Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-19 / 42. szám

Kiss Tibor illusztrációja

A

kik ismerték, tudták Kis Gerzsonról, hogy soha életében nem volt derűs alkat, és egyszer mégis mintha mosoly szökkent volna kesernyésen legörbülő ajkára. Már a múlt nyáron történt a fordulat, s nemhogy mosollyal, nevetve ült le asztaltársai közé.

— Ez már élet — mondotta. — Ez már az.

Tisztán és borotvában járt mindig, ruháira kényes volt, ahogyan az illett is egy nyugdíjas művezetőhöz. Még a gyerekei sem tudták elhinni, hogy apjukat a gyárban tisztelték, sőt talán szerették is.

— Ezt a mord embert? Akinek szíve sincs tán? Volt egy kis házfci a nagy gyárak, az új lakótelepek árnyékában. Amikor híre jött, hogy ezeket a családi házakat szanálják majd, Kis Gerzsonnal nem lehetett bírni.

— Aki ide bejön, baltával vágom szét — mondta. Nem jött hozzá senki, a regionális tervből ez a kis utca kiesett. — Az eget szakítom le, morgott Kis Gerzson, ha nem tudom valakinek szétverni a fejét, mért nem jönnek már elpusztítani ezt a házat, amit véres verejtékkel kerestem?

Külön ajándékkal soha nem járt haza. Nem emlékezett rá senki, hogy akár a feleségének is kedveskedett volna valaha valamivel. Azt sem tudták, mennyi a fizetése, csak majd a nyugdíj összegéből következtettek. A családot, persze, rendesen ellátta. A televízió, a mosógép, a rádió vásárlására, ruházkodásra, ilyesmikre, amikor annak ideje jött, mindig betétkönyvet nyújtott át, s megmondotta pontosan, miből milyen minőséget, milyen típust vegyenek. Még a saját ruhái megvételére sem ment el egyébként, megadta a méretet, ámbár hát ismerte azt az asszony nagyon is -jól. Színházba, moziba talán fiatal korában sem járt, a televízió, amióta volt, kielégítette. Két lányával nem fukarkodott, oda mehettek férjhez- menetelük előtt, ahová csak akartak. Az ő pénzén. Aztán nem adott nekik még jó pillantást se; a két unokának tíz-tízezer forintos betétkönyvet adományozott születésük pillanatában, aztán nem törődött velük. Kölcsönért fordulhattak hozzá a lányai, akár lakásvételről, akár külföldi utazásról esett szó: e kölcsönök összegét kíméletlenül behajtotta három- százalékos kamattal.

— Majd ha megdöglök, a tietek lehet minden. Ennek a különös, furcsa kis embernek asztaltársasága voir a bisztróban, mindig ugyanazon a helyen ültek. Ha valakik, tudatlanul, elfoglalták volna az asztalt, Kis Gerzson arca kiveresedett és a görbebotjával hadonászott ordítozva:

— Az én helyem!

A pincérek, ha addig nem figyeltek volna szent asztalra, intézkedtek' azonnal és morogtak:

— Fasiszta volt tán ez a múlt világban.

Holott nem volt ő semmi ilyesmi, csupán túlságosan büszke önmagára, hogy a legnyomorultabb zsellérlétből az öntőszakmában művezetőségig küzdötte fel magát. Nagyon is túltengett az önbizalma, s minthogy értékét és tudását idejekorán nem ismerték el, legörbült az ajka és keserű ember lett.

Mind a múlt nyárig.

— Ez már élet — mondta —, ez már az!

Az asztalnál ülő másik három ember tulajdonképpen félt tőle, beosztottjai voltak valamikor a gyárban, de elhagyni nem tudták. Valami különös varázs kötötte őket ehhez a mord emberhez, aki naphosszat alig szólalt; iha szólt, az is rendreutasítás volt leginkább.

És mégis ott ültek vele heteken át.

— Ez más élet i— vélte újólag Kis Gerzson —, végre nekem is van a nyugdíj mellé állásom.

— Na!

— Leszerződtem harangozónak a Szent Béla-kápol- nához.

Az asztaltársaság csak nézett:

— Igen kevés pénz lehet az! (A gyárban tán a tíz szeresét is megkereshetnéd a nyugdíjad mellé.

— Áh, nem értitek — legyintett Gerzson. — Nem a pénz a fontos. A hátralevő élet ritmusa. Mennyit harangoztam én gyerekkoromban, tán el sem tudjátok képzelni. Reggel ötkor meghúzni a harangköteGalcimbos Lajos

let, délben meghúzni, este meghúzni: van ennél szebb ritmus!

Csend volt az asztalnál, hogy tán megőrült az öreg?

Ennyit nem beszélt egyfolytában tíz éve sem. S micsoda marhaságokat mond nevetve.

— Ám ez még mind semmi — folytatta Kis Gerzson. — Vettem öt libát. Tág ketrecet készítettem nekik, de csak annyi vizet kapnak, amennyi a szomjukat naponta eloltja.

— Miért? — kérdezte a rökönyödött asztaltársaság.

— Majd meglátják! Meghívom magukat a harangozásomra és meghívom magukat egy olyan látványra, amelyben csak gyerekkoromban volt részem. Nem tudtam mindeddig, mi hiányzik nekem az életből. A iharangszóra rájöttem, de még valami, aminek hiánya tette keserűvé nagyvárosi életemet. Ezt akarom én maguknak megmutatni, idejében. Azt látni!

Ingatta a fejét:

— Uramisten — mondta —, megtaláltam a mosolyomat.

Valóban azt hitték, megőrült az öreg, alig nyekkentek; s másnap is csak olyan félénken ültek le a szent asztalhoz.

Kint borult az ég.

Kis Gerzson az eget nézte, és egyszer csak azt mondta:

— Gyerünk, emberek.

Féltek, de a városban követték őt. Olyan tekintete volt a hajdani művezetőnek, hogy nem lehetett neki nemet mondani. Tán varázsló az, vagy mi? hogy csak úgy húz bennünket maga után.

Lógott az eső az égből.

— Még jó, ha odaérünk a tornácára — vélték az asztaltársak.

Villámlott is távol, a dörgés nagyon halkan, csak később érkezett.

— Van borom — mondotta Kis Gerzson —, majd a tornácon ihattok is, ülve, mint a bisztróban, de csak akkor, ha a libák megmutatták magukat.

Először csak cseperészett.

Aztán szitált.

Ekkor Kis Gerzson a tornácról a libák ketrecéig szaladt, és kiengedte őket az udvarra. Mire a tornácra ért, és bort töltött komáinak, homályos, sűrű függönybenl hullott a drága, langyos eső.

— A libák, kikerülvén a ketrecből, előbb szárnyat eresztettek. Megvolt eddig is mindenük, csupán a fürdés szabadságát nem adta meg nekik Kis Gerzson. Most a nyakukat mereven az ég felé nyújtották, a langy záporban csőrüket az alászálló felhőkbe ütötték, s »különbek lettek a haldokló hattyúnál. Mert a hattyú nem tud táncolni. A lúd a meleg esőben, miközben hosszú nyakát a messzeségbe tartja, uszonyos lábával tápod a földön, miként a hajdútáncot járó legények és gigáznak hozzá ilyenképp:

télen, nyáron jó kedvem van,

a kutya jog búsulni,

nincs jobb, mint a jó esőben

libatáncot járni.

Csak nézték a vendégek ezt a csodát.

— Megtaláltam a mosolyomat — mondta Kis Gerzson. — Most már csak igyatok, s ha kedvetek van, nézzétek a libák szép táncát. Nem tudom, mikor láttok legközelebb ilyet.

aniel meglepődve né zett a feleségére. Ritkán fordult elő, hogy reggel bejött a szobájába.

— Beszélni óhajt velem? — kérdezte.

— Daniel — mondta az asszony —, tenne nekem egy nagy szívességet? Kísérjen el ma este a hangversenyre ... Rubinstein játssza Chopin Prelüdjeit, és úgy örülnék, ha maga mellett ülve hallgathatnám ... Három hónapja már, hogy egyetlenegyszer sem mentünk el együtt este.

— Három hónapja már — válaszolta Daniel bosszúsan —, hogy nem kért meg erre.

— Azért nem kértem, mert a visszautasításai megalázókká váltak. Megfogadtam Daniel, hogy nem ajánlom föl többé a társaságomat, és megvárom, amíg maga fejezi ki ez irányú óhaját, de ma reggel Anne, akinek jegyet vettem magam mellé a hangversenyre, telefonált, hogy beteg. Két órája hiába keresek valakit, aki eljönne velem helyette ... Bevallóm, nevetségesnek és szomorúnak találom, hogy egy üres szék mellett töltsem az estét.

— Szóljon valamelyik férfiismerősének — mondta Daniel.

— De hiszen tudja, megesküdtem, hogy soha nem megyek este sehová más férfival, csak magával.

— Micsoda fogadalmak! — szólt Daniel.

Gondolkozott egy ideig, majd habozva folytatta:

— Ide figyeljen, szeretnék a kedvére tenni, de más kötelezettségeket vállaltam. Megpróbálok megszabadulni tőlük. Ha meg tudom tenni, elmegyek magával a hangversenyre.

— Igazán kedves — válaszolt az asszony.

— Ö! Semmit sem ígértem — szólt Daniel zsémbesen. — Csak annyit mondtam, hogy > megpróbálom.

Átment a dolgozószobájába, és fölhívta Beatrice de Do- ulfesot, aki néhány hete a barátnője volt, és akit az érett férfi ügyetlen szenvedő lyével szeretett.

— Maga az? — kérdezte Daniel felhangon. — Mondja csak, fennáll még, az a megállapodásunk, hogy ma este

együtt megyünk el valahová? Nem fog engem cserbenhagyni az utolsó pillanatban, mint a múlt héten?

— Ö! De unalmas ember maga! És milyen ügyetlen! Pedig tudja, csak akkor érzem jól magam, ha az utolsó percben dönthetek! Minden örömömet el akarja rontani?^

— Elnézést kérek! Éppen ellenkezőleg; amióta ismerjük egymást, csak azt tapasztalhatta, hogy tiszteletben tartom a szeszélyeit. De tudnom kell, mi a terve ma estére, mert magamnak is vá laszt kell adnom.

— Szörnyű egy ember!... Fogalmam sincs róla ... Ide figyeljen, hívjon föl egy óra múlva ... Megpróbálok dön teni addigra.

Daniel felesége a reggeli alatt megkérdezte a férjét, számíthat-e rá este. A férfi némileg ingerülten azt válaszolta, hogy nem tudja, mert még nem volt ideje telefonálni. Beatrice de Saulges pedig éppen Pierre Pradier-t hívta, azt a fiatal képviselőt, akivel Genfben találkozott volt, és akit szeretett.

— Maga az, Pradier? — kérdezte. — Ő, nem? Maga az, Drouet kisasszony? ... Pradier úrral szerettem volna beszélni... Nem, ha nem akarja, hogy zavarják, hagyja békén ... Nem, dehogy, nagyon is értem ... Különben is megharagudna ... Csak azt akartam tudni, hogy fenn- áll-e, hogy értem jön ma este és elvisz az éjszakai ülésre ... Igen? ... Föl van jegyezve a naptárában? Biztos, hogy nem fog programot

változtatni, mint tegnap es te? ... Nem tudja? ... Igen ... Természetesen ... Szóval ed dig még nem mondott sem mit? ... Köszönöm Drouet kisasszony ... Viszontlátásra ...

Amikor egy kicsit később Dániel telefonált, a szobalány azt mondta neki, hogy de Saulges-né nagyon sajnálja, de nem fog ráérni este, mert egy családi vacsorán kell részt vennie. Daniel elment megnézni, hogy a felesége még otthon van-e. Az asszony a díványon feküdt. Olvasott.

— Drágám — szólt a férje.

— Nagyon boldog vagyok; szabaddá tudtam tenni mayám. El tudom kísérni, ahogy óhajtottam, ma este a hangversenyre.

— Milyen jó ember maga!

— válaszolt az asszony. — El vagyok ragadtatva.

— Hát még én! — szólt a férj.

Amikor Daniel kiment a szobából, a felesége hosszan elmélázott. Súlyos szemrehányást tett magának azért, hogy rosszul ítélte meg Dánielt.

RAYMAN KATALIN fordítása

íincsenek irők, mi- ágítani a tojásokat, szép fri- lva, amide az- tottam a kivétele- enkétszer ndenki a atos vol- ik aszín- i szemte- ltözőmbe, hogy ki- remélem nem tart , beülünk is lehet.

is uram, kér, szin- az ívfény ött, hogy ány alatt, tapsok, a dulat és elyreállni ilriadtam, kitalálni, likőr he- ák, mikor hasít ket- érnék, ha óztam, de niféle öt :ret, a fern mind- iket aka- ulni teni- sm megy,

m, és ez n óra bó- zenvedés, szereplés,

, elutaz- , ímegér- ■óbáltunk, apaszkod- ket, a fo- t a gesz- Fülöpnek, sztenyéid, könyököl- ; profesz- aumot;

hordó sző- igányokat yákat, ta- tt rajtuk, 'ább, imár at akarok apozni és ni mások- meg a beiig mások- de éjsza- kezdett a ticsit, az- kára, ahol gyik sze- akkor va- násik.

ion, tisz- hálja meg be ezt is; lalimat, a iszolgálta- íre köpni ről, sok- n tovább, it; élni és ilyen da- alamelyik számomra ig írok én

, ha nem talán ejt got a kórszemem, rsan elég, megy mamegtet- em, soha- im a sósok vitai azt gon- az egyik elsomfor- ézni, két- a levegőló orrcim- yakak és t, a test

élt uram, lkára itt ol, sétálni és én me- ípen meg £ó pi hét.

kíván És MIREILLE