Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-09 / 45. szám
Már sötétedett, amikor elérték Haba: rovszkot. Nagy, fénylő csillagok ütköztek ki az alacsony égbolton, nyugaton épp akkor hunyt ki a lángoló nap. Áthaladva egy ritkás erdőn, egy hegyre értek, s hirtelen fölbukkant előttük Habarovszk. A szűk, egyenetlen út és a sötét erdő után hatalmasnak látszott. Zavaros fényözön imbolygott a város felett, a szürkeségbe belevillogtak a kivilágított ablakok gyöngysorai. A várost a hóval befújt folyó széles szalagja ölelte körül, a ködtől kéklö levegőben kirajzolódott a hatalmas, tizenkét pilléres Amur-híd csipke sziluettje. A villanytelep épületén vörös fényben égtek a nagy, négyszögú ablakok. S már messziről érezni lehetett a sietős életet, a lépteket, az embertömeg meleg lélegzetét.- Megérkeztünk - mondta Matvejev, hogy megtörje a hallgatást. Bezajsz kihajolt a szánból, és izgatottan nézte a várost. Habarovszk eddig irreális volt számára, mindössze egy fekete kör a térképen. Most pedig ott imbo- lyogtak lent az élő emberekkel telizsúfolt nagyváros fényfoltjai.- Látjátok, ott jobbra kanyarog a körút- mondta Varja, és kinyújtotta a nyakát.- Odébb, a rakparton, a mögött a nagy kémény mögött van a házunk. Ö istenem, mi lehet a mamával? - Bezajsz nem látta sem a körutat, sem a kéményt. „Velünk mi lesz?“ - ötlött fel benne gépiesen. Matvejevre nézett: találkozott a tekintetük. Matvejev hátradőlt a szán ülésén, és töprengve rágott egy szalmaszálat. Hátuk mögött a ritkás fenyöerdő ághegyei feketélltek az égen.- Olcsó trükk - fintorgott Matvejev.- Mindennek vége, ha csak egy pillanatra is gyanút fognak. Ostobaság! Ki hiszi el, hogy negyvennyolc éves vagyok? Még egy gyerek se! Bezajsz hirtelen lecsapta a gyeplőt, és tarkójára tolta a sapkáját. Piszokul érezte magát.- De hát mit csinálhatunk? - kérdezte csöndesen, bűntudatosan. - öregem, ez nekem se tetszik. Most már ahogy esik, úgy puffan. Fölemelte a fejét, mélyet sóhajtott. Ezen is túl kellett jutni.- És ha?...- Mi az, hogy ha?... Aztán elgondolkozva hozzátette:- Együtt leszünk. , - Hol? - kérdezte csöndes rémülettel Varja. Komikus volt, a lány krétafehérre rémült, és Bezajsz elszégyellte magát, mert arra gondolt, hogy egy kicsit hasonlíthat rá.- Ugyan már! - mondta. - Azt hiszem, minden rendben lesz. Meg aztán észrevettem én már, hogy a fehéreknél pocsék az őrszolgálat. Az őrök el-elszaladgálnak teázni, elszundítanak. Valahogy csak lesz! Matvejev görcsösen, erőszakoltan ásított egyet:- Igen - mondta bizonytalanul. Fölszedett egy másik szalmaszálat, és rágcsálni kezdte, gondolkozott, amíg azon nem kapta magát, hogy egyszerűen húzza az időt: el akarja odázni az utolsó, kérlelhetetlenül közelgő pillanatot. Akkor eldobta a szalmaszálat, és azt hadarta:- Na, indulj! A szántalpak azonnal siklani kezdtek, s féloldalra fordulva átcsusszantak a hóbuckákon. A fénnyel teli város most oldalra került, át-átvillogott a fekete ágakon, agy pillanatra el is tűnt - megint csak a csillagos éjszaka, a hó, a nyugodt erdő volt körülöttük. Matvejev hirtelen mohón elővett egy cigarettát, rágyújtott, és az órájára pillantott.- Háromnegyed kilenc - mondta. A hajlat megett ismét föltűntek a város fényei. Matvejev gépiesen nézte őket,, s hirtelen eszébe jutott, hogy hiszen valahol itt, az egyik házban lakik Liza. Volt egy ugyanilyen éjszaka, Csitában, amikor karonfogva sétáltak, és összevissza fecsegtek. Az utóbbi időben valahogy nem gondolt a lányra: talán, mert volt ideje, talán, mert erdőben, fagyban nem a nők meg a szerelem jár az ember eszében. Ahogy most Lizára gondolt, hirtelen megcsapta a veszély, amely a hegy lábánál leselkedik rá, s ettől az arcába tódult a vér. Már nem látta olyan idegennek a várost.- Bezajsz! - mondta. - Hallod? Ha megállítanak és megpróbálnak föltartani, csapj a lovak közé! Menjenek a pokolba. Valahogy csak lesz. Meglépünk előlük, és kész!-Jó. „Meglépünk, és kész!“ - ismételgette magában Matvejev ezt a megnyugtató mondatot. Kicsit könnyebben érezte magát, hogy arra gondolt, egy kiút mégis van. A város közelebb került, a fejük fölé magasodott, s helyenként már az egyes házakat is meg lehetett különböztetni. Előtűntek az alacsony, külvárosi tetők, a galambdúcok, a hosszan elnyúló vete-. ményesek. Még sötétebb lett. Messze előttük az utca túlsó végén, magányos lámpa világított.- Most kezdődik - mondta Matvejev, a zsebében turkálva. - Na, Bezajsz, most tartsd magad erősen! Eltelt még néhány pillanat.- Ott, jobbra - mondta hirtelen Bezajsz forró suttogással. - Ott egy őrszem.- Én is látom - válaszolt csöndesen Matvejev. Jobboldalt kicsi ház állt, kivilágított ablakokkal. A puha hó szinte lecsordult az alacsony tetőről. A cseppnyi előkertben csenevész nyírfácskák. Már messziről észrevették egy sötét figurát az úton, szemközt a házzal. Amikor közelebb értek, megpillantották az ember háta mögül fölfelé nyúló, metsző fényű szuronyhegyet. A katona rájuk kiáltott. Bezajsz már régen várta ezt, most akaratlanul mégis összerezzent.- Állj! - mondta hangosan az őrszem. Bezajsz visszafogta a lovakat.- Kik vagytok? Az őrszem hatalmas, földig érő bá- ránybör-bundát viselt, egészen elveszett benne, csak kucsmájának hegye látszott ki belőle.- Helybéliek - adta meg Bezajsz a szokásos választ.- De kicsodák?- Helybéliek. Habarovszkiak. Csönd. Bezajsz hallotta, hogy ott elöl csöndesen mondanak valamit. Léptek csikorogtak a havon. „Na, mit bámulsz?“ - hallotta Bezajsz. Valaki, lámpával a kezében, kibújt a kapu alól, a sárga fény ott imbolygott a havon.- Kik vagytok? - kérdezte egy másik hang.- Habarovszkiak - ismételte meg Matvejev. Ott elöl megint mondtak valamit. Bezajsz csak egyes szavakat hallott, de semmit sem értett. Szaporán, nagyokat döndült a szíve. „Máris?“ - cikázott át rajta a csüggesztő gondolat. Valaki kilépett a tornácra, bevágta, maga mögött az ajtót. Csak a csizmáját esett. Beverte az ál delt, és megint od A szán mellett elvilk emberalakok. Kiabá zajsz nem tudta kiv göröngyök csapódl egyenesedett, nem vagy az oldalukat-u Valaki kiabálva, sen szembe szalad só pillanatban ugró guldott mellette. Lövés csattant ; zajsz ösztönösen érezte, a golyó a h: tett el, megfricskázl gint egy lövés.- Úristen! - hallo Az utca végtelen: Ugráló, fekete halor be a házak. A lövés' Az egyik kapu alól e veszettül ugatva s magát. Bezajsz elő ződés felé, ahol b jük-e?“ - gondolta.- Bezajsz! Tompa volt a ha érkezne. Bezajsz c; ta föl, hogy neki szí Közeledtek az Bezajsz úgy szorít könyökig elhalt a ka arra gondolt, hogy érniük a sarkot, és t végre ez a kutya? A sarkon erősen a szán oldalra dűlve Bezajsz megkapta ■ rögtön kiborulnak a következő pillánál a sötét utcában. Fehér hópor szúr gő süvített a füle felhorkanva dübögt úton. Ez a hajszol lehetett látni, amelyet megvilágított a lámpa keskeny fénynyalábja. A sövény súrú, tintafekete árnyékot vetett a hóra.- Na, mi az? - kérdezte az, aki a tornácon állt. Válaszoltak neki valamit.- Hívjátok ide Matuszjonkát! - folytatta a tornácon álló. - Maguk kicsodák?- Habarovszkiak vagyunk. A kapu mögött lánc csörrent. Felugrott egy kutya. A lovak lehorgasztott fejjel álltak.- Honnan jönnek?- Zsirhovkából. Kérem szépen, engedjen tovább! A kapu csikorogva kinyílt.- Hajtsa be a lovakat az udvarra! Reggelig nem lehet bemenni a városba.- De hát idevalósiak vagyunk! - kiáltotta Matvejev. - Papírjaim vannak, mindegyik rendben van Kérem, engedjenek tovább! Hallotta, hogy a tornácon álló férfi nagyot ásít:- Csak a városparancsnok engedélyével lehet bemenni a városba - válaszolt. - Az éjszakát itt töltik.- De hát hogyan?- Semmit se tehetek. Hajtsa be a lovakat! Bezajsz Matvejevhez hajtott:- Na? - kérdezte.- Várj! - suttogta Matvejev. És hangosan kiabálni kezdett:- Kérem, szíveskedjék tovább engedni minket. Beteg ember vagyok, nem tesz jót nekem! Meg aztán várnak is minket otthon! Nem érkezett azonnal válasz. Valaki elnevette magát.- Ne félj, nem patkolsz el! - hallották.- Hajts! - lehelte alig hallhatóan Matvejev. Bezajsz zajosan teleszívta levegővel a tüdejét, felállt, és odacsapott az ostorral. A szán akkorát rándult, hogy hátraVásár volt, őszi vásár. Antti, mint másodikos gimnazista Uuno osztálytársával a nagyvásárban kószált. Estébe hajlott az idő, de a szokottnál világosabb volt. Itt-ott lámpa is égett, a sátorokból, bódékból erősebb fény sugárzott. Távolabb szörmekereskedök lármáztak, akiket Uuno ingerelni próbált: megbökte orrukat, egyik kabátja hajtókájából szamárfület formált, meglebegtette és rákiáltott:- Frouva, vedd meg Cibere nagymamád bőrét! Erre a másikk görbebbtjával elkergette Uunot . .. Sípok sípoltak, hangoskodtak, valaki vásári nótát dalolt. Ez volt az első nagyvásár, amit Antti látott. Már járt párszor a város piacán, de hát az jóval kisebb volt, mint ez. Azt is érdekesnek találta, de ez csodálatos. Egyszer, amikor nevelőjével arra sétált, az egyik magas ház oldalfalából kinyúló harangot vett észre, mely mellett egy emberi fej függött - eleven levágott fej! Az beszélt, és hívogatta be az embereket. Szörnyű látvány volt: vörös, véres emberi fej! Hogyan juthatott az oda? Tán gép működtette, vagy magátol szólt, vagy valamilyen madzaggal irányíthatták a falon át? Mindez oly különösnek tetszett, mintha álmodta volna. Majdnem ugyanolyan álomszerű élménye volt ebben a nagyvásárban is. Az egyik helyen „deres“ paripát láttak - papírból. Eléggé kicsinek találta. Antti kissé félszegen húzódott Uuno háta mögé, aki ekkor még nem volt olyan széltoló, mint később. Korán fölserdült, pökhendi megjegyzéseitől és szemtelen legénykedésétől Antti idegenkedett. Viszont tetszett neki, hogy Uuno még nem dohányzott. Vásár - és ráadásul szabad szombat! De Antti sokáig nem maradhatott ki. Haza kell majd mennie a leckét tanulni. Antti barátságos, tisztességes család házában lakott. A koszt jó volt, de a házban kevesen laktak, csak a háziúr a feleségével, akiknek nem volt nagyobb gyermekük, meg a cselédlány. Néha harmonium szólt a falon túl. Antti esténként az asztal mellett tanulta leckéjét. Az iskolát ridegnek találta, a tanítók lehetetlenségeket követeltek. Ó maga becsvágyó volt anélkül, hogy gondot okozott volna nevelőjének: szerette teljesíteni kötelességét. Tanult, tanult rendületlenül. Ha barátai sétálni hívták, nem ment. CsönJoel Lehtonen OBMHBBHHHBfSBBSBHWnHHHBHBMHIEnBBanHBDHMBi desen üldögélt szögletében háttal a lámpának. Szorgalmáért sokszor megdicsérték. De most vásár volt, s Antti örült a szabadságnak. Uuno azt javasolta, hogy még nézzenek körül a vásárban. Valami jót kellene enni. Uunonak volt pénze, adott neki az anyja, így meghívhatta őt az előttük álló sátorba, ahová cifra ruhába öltözött férfi és nő csalogatta. A sátort homályos megvilágítása titokzatossá tette, benne egyetlen nő. Ruháján ezüst csillogók ragyogtak. Mindketten bementek. Antti belehabarodott abba a nőbe. A titokzatos sátorban kígyókat mutogatott. Uuno úgy látta, hogy azok egy faládában voltak, s onnét jöttek elő a nő varázspálcájának érintésére. Ebből látható, hogy. micsoda Kirké volt. A fáklyák vörös fényénél még más különlegességeket is láthattak, de egy se ért fel a kígyókkal. A fáklyák a szertartáshoz tartozó háromlábú táblán szórták fényüket, bár a sátor így is homályos volt. Benne kevés néző. Antti semmit se figyelt annyira, mint a varázsló nőt. Hosszú fehér köpenyt viselt, amire Uuno azt mondta, hogy ing. A fején arany diadém díszlett. Vörös emelvényen levő oltár mellett állt, háttérben fekete posztó, s a két oldalán két fáklya lobogott. Antti szinte falta szemével a papnőt; a melle összeszorult, amikor a segítkező férfi kezével megérintette. Antti bármire Kész lett volna. Uuno ízetlen tréfálkozását meg se hallotta. Antti szerint csodás, göndör, fekete a haja, ami a valóságban talán festve és göndörítve volt, aztán hosszúkás, nemes arca, ami még fennköltebbé tette, az arany csatot nem is említve. Micsoda gyönyörű fehér arc, az ajka izzó! Antti túzbe jött a látomáson, s a szerelemtől eszelősen egészen magán kívül volt. Az előadás után haza rohant, de nem ízlett a tanulás. A cselédlánynak elárulta, hogy szeretője van. A lány elámult, majd nevetett:- Ugyan, mit tudsz te ezekről a dolgokról, Antti! Antti nem sértődött meg: a lány nevetésében volt valami megértés, mintha az iránta való együttérzését fejezte volna ki. Valószínűleg ő is találkozott már ilyen érzéssel. Aztán Antti a tai benne. A lámp; elkezdett i vés munkí nő elég re egész své Lélekemel Maga se t találkát ké azt, hogy, Sággal kié tette, s goi el az iste istennő bü nem siker istennő a csinált, he felemelte, alacsony p csésze ká visszaadá: Antti m< nem is so tette. El V nehogy a fogyatékos erejét, és Másnap bement a vásárpénz szánta, ho len lett vol nem kérn s mindent Antti be meglátta, behunyta Becsukta, bámulta fe tolakodofí M ---—
