Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-28 / 39. szám

*

r

Kérdezze meg bárki akármelyik grúztól:

— Miről énekel Buba?

Erre ezt ,a választ kapja:

— Buba az óvárosról, Mejdanról énekel.

És kérdezze meg bárki akármelyik grúztól:

— Kit játszik Buba?

A válasz igy hangzik:

— Buba Miminőt játssza. Vagyis a jólelkű, megértő, vidám embert.

Buba Kikabidze, azaz Vahtang Kikabidze, állami díjas, a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság érdemes művésze, híres énekes, muzsikus és filmszínész.

— Bubának az anyám nevezett el — magyarázza a művész —, bár személyi igazolványomban a Vahtang név áll. „Hivatalosan“ pedig egész véletlenül lettem Buba, Georgij Da- nyelija rendező jóvoltából, aki gyermekkori becenevemet felhasználta a Ne búsulj! című filmben.

— Mikor kezdett énekelni?

— Nagyon későn. A dobért rajongtam, énekelni pedig nem akartam, és egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy valamikor módom lesz rá. Egyszer azonban iskolás koromban felajánlották, hogy énekeljem a negyedik szólamot egy kvartettben. Meg kell mondanom, addig sem zenével, sem énekléssel nem foglalkoztam. Az iskola elvégzése után beiratkoztam a tbiliszi idegen nyelvek főiskolájára, de pódium nélkül nem tudtam elképzelni az életemet. Meghallgatásra jelentkeztem a filharmóniánál — a bizottság azonban „kimustrált“: azt mondták, a hangom rekedtes, meg a színezete sem megfelelő. A meghallgatáson jelen volt egy szemfüles szervező, aki rábeszélt, csatlakozzam a turnéra induló zenekarához. Önkényes távozásom miatt kizártak a főiskola második évfolyamából. 1959-ben azonban a filhar mónia szólistája lettem.

— És ott találkozott az Orera- kvartettel?

— Ne siessünk annyira. A Dielo-y együttes tagja lettem, az egész országot beutaztam, külföldön is jártam. Szerepeltem a Találkozás a hegyek között című filmben, és azt gondoltam, ezután még sokat fogok filmezni (mindig a filmről ábrándoztam). De többé senki sem hívott, s én arra a megállapításra jutottam, hogy a film nem az én műfajom. „Ha egyszer nincs tehetséged a filmhez — mondtam magamnak — akkor ne vedd rossz néven, ha nem hívnak“. Hamarosan aztán találkoztam az Orera-énekkvartettel; két barátommal együtt — szintén énekesek és muzsikusok — beléptem ebbe az együtteskellett visszautasítanom, hogy ne hagyjam cserben az Orerát, a barátaimat. Hiszen mi együtt fejlődtünk mint esztrádművészek, családunkat is baráti szálak fűzik egymáshoz. Az Orera, tudja, amolyan jellegzetes kaukázusi, grúz társaság.

— Tehát nincsenek olyan napjai, amikor nem kell próbálnia, énekelnie, forgatnia.

— 1979 végén voltak ilyen napjaim. Komolyan beteg lettem, és életemben először kórházba kerültem. Megoperáltak, valósággal visszaadták az életemet ... Három hónapig feküdtem a kórházban, ez alatt nem énekeltem, nem filmeztem, jóformán nem is beszélgettem, viszont sokat gondolkodtam. És arra a következtetésre jutottam, hogy szerencsés ember vagyok. Nem azért, mert negyvenéves

be, s azt javasoltuk: Ne csak énekeljünk, hanem játsszunk is. így jött létre, 1966-ban, a Szovjetunióban az első ének- és hangszer zeneegyüttes és megtartotta az Orera nevet. Zajos sikerben volt részünk, bolygónk öt kontinensén léptünk fel...

— De vallja be, titokban mégis a film után vágyódott.

— Ez reménytelen szerelem volt... Egyszer aztán felhívott a lakásomon Nani Bregvadze énekesnő: „Georgij Danyelija keres“. Valaki azt mondta neki, hogy én alkalmas vagyok a Ne búsulj! című film főszerepére. Egy hónapig gyötört a próbákkal — úgy emlékszem erre, mint valami lidérces álomra. Egy szó mint száz, azt hiszem, nem tetszettem neki. A mester azonban szerencsére nem döntött azonnal, előbb gondolkodott. Eközben az Orera-együttes vendégszereplésre utazott Isztambulba. Ott ért utol a távirat: „Megkapta a szerepet, jelenjen meg a forgatáson“. így most a Gruziafilm-stúdió állandó filmszínésze vagyok.

— Tizenkét filmben szerepelt és az Orera-együttes vezetője. Bizonyára rendkívül elfoglalt ember lehet.

— 1968 óta nem volt szabadságom. Bármennyire sajnálom, néha kénytelen-kelletlen csábító filmszerepeket

(Zuzana Mináfinvá felvétele)

koromban népszerű lettem. Hanem azért, mert nehéz napjaimban sok barát állt mellettem. Sőt, a kórházban még azt is mondták: „Korábban kellett volna Bubát idehozni mellénk —

hány színészt láthattunk volna egyszerre!“

— Van-e olyan szerep, amelyről ábrándozik? Még ha ez az ábránd megvalósíthatatlan is, de nem hagyja nyugton?

— Persze hogy van, és valóban tel- jesülhetetlen ábránd: Don Quijote szerepe. Igen, igen, képzeTje! Ha drámaíró volnék, akkor forgatókönyvet írnék Modern Don Quijote címmel... Don Quijote egy.részét már játszottam a Ne búsulji és a Mimino című filmben. De az egész, nagy Don Quijote, az „örök idők embere“, ennek eljátszása, mint tudja, nem a színésztől függ.

— Kedvelem az éles témájú forgatókönyveket, szívesen rajzolok. Forgatás alkalmával a trü-kkjelenetekben is igyekszem magam játszani a szerepemet. Például a Nyomozó című filmben a k-aszkadőr nem volt hajlandó eljátszani egy trükkjelenetet: hajó fedélzetéről 25 méter hosszú létrán kellett felmászni a helikopterre. Veszélyes, mondta, semmiféle óvintézkedés nincs, a magasság pedig mint egy hétemeletes ház. Hát én magam másztam fel. És nem is egyszer, mert a jelenetet nyolcszor meg kellett ismételni.

— Eszerint ön vérbeli sportember?

— Ezt ennyire határozottan nem állítanám. Valamikor úszással foglalkoztam, az edzők szép jövőt jósoltak nekem, az esztrádművészet azonban elcsábított. Szeretem a labdát kerget ni, szerintem a futball a legszebb sport. Természetesen a mi tbiliszi Dinamónknak szurkolok. Horgász vagyok, mégpedig sikeres — családomat állandóan ellátom hallal.

— Mint az Orera-együttes magánénekese, mint énekművész már elénekelte életének legsikeresebb dalát?

— Ezt nehéz megmondani. Azt szeretném, hogy még csak ezután következzék. Ma régi tifliszi népdalokat adok elő. Tbilisziben van egy Mejdan nevű kerület — valamikor régen a találkozók, gyűlések helye, kereskedelmi negyed volt. Hát ebben a Mej- denban különböző nemzetiségű emberek éltek: grúzok, perzsák, oroszok, franciák, svédek. És valameny- nyien hozzájárultak a tbiliszi főikről kialakulásához. Csodálatos dal-szinté zis jött létre, egyedülálló ötvözet. Ehhez hasonló sehol sincs. Például a manapság népszerűvé vált Régi konflis című dal is e folklór hagyományai jegyében született. A szerelemről, a barátságról, a szegénységről szóló, érzelmes dalok ezek. A mindennapi élet témái, amelyeknek főhőse: a kisember.

EDUARD CELKOVER

A rendkívül súlyos politikai, társadalmi és gazdasági problémákkal küszködő országban a bürokratikus akadályok és a szigorú filmcenzúra ellenére évente 120—130 hazai film kerül bemutatásra, de 6—7 kivételével ezek említésre sem méltók. Ez a néhány azonban biztató változás jeleinek tekinthető: az elmúlt egy-két évben vagy fél tucat fiatal és idősebb rendező tűnt fel, közönségsikert aratott, hazai és külföldi filmfesztiválokon seregnyi díjat nyert a törők valóságot híven tükröző filmjeivel.

Ezeknek az alkotásoknak az újszerűsége így foglalható össze: Nem tarka hazugságokba és erotikus játszadozásba menekítik a nézőt, hanem a politikai, gazdasági rendszer igazságtalanságait tárják fel. A szegényekhez, földművesekhez, a bányákban, az iparban dolgozókhoz szólnak, politikai tisztánlátásukat szolgálják. Az alkotók nem intellektuális babérokra törekednek, képileg, gondolatilag közérthetően fogalmaznak. A viszonylag kis pénzből készített filmek népszerűek Törökországban, s a külföldi közönség érdeklődésére is számot tarthatnak. Gyakorlatilag mindegyik film témája azonos: az elmaradott, a babonák, hagyományok béklyózta kisember és a korrupt pénzéhes ipari vezetők, s a kormánygépezet közötti összecsapásból mindig a szegény munkás, paraszt kerül ki vesztesként. Bukását nemcsak az általa ellenőrizhetetlen erők, hanem saját vallási és törzsi előítéleteihez való makacs ragaszkodása is előidézi.

„Az új török film — vallja Oraer Kavur rendező — az állandóan ugyanazokat a népbutító Melodrámákat ismételgető hazai filmipar ellen irányul. A fiatal filmesek között nincs együttműködés, a körülmények hatására rivalizálni kényszerülnek egymással, politikai nézeteik is eltérőek, de mindannyian haladó gondolkodásúak, s hitelesen mutatják meg a társadalmi valóságot.“ Jellemző, hogy a legtöbbjük maga teremti elő a filmje finanszírozásához szükséges pénzt, így nem kényszerülnek kompromisszumra a producerekkel.

Korhan Yürtsever évekig vágóiként és laboratóriumi szakemberként dolgozott. Nagy nehézségek árán — cenzorok hétszer állították le a forgatást — készíthette el első filmjét, az Eujrátesz gonosz szellemeit, amely végül három díjat kapott az antalyai, egyet a sanremói filmfesztiválon, s meghívták a San Sebastian-i, a nyugat- berlini, karthágói, s más fesztiválokra; a kormány pedig a bemutatót követően sürgős intézkedéseket hozott, egészségügyi központot, utakat építtetett a film színhelyén. Yürtsever keserűen beszél a török film válságos állapotáról: „A kormányzat nem segíti a rendezőket. Nyersanyag

csak a feketepiacon kapható. Nincs se pozitív, se negatív filmünk, nincsenek jó kameráink, több évtizedes felvevőgépekkel dolgozunk. Ha pedig sikerül kiküldeni filmünket külföldi filmfesztiválra, el kell tűrnünk a Kulturális és a Külügyminisztérium beavatkozását. Moszkvai nagykövetünk például egy török filmhét alkotásait kommunista propagandának nevezte a jelentésében.“ Yürtsever mindazonáltal elismeri, hogy az állami filmközpont segít a filmek külföldi fesztiválra juttatásában, kópiákat vásárol a fllmarchí- vumok részére, s erkölcsileg támogatja a rendezőket. Yürtsever legutóbb az NSZK-ban élő török vendégmunkásokról készített filmet.

A „dühös fiatalok“ közé tartozik Zeki ökten is, versenyfilmje, a Birkapásztor (Sürü) két díjat is nyert a locarnói fesztiválon (a legjobb filmért, a forgatókönyv írója, Yilmaz Güney pedig életművéért kapott díjat). Güney 1968 óta a török film vezető egyénisége, az új török film megte- remtőja Müveit rendszeresen és nagy érdeklődés mellett vetítik nemzetközi fesztiválokon a művészmozikban.

Yilmaz Güney egy másik forgatókönyve alapján ökten is, akárcsak Yürtsever, az NSZK-ban forgatja filmjét az itt dolgozó török és más nemzetiségű vendégmunkások életéről nyugatnémet koprodukcióban.

„A török filmgyártás — mondja ökten — napjainkban szerveződik iparrá, s tíz éven belül biztosan meghódítja a nemzetközi filmpiacot. A filmkészítés drágulása és az elégtelen hazai kereslet miatt külföldön is értékesíteni akarják termékeiket a tőkések. A rendezők — hiszen karrierjük a minél nagyobb közönségsikertől függ — a külföldi forgalmazás igézetében dolgoznak, kommersz műveket állítanak elő.“

Erden Kiral 15 évi asszisztensi és forgatókönyvírói tevékenység után csapott fel rendezőnek. Az Orham Kemal Uzerinde című regényéből készített, az 1979-es moszkvai filmfesztiválon díjazott Termőfölddel (Kanal) debütált. A Dél-Törökország- ban játszódó történet a tartomány kormányzójával és lakóival folytatott beszélgetéseken alapul. A háromórás film stílusa szándékoltan lassú és egyszerű, hogy a vidéki alacsonyabb műveltségű emberek is megérthessék. Kiral az új török film alapvető kritériumának tartja a történet és stílus egyszerűségét s a művész személyes elkötelezettségét a társadalmi rend radikális megváltoztatását célzó eszmék és elképzelések kimondására. A mai napig 5 milliónál többen váltottak jegyet az ’anyagilag is nyereséges filmhez, aminek költségeit a dél-törökországi mozitulajdonosok teremtették elő.

Az „önfinanszírozók“ között említhetjük Yavuz Oskant és Omer Kavurt is. Oskan az antalyai fesztiválon a legjobb alkotás díjával jutalmazott Bányában (Maden) híven rekonstuálta a bányá szók harcait, szerencsétlenségeiket, életkörülményeiket. Kavur a Prostituálttal (Emine) anyagi és erkölcsi sikert aratott, elismert rendező lett. Bemutatás előtt álló második művében, a Yuszuf és Kenanban az egyedülálló, eltévelyedett gyerekekkel, árvákkal, csavargókkal, fiatalkorú bűnözőkkel foglalkozik. Kavur nem szereti a filmsztárokat, akik szerinte lerontják a film hitelét.

GERVAI ANDRÁS

v