Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-02 / 44. szám
Még hősiesen cipeltük a rongyokkal bélelt nadrágunkat, a piszoktól maszato- san bóklásztunk a bérházak tépett falai között, az emberi beszédre legfeljebb három szavunk, ha volt, amikor megsejtettük anyáink ribillióinak a mondanivalóját. A sovány és ifjú kezüket tördelték, a távozó férfiak után loholtak, az alkonyaikor elsetyerkáló apák után, akik fehér ingben, nagyszélesen, fennhéjázó jókedvvel, zsebre dugott kézzel, izzadt ujjaik között néhány fillért morzsolva távoztak. Az asszonyok sirályserege az ótvaros udvaron. Számba vették a lebujok tucatját. Egyre gyakrabban emelték fel szelíd arcukat, egyre többször pillantottak fel a harmadik emeleti - elfüggönyözött- ablakra, ami mögött a Rosszat vélték fészkelni. Néhanapján megesett, hogy megpillanthattuk az ablaküveg mögötti arcot. Mintha zsebkendőnyi - lepkeporral behintett - emberbőrt akasztottak volna ki két pisla szem kíséretében. Mindig reá: az Időtlenség Királynőjére terelődött a szó. Az asszonyok együttérzően gesztikuláltak, ugyanazt a sorsot élték, ugyanazon az avítt „színpadon“ mozogtak valamennyien. A nyelveléseik, a szitkozódásaik, a sí- rászuhatagjaik .idővel végtelen és seszí- nü vászonná fakultak: akár a középkori udvari játékokon, folyott-hömpölygött, s volt idő, hogy tajtékzott a mindennapi élet. Itt hajlongtak, itt izegtek-mozogtak, cselekedtek vagy éppen tétlenkedtek a tépett és gyúródott ruhás asszonyok. Itt csapódott le valamennyi érzelem, a maguk módján - akár az álom határán belül- boldogok voltak. Határoltan határtalanok. Alig titkolva büszkélkedtek a férfiakkal, akik látszatra megvetettek minden kötöttséget, egyhangúságot, nem becsülték a munkát, imádták a dorbézolást, a könnyű szerelmeket. A valóságban nagyon is «egyhangúságban éltek, kötöttségben. A legocsmányabb, a legkegyetlenebb teendőkből vették ki a részüket, a dorbézolásra, a hányavetiségre alig- alig cseppent. Nagy ritkán egy-egy éjszakai italra, s még ritkábban egy-egy éjszakai kimaradásra. A férfiak igazi férfiak voltak. A feleségek rajongtak értük. Hogy tökéletes legyen a boldogság, nem lehettek elegendők az udvaron rendezett erő- és ügyességi versenyek. Amikor csoportosan elvonultak, az asszonyok a szentek és a tébolyultak áhítatával bámultak utánuk, s még akkor is pislogtak, a bérház kijárata felé sandítottak, amikor a cipők koppa- násai, a dobbanások, a jókedvből kipáf- rányozó rikkantások és füttyentések ráterülve a kövezetre - elhaltak. Rendszerint ezt követte - egy újabb- minden fantáziát felülmúló zenebona. Idővel a hacacárék vesztettek a fényükből, és mint minden, ami sokszor megismétlődik, ez udvari játékok is leegyszerűsödtek. 1. 2. E műsoros alkonyatoknak megvolt az egyéni dramaturgiája, és mi, akik itt pergettük a napjainkat, lassanként elsajátítottuk a változatokat. A kulcsszerepeket az ifjabbak, a mozgékonyabbak játszották, de kimondatlanul is, gondosan ügyeltek arra, hogy az anyósoknak, a keresztanyáknak, a nagyanyáknak s a padokon kushadó, vén szivaroknak is jusson némi tér, lehetőség a szereplésre, sót: mi, kölykök is statisztáltunk. Olyan volt ez az egész, mint a barokk színház. A fiatalasszonyok a szereplési vágytól felajzva föl-fölmutattak a harmadik emeleti ablakra, vad gesztikulációk sorozata, pergő káromkodászuhatagok, s ott fönn... ott fönn, abban a megtépázott magasságban... az elfüggönyözött ablak mögött néha megjelent a pergamensárga, szögletes arc s a pisla szemek... Ilyenkor intenzívebb hangerőre váltott az udvar apraja s nagyja. A tarkán pompázó színjátszó sereg. Mintha egy tenyérnyi rétet fuvintgatott volna a szellő, különböző színű virágokká nemesedtek a szereplők. És ő.. .ö ott fönn.. .ő volt az egyetlen befogadó, s ugyanakkor a rendező, az irányító, tőle szálkázott ki minden fonál, és ugyanakkor hozzá tért meg minden rész- és végeredmény. És mi a tudatunk alatt bizonyára hálásak voltunk neki. Az Időtlenség Királynőjének így adatott meg mindennemű gyönyör: ha egyáltalán élt az elfüggönyözött ablak mögött valaki. Könnyen lehet, hogy mi magunk, legalábbis az elődeink találták ki őt, hogy elviselhetőbb legyen az élet. Ámbár, ki tudja. Azon titkok közé tartozott ez is, amit nem szívesen vált be bizonyosságra az ember. Volt egy korszak az életemben, amikor mégis azt a bizonyosságot óhajtottam. Az álomszerüség, a könnyed lebegés annyira eluralkodott körülöttem, hogy egy éjszakán azon kaptam magamat, hogy ott álltam a bérház udvarán, és azt az elfüggönyözött ablakot vizslattam. De az az ablak... Az az ablak... fénytelen volt.a- kár a megvakított koldus szeme. Hiába vártam pirkadatig. Mintha minden élet kimúlt volna a szoba falai közül, fűszálnyi hang sem rezdült, és én hiába vártam, hogy nyikorduljon az ajtó, nem lépett ki egyetlen teremtett lélek sem. Senkit sem láttam nő ölelésétől tépetten közelíteni. Ettől kezdve hosszú éjszakákon át vártam, míg egyszer minden erőmet összeszedve fölosontam a harmadik emeletre. Az elkövetkező napok aztán más irányba terelték a figyelmemet, no meg, még a magamfajta suttyó kölyök is aligha vallja be magának, hogy végérvényesen elmulasztott valamit. Áthúzódtam a holdfényes folyosón, s már ott álltam mezítlábasán az ajtaja előtt, egy karnyújtásnyira a rézkilincstöl, könnyű, bokáig érő ing volt rajtam, s azt mondtam magamnak: „Majd legközelebb feltépem az ajtót.. .,“ - de ez a „legközelebb" már nem jött el, mert ez volt az utolsó eset, hogy a férfiak kimaradtak, lázas készülődéseimben észre sem vettem, hogy a komolytalan ficsúrokból idővel pocakot eresztő, lassú mozgású és megfontolt férfiak lets ebben az évben szakítottunk az utolsó lánnyal is. Többé nem hoztuk őket szóba. Távol, a város mögött, a néhai téglaégetö helyén nagy alapossággal házat építettünk, dohányt és italt szereztünk, s valamelyikünk az Időtlenség Királynőjéről beszélt, és mi tudtuk, hogy rövidesen meglátogatjuk őt.-öregem, micsoda nő.. - mondta Szöges. - Ami azt illeti, jó ízlésük van az öregeinknek. A dús haja, a kedves, kis pofikája, a keble, a fara, a lába, és micsoda culákban jár, ejh... Ha belegondolok, hogy rövidesen mi is sorra kerülünk.. . - behúnyta a szemét. Pantomimszerű mozdulattal gesztikulált. Mintha csak annak a nőnek a közelébe került volna.- Ragyogó alkat...- Ragyogó alkat... - szólaltam meg a növekvő csöndben. - Ha egyáltalán létezik...- Micsodaaa?...- Néhány esztendővel korábban kis híján jártam nála... - mondtam erőltetett nyugalommal. Tűzi a hajába túrt. Aladár a körmét piszkálta. Szöges a cipőjével bajlódott. Mintha semmi sem történt volna, gondoltam. Bugi nagyszélesen újabb cigarettát sodort. Tudtam, hogy valamennyi mozdulatot vagy mozdulatlanságot a szavaim váltották ki, amelyek, akár a kőtömbhöz csatek, s azt sem vettem észre, hogy mi, a bérház udvarának kerti törpéi úgy elszaporodtunk, hogy szinte mozdulni is alig lehetett tőlünk. Ezen a nyáron már nem lábatlankod- tunk a Tonk-i bérház udvarán, de hosz- szúkat hallgatva elbóklásztunk a kisvároson túli mezőkre, a tópartokat kerestük, jókora odúkat ástunk, s amikor Fülest betemette a föld, már nem lepődtünk meg, és úgy tűnt, hogy a szülein kívül senki sem lepődött meg. A „jut is, marad is“ már-már törvényszerű. Aztán újabb esztendő következett. Körömig szívtuk a cigarettát. Hányinger gyötört. Ittuk a maradék italunkat. Talán szükségünk volt mindezek támogatására.-A Tűzi mutterjára hasonlít... - így Aladár. Ránk konyult már az éjszaka. Elnyúltunk a földön, s behúnyva a szemünket hallgattunk.-Nem. Nem Tűzi anyjára hasonlít... Tűzi mutterja tömöttebb is és vörösebb is... Bugi nővérére hasonlít...- A nővéremre. Az már szentigaz... - feszített Bugi. pott, elhasznált villanyégö üvegcserepei millió szilánkra freccsentek.-A nagylegény... - mondta epésen Elemér.-Tudtuk, mindig tudtuk, hogy csak hadoválsz... A levegőbe szövegelsz... Most rajtakaptunk, igaz-e?...- Simon?!.. .Te?!... Méghogy néhány évvel ezelőtt?!... De Szöges, aki megsejtett egyet és mást, mellém húzódott.- Igazad van, Simon... Igazad van öregem... Mi itt pofázunk, pofázunk, Kiss Tibor illusztrációi s közi mit tűi -A Tűzi f akarta ha m Vagy. -H -E- L -E -C amive színt-T Szögi varár; álltarr átvert hogy göny s ég I a Sei A cső Fölös cérná ajtaja lines' tarn I tartog mente Csi végér Tudta szüks cererr abbar e csilli nem \- I? Szöge Ott Hal -D zajt.., a sza’ Újé Ny a Kire rá. És re. Si Ige nül z: lásztó Va ra, de tendö Aki úgy ii bői ki Au éjsza tunk i-E Simoi Fö Be nő sz Az Ott készt-k Az ház u i-Me Az A I A t csak a né a szí vártai jutott amit korsz tam, lesz, _ C kisarj onnn kígyó ezek Mé zás e én m dúlok megr ablak a pill hogy szorrt gamé im te édest Mi goka alap: lene s ette hatol Vajkai Miklós
