Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-26 / 43. szám
a mellettünk működő miniatűr üzemrészlegre, ami nem nagyobb, mint egy emeletes családi ház. Az üzemvezetőséggel könnyen megértettük, hogy szükségünk van egy leválasztó gépsorra. Az engedélyt ugyan megkaptuk, csak pénzből volt kevesebb. Különben nem is tartottunk igényt nagyobb összegre. Bejártuk az egész üzemet, és szemrevételeztük a termelésből már kivont berendezéseket. így tulajdonképpen a legfontosabb gépeket sikerült is beszerezni. Amit kellett megjavítottunk rajtuk, de a legtöbbje jó volt, csak már azon a részlegen nem bírta a megnövekedett termelési ütemet. A nálunk betervezett, feldolgozásra váró mennyiséget teni akarsz, írj az itt dolgozó emberek leleményességéről, munkabírásáról és készségéről. Az országos szennyeződést felmérő statisztikában ugyanis a gyár még mindig az élenjárók közt van. Jobbára csak az itt dolgozó emberek önzetlenségének és határtalan munkaszeretetének köszönhető, hogy ez a szint egy ideje megállapodott, és a termelés növekedése ellenére is változatlan — mondja még, mire a völgyben a gyanúsan piszkos, szürke reggeli ködből kibontakozik az alumíniumgyár látképe. Közeledve a gyár részletei is láthatóvá válnak, a hatalmas kémény is egyre jobban fölénk kerekedik, s míg én gyanakodva szemlélem, már kapom is a némán megfogalmazatt kérdésre a választ. — Nem megoldás ez a kémény sem. Robusztus méreteivel csupán azt érték el, hogy tíz kilométerrel nagyobb körzetre szórja a szennyet. Higítva ugyan, de a mennyiség továbbra Is változatlan. — Én eleve elutasítom az olyan fogalmakat, mint a szenny, a hulladék és hasonlóak. Ezeket tulajdonképpen a helytelen szemlélet szülte — adja meg szinte az imént elhangzottakra a választ Richard Kafka mérnök, az alumíniumgyár elektrolízis részlegének vezetője, már a gyár udvarán. — A szénbányászatban például a meddőhányóra kerül az úgynevezett hulladék. De hulladékként ezt csak addig kezelhetjük, ameddig meg nem találtuk a megfelelő módszert a feldolgozására. A Szovjetunióban már sikerrel gyártanak meddőhányó anyagából égetett téglát, amelynek a hőszigetelése sokkal magasabb, mint az agyagból ége- tetteké. Ezek a téglák kitűnően beváltak a családi házak építésénél, és miután egy ilyen ház felépül, kinek jut már az eszébe azt állítani, hogy hulladékból épült. A helyes megfogalmazás talán az lenne, hogy a ház a bányászati melléktermékből épült. A hulladék fogalma tehát szoros összefüggésben van a műszaki fejlettséggel. Figyeljék csak meg, minél tökéletesebb gépeink vannak, annál kevesebb —ismét csak jobb híján nevezem így — hulladék képződik a termelésben. Nagyon fontos viszont, hogy amíg nem találjuk meg a megfelelő hulladékfeldolgozási módszereket, addig megoldjuk e anyagok tárolását. Van hulladék, amely környezetvédelmi szempontból is veszélyes lehet* lásd az atomerőművekben keletkező, kiégett urániumot. Veszélytelen tárolásának megoldása micsoda műszaki gondot jelentett a tudósoknak. Ilyen példáért viszont nem kell messzire mennem. Itt van mondjuk a mi üzemünk. Nálunk a hulladékot — egyéb megoldás híján — ilyen látványos módszerrel, a kéményein keresztül eresztjük világgá. Persze, tudjuk, hogy sokkal de sokkal hasznosabb lenne a füstöt megszűrni, leválasztani belőle a finom szemcséket, és így tulajdonképpen tiszta levegőt lélegeztetni a kéménnyel. Ezt azért Ebben a malomban őrlik a hulladékot A hulladékfeldolgozó részleg egyik dolgozója a szemcsék minőségét ellenőrzi (A szerző felvételei) viszont fele erővel bírják ezek a gépek. Egyébként nagy segítségünkre voltak a környéken dolgozó üzemek is. — Ez mennyi időt vett igénybe, és mibe került az egész mlnirészleg? —- Egy év alatt hoztuk össze, amit itt lát. Pénzben viszont nem fektettünk bele többet másfél millióinál. — Tehát elégedettek? — Fölöttébb. Az idén már mintegy kétszázötven tonna különböző nagyságú alumímiumszemcsét választottunk le, amit a Vítkovicei Vasműbe küldünk. Tegyem hozzá, nagyon elégedettek a szemcse minőségével, és sokkal többet is elfogadnának tőlünk. Oldószerből viszont mintegy száz tonnányit nyertünk vissza. Az év végéig szeretnénk még százötven tonna szemcsét leválasztani, és úgy hatvan- hetven tonnányi oldószert.-4 Ezen a részlegen — legyen az bármilyen vonatkozású — nincs tehát probléma? — Belső szervezési, esetleg feldolgozási, tehát technológiai, az nincs. Egyetlen nehézség merült fel az értékesítésben, éspedig a legfinomabb szemcséknél. Ezt Vítkovicén hasznosítani nem tudják, így most nálunk tároljuk. Ez az a helyzet, amikor a finom szemcsét a hulladék hulladékának nevezhetnénk. Csakhogy mi már kikísérleteztük, hogy ennek az anyagnak is megvan népgazdaságunkban a helye. Rájöttünk, hogy kitűnően alkalmazható a hab-betonblokk és panel gyártásánál, adalékanyagként. Ezügyben már tárgyalunk is az építőipar egyes üzemeivel. Ha sikerül az üzletet megkötnünk — gondolom, hogy ez piár csak napok, esetleg hetek kérdése — akkor ez esetben is bebizonyosodik az, amit beszélgetésünk elején állítottam, hogy szenny és hulladék nem létezik. Mi ezzel a módszerrel, tudniillik, minden összetevőt ismét feldolgozunk és hasznosítunk. ,, is szeretnénk elérni, mert a kéményen évente több tonna elsőosztályú nyersanyag is távozik a már említett szemcsék formájában. A világon viszont nincs olyan-tökéletes szűrőberendezés, amely képes lenne tökéletesen megtisztítani a távozó füstöt. Itt vállal magára komoly szerepet a kutatás és fejlesztés, a tudomány. Ebben a témában különböző fórumokon esetenkint elhangzik egy-egy példabeszéd is, hogy miért nem tekintünk jobban kifelé, az iparilag fejlett országokban ezt már bizonyára megoldották. Válaszom: ha így lenne, Tokióban és más nagyvárosokban nem kellene készültségi légző- berendezéseket felszerelni minden utca sarkán, hogy egy esetleges szmogveszélykor a lakosság legalább így jusson friss levegőhöz. — Véleményem szerint, mégiscsak önök vannak legközelebb a problémához, tehát a helyzetet is önök ismerik legjobban. Valóban azt hiszi, hogy gyakran az üzemtől távol dolgozó tudósoknak kell hozniuk a „megváltást“? — Az igazság az, hogy nem minden 'bajunkkal futunk a szomszédba tanácsért. Amit lehet, tudásunk és lehetőségeink szerint üzemen belül oldunk meg. Hadd mondjak el egy konkrét példát. Itt volt például az alumínium csapolása után fennmaradó salak és az ún, Kokilla ragadvány esete. Tökéletes elemzéssel bizonyítottuk, hogy ebben a nálunk is hulladékként kezelt anyagban többféle kitűnő minőségű nyersanyag marad, sőt, hogy az olvasztásnál használt oldószerek is így kerülnek ki a szemétdombra. No, ez aztán nem hagyott bennünket nyugodni. — Tehát tettek valamit... — Először is kidolgoztuk az anyagvisszanyerés elméleti módszerét, és laboratóriumi viszonyok közt ki is próbáltuk ezt. A lényege az volt, hogy megőröltük a hulladékot, majd egy speciális eljárással leválasztottuk belőle a különböző nagyságú szemcséket és az oldószert. Miután számtalanszor kipróbáltuk ezt a módszert, és ugyanannyiszor bevált, elhatároztuk, hogy megkezdjük egy feldolgozó, pontosabban leválasztó részleg megépítését. Ennek már csaknem két éve. — Milyen a helyzet ma? — Itt láthatja munkánk gyümölcsét — mutat A nemrég lezajlott hetedik nemzetközi építőipari kiállításon, a CONECO—80’-on kérdezte meg tőlem az alumíniumgyár áruértékesítési osztályának vezetője, miközben a kiállítás fődíját, a Kristályvázát [ezt egyébként az alumíniumkeretes, energiatakarékos nyílászáró ablakszerkezetért immár harmadszor kapták meg) a mellén szorongatta, hogy tudom-e, miről híres a ziari kémény? „Arról — mondta —, hogy százhetvemnyolcl! méter magasból leesett róla -egy férfi és a balesetet túlélte. Az életét, persze, csupán egy véletlennek köszönheti. A felvonó aknájába esett, ahol leszakadt a kabin aljához erősített áramközvetítő kábel is, ami úgy rakódott össze a földön, hogy egy kitűnően rugalmas becsapódási fészket képzett ki a szerencsés szerencsétlennek. Ebből az esetből is könnyen levonható a tanulság: csak elvétve játszik így össze véletlen és szerencse. Az ilyen esetekben gyakoribb a tragikus kimenetel. Viszont a biztonsági előírások betartása mellett, még ebben a magasságban is megengedhető némi virtus, balesetveszély nélkül. Befejezésül még egy levonható tanulság: környezetszeny- nyezés ügyében sem tanácsos a véletlenre és a szerencsére várni a problémák megoldásakor. „A természet még mindig meg bírja emészteni“ álláspont ma már közveszélyes és büntetendő. Sokkal célszerűbb a józan ész és a tehetőségek még a feltáratlanokat is számba véve) diktálta út megjárása. Mert annak az ujjnak a gazdája; sem a dolog lényegét ragadta meg akkor, amikor a gyárbantar- tózkodásunk alatt szürkésfeketére szennyezett fehér Dáciánkra odakanyarintotta csupa nagybetűvel, hogy MOSS MEG! A (jelenséget ugyanis egy kanna vízzel, némi autósamponnal és ronggyal elhárítani nem lehet. Legyen inkább a szemcse és oldószer leválasztó-részleg esete a megszívlelendő példa. nnak idején a nagybácsikéin hozta volt a hírt a Ziar nad Hronom-i Alumíniumgyárból, akit akkoriban valami sürgős munkára vezényeltek oda, s mint közismerten gyors- és jókezű bádogos, vállalta. Számomra — nem lehettem több nyolc-tíz évesnél — az országnak ez a része akkor még túlontúl távolinak és egzotikusnak tűnt, s látott szájjal hallgattam Imre „sógor“ lenyűgöző beszámolóit az olvasztókemence és a folyékony fém világáról. — Katasztrófa? — kérdezi Koloman Sedláőek, a Szlovák Televízió tévéhíradójának prievidzai tudósítója. — Valóban, csaknem volt itt egy ilyen eset. Csak a gyors intézkedésnek és beavatkozásnak köszönhető, hogy ez a súlyos szó nem telítődött valódi tartalommal. Az egyik közeli községet olyan adag ipari szenny érte, hogy pusztulni kezdett a növényzet, és hullani kezdtek az állatok, de az emberre is veszélyessé kezdett válni az a környezet. Ha valaki, hát ő igazán jó ismerője e tájnak, e vidéknek. Itt született, itt nőtt fel, s immár évek óta szinte naponta „bekukkant“ valahová a kamerával, hogy hírt adjon olyan dolgokról, amelyekről a köznek is tudni érdemes. — Jó téma az alumíníumgyár; ha viszont segí KESZELI BÉLA 2«. N m GHMMlÄ
