil mi tél Ol Ér Ol Ke a r né vis
