Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-28 / 39. szám
ászenyka? balesetvé- híres náem tudta 5 egészsé- §k lett, és !sz a láb- íek, a lo- korog és közben. bánkódni, így is — egalább a :ell tanulelőhúzta nyomódott Nyura néni uno- jam át a a néni is sOl. g ki min- t is, akik de küld- tésüket a !teg vizet sgyikettőre ágok. Pe- nondta a honi hírt, nyomban ljön vele er ez a megérti ijutott be- Reggel i. az éjsza- ap is sze- csak egy pillanatra is. Fel tudsz Szelni? — és az ágy melletti mankóra pillantott. — Lassan föl tudok. — Akkor holnap reggel, úgy tíz felé menj oda az maiakhoz, integetek majd neked. Aztán indulok is a pályaudvarra ... már ismerem az utat. Vaszja csak annyit mondott: — Köszönöm, anyám. Az első emeleten a saroktól számítva a harmadik ablak az enyém. Pelageja Szavvisna addig üldögélt ott, amíg maradhatott, aztán megcsókolta a fiát, az ajtóból még visszanézett egy pillanatra, a fia meg őt nézte, s mintha nagyon csillogott volna a szeme, de lehet, hogy a saját Könnyei miatt látta így ••• Pelageja Szavvisna kiment a parkba, csüggedten elvánszor- gott a kapuig, és pár lépésnyire maga előtt észrevette azt az asszonyt, akinek a kislánya a veséjével beteg. — No, megtalálta a fiát? — kérdezte az asszony, és megállt. — Találkoztunk, nagyon jó volt, és holnap még látjuk egymást. Kedveském, nem tud itt valahol a közelben egy szállót? Csak egy éjszakára kellene, azt mondják, a pályaudvaron tilos éjszakázni. — Nem tudok szállót a környéken. — Az asszony ránézett, gondolkodott egy kicsit. — Egy éjszaka nálam is meghálhat, itt lakom a közelben, a Horosevszkoje úton, most úgyis egyedül vagyok. — De hát nem akarok a terhére lenni. — Magának fia van, nekem lányom, majd csak megértjük egymást. Pelageja Szavvisna erre nem tudott mit válaszolni. Az asszonyt Polina Ivanov- nának hívták, takarékpénztárban dolgozott. Elmentek a Horosevszkoje útra, eltöltötték az estét, meséltek egymásnak az életükről, közben megteáztak, aztán Polina Ivanovna megágyazott a díványon, ahol a lánya szokott aludni, és Pelageja Szavvisna halkan, mint egy kis egér, lefeküdt, olyan nesztelenül aludt, mint egy kis egér, és reggel olyan csendesen kelt fel, mint egy kis egér. — Nagyon, nagyon köszönöm, kedveském — megbeszéltük a fiammal, hogy pontosan tízkor odajön az ablakhoz, hogy legalább messziről láthassuk még egyszer egymást. Ezt meg fogadja el emlékül, a szomszédasszony unokája fűzte bogyókból... olyan már, mint a kő. Nem valami drága UJ rádióleadó jelentkezik, az az adó, ndenki tudja, jhogy csak a színtiszta dja. jó reggelt kívánunk, kedves hall- közvéleménykutatási ankéton megkérik néhány lakosát, hogy milyennek gyártmányú Frasrance szappant. Az ö raló igaz válaszaikat játsszuk most le etofonszalagról. Győződjenek meg mahogyan vélekednek polgáraink a kitű- frasrance szappanról! hogy használom a Frasrance szapíce szappan illatát egyszóval egyedül- lém ... Ennek a szappannak valóban tatásai ...............Köszönet a Frasrancesnc e szappan megvétele életem leg- se volt... Ezen az egy darab szappa- jltam ... a szappan habjával rendkívül elége- őt, mi több, nemcsak én vagyok meg- i Jkisöcsém is ... Éljenek a Frasrance ékjai! un, használom. A Frasrance kitűnő Üdv a Frasrancenak! meg vagyok elégedve a Frasrance etemben már más szappant nem is Otthon Imár van belőle három ládával Az utolsó pénzemért is csak Frasran- isárolnék. Ez a világ legkiválóbb szapíallgatóinik, városunk néhány laikosá- ice szappannal kapcsolatos valódi és i nézetét hallották hangfelvételről, bhra is csak a mi WFUJ rádióadónk mait (fogják hallgatni. Nem hiába tart- sunkról, hogy csak a tiszta Igazságot ük, hogy még ma önök is megvásá- •ance nevű üj szappant, amelyiket a c lakosa a világ legkitűnőbb szappa- t! dolog, de otthonról való. Pelageja Szavvisna levette a nyakából a berkenyebogyóból fűzött nyakláncot, amit Nyu- rocskától kapott ajándékba Újévkor. — Jaj, de gyönyörű! Senki se hinné, hogy nem kőből van. És Polina Ivanovna elfogadta emlékül a nyakláncot. Pelageja Szavvisna elment a kórházhoz, megállt az ismerős épület előtt, és az első emeleten, a saroktól számított harmadik ablakban rögtön megpillantotta a fiát, már várta őt; integettek egymásnak, az ablakban ott voh a bűzavi- rágcsokor, Vaszja lehajolt, és megszagolta a virágot — falu-, gyermekkor-, anyaszaga volt a virágnak, illattalanságában is benne volt az anyai szív —, mindaz, ami nélkül nem lehet élni, és ehhez képest mi az az elvesztett lábfej! Félóra múlva Pelageja Szavvisna már a kapu felé tartott, az arcáról meghitt öröm sugárzott, a szembejövők azt gondolhatták, hogy ennek az öregasszonynak meggyógyult valakije. Mert bármi történt is, ő, Pelageja Szavvisna mégiscsak boldog egy kicsit, kétszer látta a fiát, most elviheti magával ennek az emlékét, elrejtheti magában, hogy soha senki ne is sejtse. Kiment a kapun, megvárta az autóbuszt — és este hétkor már otthon volt. — Úgy, de úgy örült Vaszja a virágodnak — újságolta mindjárt NyurocSkának. — A nyakláncot meg, amit tőled kaptam, egy jó asszonynak ajándékoztam, aki befogadott éjszakára, nem kellett valahol egy parkban, pádon aludnom. Vaszja minden jót kíván neked. És Nyurocska nagyon elégedett volt, hogy Vaszja minden jót kíván neki, és hogy a nyaklánca egy jó asszonyhoz került, majd ősszel, amikor érik a berkenyebogyó, fűz majd másikat. — No, hogy van Vaszja? — kérdezte Dasa néni, a szomszédasszony. — Egy kis baleset érte a gyárban, de nincs nagy baj — felelte Pelageja Szavvisna, és valóban úgy gondolta, hogy Vaszjával csak egy kis baleset történt, nagy baj nincsen... még vesz ki szabadságot, és elmegy megint a fiához, már ismeri a vonatot meg az autóbuszt, és hát a bánatot is, ha már így történt, meg kell tanulni avval élni, élnie kell a fia kedvéért, mert a fia is megígérte, hogy ha másért nem, az édesanyja kedvéért megtanul így is élni... BENYÖ MARIANNA fordítása Azt soha nem énekélte, hogy édesanyám mért szültél a világra. De minden áldott vasárnap délután háromszor elismételte a kocsmában, hogy piszokul nehéz az élet. És rögtön utána azt is megkérdezte, ugyancsak háromszor, hogy lehet túl élni (így, külön ejtve a két szót) ezt a piszokul nehéz életet. Aztán hétfőn reggel, elsőként a városban ß (talán az országban, elment a postára, feladott egy Sportka-szelvényt tizennyolc koronáért. És következtek a boldog, várakozással teli napok, közéjük számítva már a hétfőt is. Tehát: a hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat. És a vasárnap délelőtt! Ö, a vasárnap délelőtt csupa izgulom. Húsz év alatt még egyetlen egyszer sem találták el ott fenn, ahol húznak, azt a hat számot, amelyet ő választott ki hétről hétre a negyvenkilencből. De azért újra és újra próbálkozott. Hátha egyszer ... És akkor, akkor, ő ... Aztán nemrégiben egy vasárnap eltalálták. 200 000 korona. Az első díj mindig ennyi, tudta. Úgyhogy meg sem vette az újságot, amely a nyereményeket közölte. Pedig abban, egészen váratlanul és minden előzetes híradás nélkül, az állt, hog: I. díj: Boldogság — 1 nyertes II. díj: Szeretet — 33 nyertes III. dij: Jóság — 917 nyertes IV. díj: Megértés — 42 512 nyertes Amikor elolvasták az emberek, felbőszültek, átkozódtak. Átejtettek bennünket, kiabálták mindenfelé. Leghangosabbak természetesen a nyertesek voltak. Fel akartak utazni, oda, ahol húznak, de aztán mégiscsak hallgattak a tapasztaltabbakra, akik azt mondták, úgyis hiába mennénk. A központi postahivatal jelentése szerint senki nem vette fel a nyereményeket. Mondják, valaki végül is jelentkezett az első díjért, de az a valaki nem ő volt. És ő azóta is minden áldott vasárnap délután háromszor elismétli a kocsmában, hogy piszokul nehéz az élet. És rögtön utána azt is megkérdezi, ugyan csak háromszor, hogy lehet túl élni (így, külön ejtve a két szót) ezt a piszokul nehéz életet. Hrapka Tibor: Lépcsők i KULCSÁR FERENC Nem látta még a szemedet senki, nem vallatta meg sugarát, e költemény törékeny falát gyémántja vérként üti át, s ha olvassák e költeményt, olvassák majd a fényt, olvassák majd a fényt. Kifordítom, befordítom, mégis történelemi Törzsöm, lombom, ágam tördelem, tördelem. Kifordulva, befordulva vagyok, jaj, mégis feldúlva, haragvóban ágra, égre, dühöngőben á szemétre. Ellentétekbe zárva sírdogálj csak, te árva írtam este, hetvenhatban, márciusban, nagy hidegben, s bettté a hold s a rózsa sápadt fejét ablakomba. Sátána sorsunknak boldogan hívogatna rakni szemétdombot. Tfizből mentett égő zászlót bontok szem égboltján, homlok égövén.
