Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-09 / 45. szám
inai feltér- z ostorral. [ és a sötét [ük, de Be- vakat. Hó- inba. Föl- a hátukat cpak. a egyéneik. Az utol- zán elszáegett, Be- fejét. Úgy eltett süví- Aztán meiáltását. ak látszott, ntak szem- jett a fülük, iy kutya, és án vetette i kereszte- lak. „Eléri telefonon késve fogsződéshez. pplőt, hogy ült, és csak pbb el kell Lemarad-e I a gyeplőt, anyarodott. át, azt hitte, )e a szán imán siklott cát, a leve- lovak fel- ra taposott nőst maga volt az élet. Bezajsz később csak arra tudott homályosan visszaemlékezni, hogy néhányszor még befordultak a mellékutcába, lefelé mentek, aztán fölfelé valami dombon, elvágtattak egy templom meg egy hosszú deszkakerítés mellett, amely mögül csupasz faágak meredtek fölfelé. Néhányszor hallotta, hogy rákiáltanak, de nem figyelt rá. A lovak maguktól kocogásra váltottak, bár Bezajsz gépiesen tovább csapkodta őket az ostorral. Megtapintotta az állát, érezte, hogy fáj. „Biztosan bevágtam a szán elejébe" - találgatta.- Bezajsz! - hallotta megint. - Állj már meg! Megőrültél? Bezajsz lassan összeszedte a gondolatait. Csak most vette észre, hogy nincs rajta sapka: a homloka és az arca merő víz a hótól meg az izzadságtól.- Mi van veled? Nem hallod, hogy szólok? Nézd meg Matvejevet! Gyorsabban, az isten szerelméért! Bezajsz megtörölte a homlokát:- Mi van vele? - kérdezte. Lába alatt kitapogatta az összetaposott sapkát, és fölvette. - Mit kiabálsz? Csöndesebben! Megálította a lovakat, és gyufát gyújtott. Egy ideig gondolattalanul állt, megpróbálta elképzelni, mi történt. Matvejev arca fehér, a szája összeharapva. Ült, bal keze görcsösen markolta a szánoldalt. A feje hátravetve és oldalra billenve. Bezajsznak elakadt a lélegzete. Megölték?- Matvejev! - szólította meg csendesen. De Matvejev hallgatott: Bezajsz fölemelte a karját, amely tehetetlenül lecsüngött. Ahogy végigfutott a pillantása Matvejev testén, hirtelen észrevette, hogy a bal lába véres. Még egy gyufát gyújtott. A térő alatt, a lábfej közelében vastagon bugyogott a vér. A ruhacafatok között valami fehér látszott. Bezajsz először azt gondolta, hogy fehérnemű. A vérbe néhány szalmaszál tapadt. Aztán hirtelen kínzó világossággal döbbent rá, hogy az a fehérség egy csontszilánk, ovális, csipkésre tört szélű szilánk. Megfordult benne a lélek. Varja meghökkent Bezajsz eszelős arcától.- Él? - kérdezte a lány. Bezajsz ismét fölemelte Matvejev kezét, és tapogatni kezdte a pulzusát. A szemközti járdán megállt egy ember: álldogált egy darabig, aztán továbbment.- Na? - kérdezte a lány. Bezajsz sehogy se találta a pulzust. Az agyát erőltetve igyekezett felidézni az elsősegély-nyújtás szabályait. Matvejev keze ebben a pillanatban görcsösen megrándult. Bezajsz óvatosan leengedte barátja karját.- Na mi van? - kérdezte még egyszer Varja. - Ugye, már meghalt? Szólalj már meg!- Még él! - kiáltott fel Bezajsz. - Tudod, hol lakik itt valami jó orvos? A legjobb orvos? A legdrágább?- A Naberezsnaján van egy jó orvos. Szonya nénit is ő kezelte. De ugye sietni fogsz, Bezajsz, kedves? Hiszen él még, ugye, Bezajsz?- Persze hogy él. Már kanyarodott volna, amikor Varjának hirtelen eszébe jutott, hogy a Naberezsnaján lakó orvos tüdöspecialista.- Hülye! - mondta dühösen Bezajsz.- Egészen megzavarodtam. Várj csak!... - Varja a halántékára szorította a kezét. - Milyen orvosra van szükségünk? Hogy hívják az ilyen orvost?- Sebész.- Sebész? Azonnal, várj csak, azonnal! - Erősen lehunyta a szemét, és ide- oda ingatta a fejét. Bezajsz türelmetlenül nézett a lányra.- Eszedbe jut már? Mi van a fejeiben? Fűrészpor?- Várj egy kicsit, Bezajsz! - ismételgette könyörögve a lány. - Igyekszem visszaemlékezni, de nem sikerül. Sebész? Bezajsz türelmetlenül toporgott és várt. Ebben a pillantban gyűlölte a lányt. Sietni kellene, hogy egy percet se veszítsenek, ez meg csak ül, és nem jut eszébe semmi! A lány iránt érzett szerelméből semmi se maradt, a legszívesebben alaposan eldöngette volna.-Amíg üldögélsz, elvérzik! - kiáltott fel. - Értsd már meg, hogy meghalt! A lány hallgatott.- Te hülye tuskó! - nyögte Bezajsz. Várjának megrezzent a válla, elsírta magát:- Én... nekem... semmi se jut eszembe... - mondta hüppögve. -Teljesen összezavarodtam. Még nem halt meg? Bezajsz felugrott a szánra, és a gyeplővel meglegyintette a lovakat.- Ide figyelj! - mondta Varja, és gyorsan letörölte a könnyeit. - Nem azok a sebészek, akik himlő ellen oltanak?- Hol van itt a legközelebbi patika?- Egyenesen, aztán jobbra. Ne ilyen gyorsan, nagyon ráz. Messzire elnyúló, egyenes utca volt. A spaletták réseiből puha fény csordogált az úttestre. Az alacsony ég még mindig tiszta volt, és hidegen szikráztak rajta a nagy, fénylő csillagok. KIRÁLY ZSUZSA fordítása ított hozzá, de sok öröme nem telt amely egy kört vetített az asztalra, levelet írni a cirkuszosnönek. Keser- jpnt. Méghozzá svédül, mert az isteni réit finnül. Persze, elő kellett vennie ítét. A levél szerinte remekbe sikerült, áldozatkész. Mit akart Antti áldozni? : áldozatról írt. Az elbűvölő istennőtől n szavakkal! Akkortájt olvasta valahol us". Bár nem tudta tökéletes franciajói jött. A levelet csinos kis borítékba ezdett, hogy vajon titokban juttassa-e agy egyenesen a kezébe adja. Az :selő keblébe dugja el a levelet. Ha ez íás módot eszel ki. Tudta, hogy az Hatos kávét szokott főzni, amit úgy cellett hozzá kávépor. A forró vizet ta a valódi illatos kávét. Közben az ment, s megkínálta a jelenlevőket kis ti elhatározta, hogy az üres csésze iugja a levelet... tudta a leckéjét, bár ez alkalommal A szerelem fogékonnyá és élénkké hogy derekasan megállja a helyét, ő valahogyan tudomást szerezzen zerelme érdekében latba vetette tett- ozatra büszke volt. teljesen szabad volt, amikor nevelője háziasszonya- is odakészült, egy kis Egy egész márkát kapott. Ezt arra 'egyen a cirkuszba. Biztosan lehetet- ilkül besurrannia. Uunótól egyáltalán kkor ő is vele menne a sátorba, ítorba. Remegett, amikor szerelmét :p volt az istenített nő, hogy Antti amikor Kirké egy pillanatra ránézett, ísságát jobban átélje. Aztán sóhajtva bőrét, isteni keblét. ElőreA varázslónő éppen kávét főzött. Hókusz-pókusz, lendült a varázspálca, és a kávé gőzölögve emelkedett az oltárra, amit Kirké magasra emelt, bizonyítván, hogy azt csupán vízből készítette. Aztán csészékbe öntötte és a közönséghez fordult:- Ki óhajt forró kávét? Senki se kért. Ilyen disznók ezek az emberek - gondolta Antti - bárcsak Kirké disznókká változtatná őket. De Antti óhajtott, vett egy csésze kávét: 25 penni. Remegve tartotta a csészét, amely megbillent, s a kávé kifröccsent. Az istennő állt előtte. Antti ivott. Észre se vette, hogy az emberek őt bámulják. Az istennő előtte illatozott - részegítön. Ah, bárcsak megérinthetné köpenyét! De tétlen maradt. Nem merte. Lehangoltan szürcsölte kávéját, amely langyos és keserű volt, de neki szerfölött ízlett. Érezte, hogy érte mindent feláldozna, még a nyomorult kávét is megissza, miként a hajdani lovagok végezték hőstetteiket. Késleltette az ivást. Jobb kezében tartotta az összehajtott levelet, amely olyan kicsi volt, mint a púderos- doboz. Aztán nekibátorodott, és a levelet hirtelen a csészébe csúsztatta.- Köszönöm, pompás volt - rebegte. A cirkuszosnő látta, hogy a fiú valamit a csészébe tesz. Megnézte, hogy mi az, dühösen mormogott valamit, kivette a levelet a csészéből és a sátor fűrészporába: a szemétbe hajította, majd faképnél hagyta Anttit. Fájdalom és bú nyilallt Antti szívébe. Az istennő nem méltatta figyelemre nemes szándékát, pedig a címzést is svédül írta: „Szerelmemnek“. Ez a nő biztosan nagyon büszke... Ah, a levél, a kedves levét ott van a porban, a szennyben! - És ha valaki ott megtalálja? Noha a címét nem tudhatná meg belőle. De valaki ráismerhet az írására! Bánja a fene. E gond okozott legkevésbé bánatot neki. Lesújtottan távozott a táborból. Hazament a megszokott szobasarokba keserűséggel és búval a szívében. Éjjel, amikor senki se látta, sírt. Nappal bánatosan járkált, de a cirkuszba többé nem ment. Pénze se volt. Sokat búsult, egész nap, egész héten. Aztán elfeledte. Ilyen az első szerelem. SZABÓ ZOLTÁN fordítása JERZY BARANOWSKI Tisztelt Doktor Úr! Nagyra értékelve ismeretségünket és jószomszédi kapcsolatunkat - a tegnapi incidensre gondolva -, tisztelettel kérem ön és kedves neje elnézését. Tizenegy óra húsz perc volt, tehát már késő este, mikor bezörögtem önökhöz, és ön, kedves Doktor Uram, szívélyesen meghívott egy kávéra, hogy ne álljak az ajtaja előtt, mivel már több kíváncsiskodó is megjelent a lépcsőházban. A meghívás elfogadása hallatlan tapintatlanság volt részemről, ahelyett, hogy udvariasan visszautasítottam és nyugodalmas jó éjszakát kívántam volna, sajnálatos szemtelen merészséggel elfogadtam ezt a meghívást, mely csupán udvariasságból történt, és így arra kényszerítettem önt, hogy nadrágot húzzon, kedves feleségét meg arra, hogy hozzáfogjon a kávéfőzéshez, arról nem is beszélve, hogy emeleti lakásukban ilyenkor már nehézségek vannak a vízzel, és a kedves felesége is csak az egyik kezét tudta használni, mivel másik kezével ólomecetes borogatást tartott az arcán, a szeme alatt. Kérem, higgye el, Tisztelt Doktor Úr, a következő pillanatban már felismertem a helyzetet, szántam-bántam tettemet, és kávéivás közben rendkívül rosszul éreztem magam. Annál is inkább, hogy a disznóölőkéssel, melyet valami primitív ősi ösztön hatására, gondolkodás nélkül markoltam meg, mielőtt önökhöz indultam volna, nem tudtam mit kezdeni. Tudom, nehéz a helyzetemet megérteni, de talán a tények segítségemre lesznek. Tehát, negyed tizenkettőkor a szomszéd szobában felesége emelt hangját hallottam, és legnagyobb meglepetésemre nem a jól ismert szöveget: „Te engem nem fogsz verni!“ „Nem szégyened magad, asszonyt megverni!“ - és a szokásos befejezés, - mikor kedves felesége bátyja megérkezik, és önt, Doktor Uram, agyba-főbe veri, miközben ilyeneket ordít: „Agyoncsaplak, még ha tíz évet is kapok érte!“ és a többi. Ehelyett azonban más volt. Kedves neje kétségbeesett kiáltása: „Segítség! Segítség! Megöl!“ - tehát teljesen más, mint a megszokott szöveg. Nem tudtam, hogy Önről van szól, azt hittem, valami gyilkos, vagy fosztogató tört be az önök lakásába, tehát valaki olyan, aki jogellenesen bántalmazza kedves nejét. Ez szerencsétlen látogatásom egyik oka. A másik ok..a másik ok,... már kissé bonyolultabb, és szégyellem leírni, ugyanis nem szeretnék nevetségessé válni az Ön szemében. No, de mindegy. A tények tények maradnak. A másik ok - ugyanis babonaság. Igen, Doktor Úr, babonaság, melyről ön oly nagyszerűen ír, „Az atavisztikus csökevények az ember pszichikájában“ című müvében. Szóval - Marwy nevű kutyám (mellyel ön is szokott a lépcsőházban jáíszani), mikor meghallotta felesége segélykérő felkiáltását, szívettépően vonítani kezdett, s ez a vonítás bennem oly irracionális gondolatokat ébresztett, hogy ez a közeli halál vagy szerencsétlenség hírnöke stb. És azt hittem, ez a vonítás kedves felesége címére szól, s ezért kaptam a kezem ügyébe eső legveszélyesebb tárgy után és bekopogtam az önök ajtaján. De az ön csodálkozó arckifejezése, amint ott álltam az ajtajukban támadó állásban, előre szegezett késsel, ön pedig a konyha közepén feltúrt ingujjal, majd meghívott egy kávéra, szóval mindez teljesen megnyugtatott, és arra késztetett, hogy józan ésszel mérjem fel a helyzetet. Hát ennyi volna, Doktor Úr. Tehát újra bocsánatát kérem, s nagyon köszönöm a „Historie de la peinture francaise“ című könyvét, melyet ön is csak hirtelen hevében adott kölcsön, bár egy kukkot sem tudok franciául. GYÖRGY ELEK fordítása JEVGENYIJ JEVTUSENKO KÖLTŐK ÉS VERSEK & Nem hagynak el költők verseket - a poétákat taszítják el verseik, mikor gyávaságból hirtelen a szélnek feszült vitorlát elnyesik. Azok pedig, kik elszenderedtek nyomorult, recenzens persely-ölelésben, árbocukat aláfűrészelték régen idegen manikűr-reszelővei. Verseikben a pontokhoz nem méltók, > sem szerzői kezdőbetűikhez. Strófáikat árulták el ők, S tulajdon eszményeiket. S értelmetlen izzadt bele a holmiféle petyhüdt fehér hájas test nyilatkozatok tömkelegébe, hogy megszülessen a vers. Lenyesett vitorla - lobogó nem lehet. Ügyünkben nincsenek régi érdemek. Útitársunk pedig nincs vészesebb, mint a hit, hogy szakmánk tökéletes. Hallgatás kórja a locsogás. Felrepüléseknek zuhanás a vége. A fecsegő felaprózódás lényegváltozásba téved. Cuclikat kiköpve undorból ellenünk állnak a verssorok csatába, ahogy gyermekek fosztják meg szülőjoguktól az arra nem méltó édesapákat. Az pedig, ki közülünk valamivel is felér, ha pelyva lett mégis, kacat, gyávává vedlett, úgy verseinkben részvét-könnyre nincs remény az idegent rejtő sírdomb felett. MÁZSÁR LÁSZLÓ fordítása Varga Lajos illusztrációja
