Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-09 / 45. szám
XI. 9. 'S3 KUZNYECOV: Annak idején, a háború utolsó hónapjaiban aligha gondolta bármelyikünk, hogy harmincöt év elmúltával is tovább él valameny- nyiünkben a háború, és meghatározója lesz az egymástól annyira különböző alkotói tevékenységnek. Egy egész korszakot éltünk át a győzelem óta. Micsoda eseményeknek, milyen rendkívüli változásoknak voltunk részesei, de a háború nemcsak, hogy nem halványult el az alkotók emlékezetében, ellenkezőleg, a négy évig tartó frontharcokról szóló új regények megjelenése serkentően hat a jelenkori irodalmi folyamatokra. A legutóbbi időben is megjelent jó néhány — teljesen különböző műfajú és stílusú mű a különböző folyóiratokban. Példaként említhetjük Szimonov frontnaplóját, amely sajátos és érdekes kommentárként szolgál korábbi regénytrilógiájához, valamint három belorusz író, A. Adamovics, j. Bril és Kolesz- nyik lélekbe markoló dokumentális elbeszélésikötetét: a Felgyújtott falvakból való vagyok, Bogomolov kitűnő új regényét, a Negyvennégy augusz- tusában-t... Természetes és magától értetődő a kérdés: miért írunk még ma is a háborúról? S miért válik erőteljesebbé e téma harmincöt esztendő elteltével? BONDAREV: Miért írunk a háborúról? E kérdést egyénileg kell felvetni külön-külön minden egyes írónak. Én személy szerint nemcsak azért írók róla, mert a háború az emberiség legsúlyosabb megpróbáltatása, hanem azért is, mert nagyon (fontosnak tartom, hogy hőseimet a legbonyolultabb, a legdrámaibb helyzetekben mutassam be. A végletesen feszült helyzetek teszik ugyanis próbára az erkölcsi értékeket. Ha csak úgy írunk a háborúról, mint a világtörténelem egy lezajlott eseményéről, akkor történész válik belőlünk, nem pedig alkotóművész. A központi hely az irodalomban viszont az embert illeti meg. A háborús téma írója főként azt iparkodik elérni, hogy az emberek ne kiegyensúlyozott, nyugodt élethelyzetekben lássák a regényhősöket, hanem olyankor, amikor a vagy-vagy kérdés dől el. Dosztojevszkij még mindennapi élethelyzetekben is valószínűtlenül bonyolult összeütközéseikbe sodorta Rogyion Raszkolnyikovot. Ez tette lehetővé a nagy lélekábrázolónak, hogy a maga módján kifejtse korának filozófiáját, amely mindig erkölcsi fogalomkörökkel függött össze. Engem az érdekel, mit tesznek az embereik forró pillanatokban, sorsdöntő élethelyzeteikben. Nyugodt körülményék között szinte lehetetlen kiismerni az embert. KUZNYECOV: Lev Tolsztoj is így kezdi az Anna Kareninát: „A boldog családok mind hasonlítanak egymáshoz...“ BONDAREV: így van. Az irodalom tárgya folya-- mat. E folyamat az emberek tevékenysége, az ember jelleme: egy-egy korszak lényege. Legvégül is e folyamat magára az íróra is jellemző. BIKOV: Ha egy ember saját testével torlaszol el egy lőrést, ezzel természetesen hőstettet hajt végre. De e cselekedet egyszersmind eredmény is, egy élet tragikus összege. A művészetet a folyamat érdekli, azoknak a folyamatoknak összessége, amelyek elvezetik az embert a végeredményhez. BONDAREV: Azt hiszem, ott mutatkozik a legerősebb érzelmi hatás, ahol múlt és jelen érintkezik, s e találkozás mintegy a tér-mélység szim- bólikus élményét kelti. Hiba volna azt (gondolni, hogy a múlt csupán az emlékezés tükrében, emlékképként marad meg az ember gondolatvilágában. A múlt csakúgy anyagi természetű, akárcsak a jelen. Az ember, akit megfosztanak múltjától, gyökértelennek érzi magát, akárcsak elvesztette volna öntudatát. Mindemellett, ha a háborúról írunk is, egy tájékozódási pontot kell találnunk. Olyan ez, mint az iránytű észak jele; a mi főirányunk neve pedig: a korszerűség. Ha ezt szem elől tévesztjük, értelmét veszíti minden erőfeszítésünk. Némelyik háborús regényünk gyengéje, hogy a páratlan történelmi jelentőségű 40-es évek ábrázolása szegény olyan gondolatokban, amelyeket a világ jelenlegi állapota sugall. Röviden fogalmazva, az a cél, hogy új, meglepő oldalról világítsuk meg a múltat, ami egyszersmind jelenné változtatja és rekonstruálja a megtörténteket. Csakis így keletkezhet olyan művészi igazság, amely történelmi pontosságot és időszerűséget is feltételez. KUZNYECOV: De mi adja meg a kép teljes hitelét? Köztudott, hogy a modern prózának, sőt általában a korszerű művészeti gondolkodásnak rendkívül fontos eleme a tényszerűség. Természetesen minden alkotó a maga módján oldja meg ezt a problémát. A művészi tényfeltárás műfajainak kibontakozása — korunk irodalmi folyamatának objektív jelensége. Bogomolov regényében felfedezhető egy — ha úgy tetszik — kitalált cselekményfolyamat, s vannak benne jellemükben pontosan és világosan megrajzolt, egyszerű emberek, de tőlük eltérően szerepelnek a regényben történelmi személyiségeik is. Megkülönböztethető ugyanakikor a regényben egy másik, érdekes folyamat is: a dokumentálásé. Ez szinte a teljes hitelesség cementjével erősíti meg a történetet. Lehetséges, hogy ez utóbbi folyamatot is a képzelőerő hozta létre, akárcsak Tamancev, Alekszin, és Blinov figuráját. Hol van tehát a dokumentum helye a mai háborús prózában? BONDAREV: Azt hiszem, ha valaki mértéktelenül halmozza a dokumentumokat, ilymódon pótolván a művészi alkotás szövetét, könnyen összetörheti a gondolati építményt. Mintha túlterhelné a házat, ahol a gondolat lakik. Azután fölösleges átjáróikat töretne, haszontalan oszlopokkal dúcol- ná alá az építményt. A ház egész belső elrendezése nélkülözné ilyen esetben a természetesség érzetét. A művész szünet nélkül közelről szemléli hősét, s néha zavarják a szembeötlő közvetlen bizonyítékok, amelyek elfödhetik a jellemet. Vonatkozik ez akár egy I. Péter korabeli hősre, akár a 40—50-es években élőre, akár kortársainkra. Ezért különösen jó példa Bogomolov regénye, a Negyvennégy augusztusában, az írói vezérlő gondolat és a dokumentumok összekapcsolására. E könyvben tudniillik a dokumentumbetétek szerepe az embernek alárendelt. A szereplőik maguk is a művészi valóságfeltáró kutatómunka aktív részesei. KUZNYECOV: Ezzel egyetértek... Valósággal kirí egyik-másik műből a dokumentumbetét, olyan, mint ruhán a folt. Bogomolov megtalálta a legjobb változatot... BIKOV: Történelmünk, népünk kultúrtörténete, erkölcstörténete nem a Nagy Honvédő Háborúval kezdődik, s nem is fejeződik be azzal, hogy a háború véget ér. Azt szeretnénk, ha bizonyos erkölcsi proolémákat átfogóbban értelmeznénk, nem pedig kizárólag a háború függvényeként, s nem is puszta aktualitásként. Mélyebbre szeretnék hatolni a dolgokba. Hiszen a háború a legősibb emberi tragédia, bár minden háborút viselő nemzedék a maga módján értékeli az egyes háborúkat, másképpen mint a megelőzőeket. De ez csak megerősíti azt a tényt, hogy az emberiség nem szívesen veszi számba _ a történelem tanulságait. Éppen ezért azt hiszem, hogy az erkölcsi problémákat nagyon szemléletesen és meggyőzően kell kifejteni a műalkotásokban. KUZNYECOV: Ebben az összefüggésben felvetődik a művészi hagyomány problémája. A XIX. századi nagy orosz irodalom hőse az igazságkereső ember, Lev Tolsztoj háborús prózájára például különösen jellemzőik az ilyen hősök. A szovjet irodalom hősei egészen mások; (mutatkoznak lényeges különbségek is a múlt századhoz viszonyítva. De van átörökítés is, és a nagy humanista-realista hagyományok ma is fejlődnek. BONDAREV: A történelem egyaránt kőbe vés nemes és gonosz tetteket, a jó azonban tovább marad fenn. Ha ezt hangsúlyozzuk, megint csak eljutunk a legfomtosabbhoz, az emberiség örök problémájához: a jóság fogalmához. A jóság iparkodik nemesebbé, erkölcsösebbé, finomabbá alakítani a világot, az embereket összekötni, nem pedig szétválasztani. BIKOV: Az irodalom — maga az ember. BONDAREV: Enélkül semmiféle tennivalója sem maradna a művészetnek, csupán üres és értelmetlen játék lenne. Míg a XIX. század témája: az élet értelmének keresése és a bűmbánat, addig korunk fő témája: a bátorság, az emberség és a fájdalomokozás vétke. Azért fogalmazok így: „a fájdalomokozás vétke“, mert minden művészben eleven a bűntudat része — még akkor is, hacsak egy kisgyerek sírása üti meg véletlenül a fülét. De menten elveszíti hivatását a (művészet, mihelyt az emberszeretet helyét elfoglalja a pök- hendiség vagy a csepegős gyöngédség. Ha azonban az író közönyös a fájdalom iránt, nincs joga az írói rangra. Természetesen nem egyenes értelemben vétkes az író. Senkinek sincs tőle számonkérnivalója. Mégis időről időre meg kell nyitnia lelkét az emberek előtt — mintha csak mindig hozzá kiáltanának segítségért az emberek. KUZNYECOV: A filmművészek nemrégiben lezajlott tanácskozásán Csingiz Ajtmatov arra szólította fel a konferencia résztvevőit, hogy tanuljanak az íróktól. Mit tanuljanak? Korszerű művészi gondolkozást. Miben mutatkozhat ez meg? A stílusban, a hősök, a konfliktusok megválogatásában? Nem tartozom ama kritikusok közé, akik elandalognak az olyan művek láttán, melyeknek szerzői fáradtságot nem sajnálva, újításra törekszenek. De nem lelkesít különösebben az ódivatúság erőltetett játéka sem, amely figyelmen kívül- hagyja napjaink kultúráját. BONDAREV: Jól ismerjük, mint vélekedtek egyes francia írók Stendhalról. Azt mondták, a nagy Henri Beyle nem fordít figyelmet a stílusra, a kifejezési eszközökre, egyetlen dolgot tart fontosnak: a gondolat következetességét. Nem tudom, milyen érvekkel igazolták ezt a vélekedést, de elképzelhetetlen, hogy kialakulhatna a gondolkodás következetessége — függetlenül a gondolat formájától, valamint a közvetítésre szolgáló művészi eszközöktől. Ezek kölcsönösen egymástól függő dolgok, amelyek csakúgy inem választhatók szét egymástól, mint ahogyan az óceán sem szakítható el a partjától. Hiszen a tenger sem más, mint egy határtalan méretű (víztömeg, amely megtölti a szárazföld edényét. Csak világkatasztrófa, a Föld pusztulása választhatja szét a kettőt. Miért veszik egyesek rossz néven Tolsztojtól, hogy mondatai súlyosabbak, hosszabbak, szövege elvontabb s egészében nehezebben érthető, mint Csehov szövege. Tolsztoj bizonyára nem is tudta s nem is tartotta szükségesnek, hogy másképpen fejezze ki mondandóját, annál kevésbé, mivel nem a forma választja meg a tartalmat, hanem a tartalom idomítja kitartóan magához a formát. Bármely stílusnak megvan a létjogosultsága, ha alkalmas arra, hogy közvetítse a gondolat lényegét, lelkét. A stílus különféle eszközei csak arra valók, hogy — (túl a megértésén — feltétlenül bizalmat ébresszenek az olvasóban az író ábrázolta valóság iránt. A stílus maga is élőlény és csak egy valamit kíván: hogy világos és felfogható legyen, s értsék meg az olvasók — tehát mindenekelőtt érthetőséget követel. BIKOV: Régóta tudjuk, hogy a stílus — maga az ember. Egyetlen tollforgató sem fedez fel önmagának valamiféle különleges és sajátos stílust. Spontán módom alakul ki a stílusa mindenkinek. De nem is a stílus a legfontosabb a prózában. Minden a mértéken és az igazságon múlik. Döntő az igazság momentuma. KUZNYECOV: Ezek szerint felsorolhatnánk a modern művészi felfogásnak jő néhány jellegzetességét. Ilyenek: a művészi és a tudományos gondolkodásmód egymáshoz közelítése, a helyzetek változatossága, a konfliktusok sokfélesége, egyik vagy másik jelenség többdimenziójú és többféle jelentésű ábrázolása és értékelése. Vagy jellegzetesség az is, hogy az író arra törekszik: égy képbe egyesítse az elbeszélést és a gondolatiságot, a .cselekvés és a tudat menetét. Jellegzetes a mai dolgokról alkotott történelmi hűségű rajz, a stílus lakonizmusa, de ennek ellentéte is: a terebélyes, szerteágazó, többértelmű mondat. E karakterisztikus vonások egyszerű felsorolása is jókora (helyet foglalna el. De van egy közös magva is a felsoroltaknak. Ez pedig a művek valósághűségének mértéke. Mondhatjuk ugyan azt is, hogy hi^en ez nem újdonság — mindig az igazság jelentette a művészet alapját De az is tény, hogy az igazság mindig konkrét. Az emberiség pedig mindig e konkrét valóságon át jut el az igazság felismeréséhez. Ha azonban olyasmiket ismétlünk, amit már előttünk felfedeztek, kiderítettek — az nem jelenti azt, mintha kimondanánk az igazságot, az csupán közhelyszerű áligazság. Ezen a talajon pedig nem él meg az igaz művészet. BIKOV: Ha az írói mű nyelvezete öncéllá válik és a szerző csak saját magát gyönyönködteti vele, akkor valami sokkal fontosabbat veszít el: az igazságot. Meglehetősen sok háborús művet olvastam, értékük is meglehetősen különböző. Azok a könyvek nem hatnak rám, amelyekben a képek élénksége miatt háttérbe szorul a harcoló ember pszichológiája. Közömbösen hagy, ha az író szenvtele- nül s hidegen ábrázolja, amint tökéletesen fásultan verekszenek a szemben álló felek. Azt hiszem, ezt Nyugatról vettük át. Ott a háború olyan arca él a köztudatban, amely némileg eltér attól, amelyet mi ismertünk meg. Sajátos szerepet vállalt ebben a film. A nyugati hadak látványosan vérbe borult szupermenjei, amint derűsen mosolyogva, szellemességeket mondanak, mielőtt (kinyomják a szuszt ellenfelükből — nos, az ilyesmi nem más, mint az ember meggyalázása. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a halál a harcmezőn mindig roppant tragédia... Ha erről megfeledkeznénk, a művészet szem elől tévesztené a háború legmegrázóbb momentumát. Akkor a művészet mit sem tanult s mit sem értett meg a háborúból. (A beszélgetés rövidített változata) műm ma A HÁBORÚM. VASZIL BIKOV, JURIJ BONDAREV ÉS MIHAIL KUZNYECOV BESZÉLGETÉSE A LITYERATURNAJA GAZÉTABAN
