Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-02 / 44. szám
agányosan élő, kedélyes öregeknek gyakran támadnak leleményes ötleteik, eredeti forrásból fokadó tréfás gondolataik. Józsi bácsinak meg Feri bácsinak is messze kalandozott a fantáziája a „vénasszonyos“ őszben. Az egyik a jó borocskán kívül a szoknya-témát kedvelte, a másik a hűvösre forduló naplementéket is kigombolt ingben, legényesen fogadta. Szomszédok lettek volna, ha időemlékezet óta nem lakik közöttük a Mári szomszéd. Ö volt a nyak otthon, amíg élt a férje. A gyászidő elmúltával visz- szatért a kedve, s úgy tudott kacagni, hogy a két szomszéd szinte egyszerre kapta föl a fejét. Nagy kópék voltak ők valójában. Volt, amikor különket megőrizve polemlzálgattak nap nap mellett. Egyszer aztán Mári szomszéd kezdte megelégelni a két cimbora beteges megnyilvánulásait és egy merész cselt terveit ki ellenük. Két levelet írt, természetesen más-más tollal és betűkkel; a két szomszéd nevére címezve. Egyazon időpontra találkát beszélt meg velük a kisvárosban a főtéren, ahol leszállnak az autóbuszról... Es kezükben tartsanak egy-egy csokor virágot, írta a levélben. A levél felkavarta a két öreg nyugalmát. Ravasz mosollyal találkoztak, de az ajánlatról egyetlen szót sem ejtettek. Ezúttal férfibüszkeség vezette őket Mári szomszédhoz, és dakülön, máskor meg együtt toppantak be Mári szomszédhoz, hogy könnyítsenek dédelgetett demizsonjainak a terhén. Független öregek lévén — feleségeik „elköltöztek“ — hosszú ideig elidőztek a verandán vagy a kiskonyhában, s az őszbe hajló évek szomorkás, múltat idéző emlékei mellett a két öreg asszonyi melegséget sugárzó témákba is belekergette egymást. A Mári szomszéd meg értette ám a módját. Együtt nőttek föl, mint gyerekek, tudott nyelvükön szólni. — Vín bolondok vattokf Minek kőne má nektek aszgadó kebellel emelték poharukat. A szomszédasszonynak vaknak kellett volna lennie, hogy ne lássa a két öreg mérhetetlen nyugtalanságát. „No, megkapták a levelet“, kuncogott magában Mári szomszédasszony. Es másnap a faluból reggel induló autóbuszban ritka jelenetet láthattak az utazók. Feri bácsi ott ült a harmadik széken, ünneplőben s egy csokor őszirózsát szorongatott a kezében. Ekkor lépett föl a buszba Józsi bácsi — szintén ünnepi öltönyben, és nem kisebb meglepetés érte, mint cimboráját, mert ott találkoztak, ahol még soha — az autóbuszban. A művirágcsokrot, mert egyebet a legnagyobb igyekezetében sem talált, ott szorongatva kabátja alatt leült barátja mellé, aki feszélyezett helyzetében az őszirózsa- csokrot a szék alá rejtette. — Hát te hova? — Egy kis kiruccanásra. Es te? — En is. Szétrázattatom egy kicsit a csontjaim ezen a buszon. Elhallgattak. Alig volt mondanivalójuk egymásnak. Mári szomszéd ezelőtt a fiával a kisvárosba vitette magát és a személykocsiból leste a terepet. Kis idő múlva berobogott a főtérre az autóbusz is — kiszállt belőle a két Don Juan. Valamit mondtak egymásnak, aztán elváltak. Mári szomszédasszony meg, kissé meglapulva a személykocsiban, kuncogott a két kópén. Feri bácsi lelkesen, maga elé tartva az őszirózsacsokrot, peckesen lépegetett a járdán. Józsi bácsi pedig a főtér ellenkező oldalán próbálkozott. Minden második lépése után kabátja rejtekéböl elővillantotta a tarka művirágcsokrot, s közben idegesen körülhordozta tekintetét a járókelőkön. Mári szomszédasszony pedig a kacagástól könnyes szemekkel kémlelte a két nősülni szándékozó vénembert, amint keresztbe-kúcsba bebolyongják a nagy teret. Jól bennjárt már a délelőtt- ben az idő, mire a két öreg belefáradt a jövés-menésbe, Mári szomszédnak pedig a harsogó nevetése szelíd sajnálatba csapott át. Elment a helyszínről, még mielőtt szemtanúja leit volna a két cimbora találkozásának. Azok hosszan, szomorú szemekkel nézték egymást, vigaszt, erőt adó baráti szót várva a másiktól. A legközelebbi járattal csöndes menekülés volt távozásuk a helyszínről. ... Es falujukban, leszállva az autóbuszról, megtörtén, a virágcsokrokkal bűnbánóan elindultak a temetőben pihenő élettársuk sírja felé. FODOR RUDOLF ELSŐSORBAN A LÁNYOK, ASSZONYOK A CSEMADOK keszegfalusi (Kameniéná) helyi szervezete — amely egykor szebb napokat is megért — két-három évvel ezelőtt a mélyponton volt, szinte csak a neve létezett, ugyanis évzáró taggyűléseken kívül semmilyen tevékenységet nem fejtett ki. Problémát okozott már a tagsági bélyegek eljuttatása is a tagokhoz. A szervezet taglétszáma rohamosan csökkent, erkölcsi hitele pedig annyira megromlott a köztudatban — mint azt a helyi szervezet mostani vezetője mondta egyik beszámolójában —, hogy az emberek már csak „inkasszáló“ szervezetnek titulálták. lA CSEMADOK járási bizottságának az igyekezete sem járt eredménnyel egészen az 1978-as évzáró taggyűlésig, amikor is jelentős változások kezdődtek. Oj emberek kerültek a vezetőségbe, az első és legfontosabb feladatuknak a kapcsolatteremtést, a' tagság újraaktivizálását, valamint a pontos nyilvántartást tekintették. Ezzel nemcsak sikerült megakadályozniuk a létszámcsökkenést — az elmúlt két évben 25-tel emelkedett a szervezet tagjainak száma. Az évzáró taggyűlésen |további új tagok kerültek a vezetőségbe, elnöknek pedig Németh Veronikát választották meg. Róla mindenképpen el lehet mondani, hogy bár nem tősgyökeres keszegfalusi — Vágáról került pár évvel ezelőtt „menyecskének“ a faluba —, három gyermek anyjaként végzi felelősség- teljesen és odaadással az elnöki tisztségből eredő munkáját. Az első eredmények a népművelés és a népművészet területén jelentkeztek. Sikerült megalakítani a női éneklőcsoportot, a citeraegyüttest, a tánccsoportot és később az irodalmi kört is. Helytelen lenne azt állítani, hogy az említett csoportok tevékenysége már magasabb mércével mérhető. Várható azonban, hogy — ha a mostani lelkesedés eleven marad és a szakmai felkészültség is nívósabb lesz — emelkedik a munka színvonala. Eddig két népdalestet, irodalmi estet rendeztek, részt vettek a járási versenyeken, minden alkalommal szerepeltek a községi szervek, szervezetek által megvalósított különböző rendezvényeken is. Szerveztek már — a nőszövetség helyi szervezetével közösen — kézi- munkatainfolyamot, honismereti kirándulást, megszervezték a Jókai-napok, a zselizi országos népművészeti fesztivál és a Tavaszi szél... járási döntőjének kollektív megtekintését is. Sorolhatnék még az eredményekből, de gondolom, hogy a keszegfalusi asszonyok, lányok — a nők vannak döntő többségben mind a helyi szervezet vezetőségében, mind az egyes csoportokban — igyekezetének, aktivitásának illusztrálására a felsoroltak is bőségesen elegendők. A helyi szervezet elnökéről már szóltam, mindenképpen ide kívánkozik még Laki Irén, Rövid Rozália, Kiss Irén, Komjáthy Júlia, Kertész Ildikó és Nagy Zita neve — ők hajlandók voltak megfogni a munka nehezebbik végét akkor, amikor arra a legnagyobb szükség volt, kellő időben ismerték föl munkájuk létfontosságát. Egyszerűen: tettre készek tudtak lenni, amikor kellett, és ez nem kis idolog. Meggyőződésem, hogy a helyi szervek, szervezetek további támogatásával az elkövetkező években sok sikerben, elismerésben lesz részük a keszegfalusi lányoknak, asszonyoknak (de az sem baj, ha a férfiaknak is). NEMETH gyula szony ... — He-he-he-he — mosolyin- tott össze huncutul a két öregember, és egymáshoz tették poharukat. — Ennek e — szólt az egyik, és poharát gyerekes móhóság- gal a cimboráéhoz kocintotta. — Ugyan, menyetek má a nyavalyátokkal, a bor beszél belülietek. — Nem a, ügyi, pajtás — cáfolta most a másik. — Öreg ember, nem vínember! — Nem bizony! — emelte fel mutatóújját emez. — Tudjátok, kit vegyetek el? A nagylétrát a padlásf öl járóiul. Összemosolyogtak ezen is, mint annyi máson. EletkedvüTornalján (Safárikovo) az egyik szeptemberi napon ta iá lkoztak a CSEMADOK helyi énekkarának tagjai, hogy megvitassák: hogyan tovább? Egy sor szép siker áll már a mintegy félszáz különböző korú és foglalko zású nőt és férfit számláló, immár ötödik éve működő kórus mögött, de most mintha hullámvölgybe kerültek volna: tavasszal a csoport fele hiányzott a próbákról! (Talán ezért olyan szenvc détyes hangvételű az őszi első próbára invitáló meghí vó: ........Énekkarunk továb bt sorsáról van szó ... Tud juk és megértjük a nehéz ségeket, viszont szeretnénk életben turtum énekkarun kát, amely fontos kulturá lis küldetést teljesít...“/ A megbeszélésre a tagok kétharmada jött el, a hiányzók zöme igazolta magát. Hódi Bertalan, a CSEMADOK városi vezetőségének tagja kifejtette: Tornaiján fontos szerepel tölt be ez a csoport, a kulturális élet egyik pillére évek óta, ezért feltétlenül szüksége vanT további működésére. Ba lajti Lajos, a helyi szervezet elnöke vatlomásszerűen nyilatkozott: ő is szereti a kö zös éneklési, szívesen jár a próbákra, azt viszont okvet len el kell dönteni, hogyan tovább? Önmagunknak éne kelünk-e, vagy a minőség is cél lesz-e? A hozzászólók mindegyike a további közös munka mellett tört lándzsát. Aztán felhangzott az első dal: Gábor Áron réz ágyúja jel van virágozva ... Mint megtudtam, az énen kar a zeneiskolában próbái; nemcsak a városban, a környéken is ismerik és szeretik őket. Vajon) kik azok, akik szívesen énekelnek itt együtt? Ha nem olvastam volna a szenvedélyes hangvételű meghívót, ha nem találkoztam volna tíz énekkar vezetőjével. Burassó Katalinnal, ha nem hallottam volna a felszólalókat, hanem csak áltam volna az őszi estében a zeneiskola udvarán és gyönyörködtem volna a felhangzó dallamokban, nem hittem volna, hogy válaszút elé érkezett ez a rokonszenves társaság. Remélem, a pillanatnyi megtorpanáson már túl van a kórus. (balta) TŰL A MEGTORPANÁSON Varga Lajos: NAGYKÜRTÖS (linómetszet)
