Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-28 / 39. szám
A pró, vaksi, kis öregasszony — annyira látszott rajta, hogy falusi, a járókelők rögtön gondolták róla, hogy először járhat a városban. Félénken és bizonytalanul lépett be a nagy vaskapun, amely mögött ott fehérlettek a klinika épületei. A lábán új cipő, különleges alkalmakra tartogathatta: s ez most nemcsak különleges alkalom, hanem bizony félelmetes is ... Egy hete levelet kapott Va- szilij fiától, s a falubelieknek küldött üdvözletek közé beszúrva, szinte mellékesen, ez állt: „Most kórházban fekszem, egy kis sérülés történt velem a gyárban, amint jobban leszek, részletesen megírok mindent.“ Alatta annak a kórháznak a címe állt, ahol a fia, Vaszilij Sztrukov lakatos feküdt. Bizony sóikat küszködött, amíg a legjobbak közé, az ötödik kategóriába került. De mit jelenthet, hogy egy kis sérülés történt? Pelageja Szavvisna elment Jefremovhoz, a kolhozelnökhöz: sokat látotttapasztalt ember, végigharcolta a háborút, kétszer is megsebesült, tudni fogja, mit jelent ez a szó. — Nem tudom, mit mondjak neked, Szavvisna. A fiad fémmel dolgozik, és ahol fémmel bánnak, ott bizony sok minden megeshet. Pelageja Szavvisna egészen kicsire összehúzódva, lesújtva ült az asztal túloldalán, s úgy rettegett a fiáért, hogy Jefre- mov kis gondolkodás után még hozzátette: — Ha már levelet írt, biztosan gyógyulófélben van. Küldj neki valamit, hogy megnyugodjon a szíved. Mondjuk, süssél rozslepényt, a városit ösz- sze se lehet hasonlítani a hatjaival.' Pelageja Szavvisna lecsüg- gesztett fejjel ült, az asztal szélét kapirgálta. — Nem elég ez nekem, Sztyepan Nyiikityics ... Elmegyek, megnézem. Azt mondják, Moszkváig tíz órát kell vonatozni, a szomszédasszony fölsegít az estire, reggelre már Moszkvában leszek, legalább egyszer életemben belülről is látok vonatot. — Hát igen, igazad van, hisz anya vagy — válaszolta Jefre- mov. — De a kolhoz nemigen tud támogatást adni. — Küld nekem Vaszja pénzt minden hónapban, emiatt ne nyugtalankodjon, Sztyepan Nyi- kityics. Ezzel el is ment, aztán a szomszédasszonya a háborúban elesett Szerjozsa Beszpalnij anyja, aki tudja, mit jelent a gyermek, mert amikor ő elveszítette a fiát, szinte belehalt, csak szokásból végzi tovább a dolgát, az arca azóta is olyan, mintha maszk volna; szóval, a szomszédasszonya másnap késő este föltette Pelageja Szavvisnát a vonatra, s ekkor egy pillanatra mintha visszatért volna az élet az arcába: arra gondolt, Pelageja Szavvisnának mégiscsak megmarad tán a fia, még lia baja történt is, de az ő Szerjozsá- ja, mintha sosem élt volna ... S most Pelageja Szavvisna a kórházépületek közt ődöng, fehér köpenyes lányok, fehér köpenyes és nadrágos férfiak sietnek el mellette — biztosan orvosok —, és vöröskeresztes mentők várakoznak. Pelageja Szavvisna táskájában ott a rozslepény, mégiscsak volt ideje megsütni, paradicsom, egy kis üveg méz, hatalmas bojtorjánlevelekbe sós uborkát csomagolt, a táska sarkába odadugott egy csokor búzavirágot, amit Nyura szedett, Beszpalova unokája, s bár illata nincs a virágnak, kék színével azért emlékeztet a falura ... Megtalálta az épületet, lent, a nagy üvegezett előtérben a kapuügyeletes asszony ikötöge- tett, és szigorúan ránézett: — Beteghez jött? Hattól nyolcig van látogatás. — Egyenest az állomásról jövök, nem tudtam, mi itt a rend — mentegetőzött Pelageja Szavvisna. — Most hány óra van? — Még tizenegy sincs. Menjen csak el, pihenjen addig! De hova menjen pihenni? Pelageja Szavvisna kiment a parkba, s a végiben leült egy padra, amelyet fenyők vettek körül. Lassan elvonult előtte az egész élete. A férje elesett a háború második évében, Vaszja még kétéves se volt akkor, attól kezdve minden csak a fiáért, a fia kedvéért történt ... Amikor Vaszja befejezte az iskolát, Moszkvába jött, belépett egy gyárba, amellett technikumba járt, néha azt írta, hogy előléptették vagy kitüntették, egyszer küldött fényképet is a dicsősségtábláróí, a sok arckép között ott volt a Vaszilij Sztrukové is. Ült, térdére ejtve barna, kidolgozott kezét. Egy asszony ment arra, ránézett, tovább lépkedett, aztán visszafordult és leült melléje. — Látogatni jött valakit? — kérdezte. — A fiamat. Csak nem jókor jöttem, nem.tudtam az itteni rendet. Beszélgetni kezdtek, ahogy kórházlátogatók közt szokás, s folytatták, mint két anya. Az asszonynak a lánya feküdt valamelyik osztályon, még majdnem kislány, egy éve jár főiskolára, de történt valami a veséjével, pedig abban a korban rendszerint nem is tudja az ember, hogy van veséje ... — Mi anyák sok -mindent megélünk — szögezte le Pelageja Szavvisna, az idegen aszde hatig már csak kibírja valahogy. — Hány óra van? — kérdezte az egyik mentőkocsi vezetőjétől. — Negyed kettő, mama — felelte a mentős, karórájára pillantva. Akkor nemsokára kettő lesz. Ha járkál még egy kicsit, aztán elüldögél néhány órát valahol, máris kezdik beengedni remov Moszkvába jött, magával hozta, egyáltalán nem hosszú az út, meg amúgy sem ült még vonaton ... — Hát mi történt veled, kisfiam? — kérdezte óvatosan. Vaszja tompán maga elé meredt. — Elvesztettem a bal lábfejemet, anyám. Pelageja Szavvisna feljajdult, bizony, most már nem tudta — Ho — Sif delem lünk. Szóm* elképzel ges, ere bőrből feje, m vásznak kopog i szony meg fölfelé nézett, valaki integetett neki egy harmadik emeleti ablakból, biztosan megegyeztek, hogy a lány mikor jöjjön az ablakhoz, hogy legalább messziről lássák egymást. Aztán az asszony egy hatost írt a levegőbe, ez azt jelentette, hogy még egyszer idejön, ha majd beengedik a látogatóikat, a lánya bólintott, hogy érti, és ezzel be is fejeződött a délelőtti találkozás. Amikor Pelageja Szavvisna egyedül maradt, kivett a táskájából egy darab kenyeret, és kiválasztotta a legkisebb uborkát. Hat óráig előtte az egész nap. Hová menjen?! Ide eljutott, valahogyan, kérdezgette a járókelő,két, sokan nem tudták, hol van ez a kórház. Susogtak körülötte a fák, és hogy el ne aludjon a susogá- suktól, fölállt, elindult az ösvényen. Egy téren autóik: „Mentő“, Mentőszolgálat“, „Egészségügy“; a nővérek ágyneművel megrakott kiskocsikat tolnak, hordágyét cipelnek. Kegyetlenül hosszú ez a nap, a látogatókat. És Pelageja Szavvisna járkált még egy darabig, aztán a park legtávolabbi sarkában leült egy padra, és elszunnyadt, amikor felébredt, már özönlöttek befelé a látogatók. A kapuügyeletes asszony megismerte: — Aztán ne felejtse el, mikor van látogatás! — Nem fogom elfelejteni. Fölment az első emeletre. Azt írta a fia, hogy a negyvenegyes kórteremben fekszik. Sökáig járkált a folyosón, mire megtalálta. A kórterem két oldalán három-három ágy állott. Pelageja Szavvisna vaiksin nézegette az ismeretlen arcokat, aztán a legközelebbi ágyon meglátta a fiát. Az öregasszony odalépett az ágyhoz. — Anyám — Vaszja csak ennyit mondott. — Hozzád jöttem — mondta Pelageja Szavvisna élénk hangon. Lelült az ágy szélére. Igyekezett vidámnak látszani, elmesélte, milyen szerencséje volt, hogy a kolhozelnök, Jefszínlelni, hogy csak úgy feljött Moszkvába, hogy az elnök csak úgy elhozta magával, hullottak a könnyei. — Mi lesz most, Vaszenyka? — kérdezte. — Majd művégtagot hordok. A háború után ezrek hordták. De az anyja most nem gondolt azokra az ezrekre, hanem csak őrá, a fiára ... — Hol száltál meg? — kérdezte a fia. — Sztyepan Nyikiticcal a kolhozszállóban, vagy hogy hívják. Észbe kapott, kezdte kirakni a táskából, amit hozott. — A kedvenc rozslepényed, hoztam sós uborkát, ebben az évben jó nagy az uborka, a méz Iván Kuzmicstól való, mostanában kezdett hozzá a pergetéshez, de alma még nincs, kései fajták vannak a kertünkben. Minden hazait kirakott a táskából. Vaszjának még nem volt ideje megnősülni, udvarolt ugyan egy kedves kislánynak, de kell-e majd így neki — lábfej nélkül? — Mi meg ke mondta te ked' nőm íg Pelag táskájál virágot. — A szedte ikája, k jókíván! sok szt Elsor denki i ugyan hették fiának, töltött föléledt läge ja fiának hogy a fölajánl Moszkv Sztyepa más ha lőle ( együtt — El kai vor retnélel Jó reggelt kívánóik. A nevem Marwell Truthman, a WFUJ rádióállomás riportere vagyok. A mi rádióadónkról mindenki tudja, hogy csakis a tiszta igazságot sugározza. Közvéleménykutatást végzek a Frasrance nevű új szappanról, ön is használja? — Persze, hogy használom a Frasrance szappant. A fiókok alját szók tani vele bekenni, hogy jobban csússzanak. Másra ugyanis a maga úgynevezett szappana alig alkalmas. • • * — Asszonyom, bocsánat. Hogyan nevezné meg az új gyártmány, a Frasrance szappan illatát, egyetlen szóval? — A Frasrance szappan illatát egy szóval egyedülállónak nevezném, és hozzátenném, szerencsére. Az emberek számára ugyan cseppet sem alkalmas, de én ennek a szappannak apró darabkáit bedugtam házunk valamennyi egérlyukába. Ennek a szappannak valóban csodálatos a hatása! Azóta mindennemű egér, patkány és más rágcsáló teljesen elhagyta a házunkat. Köszönet a Frasrancenak! * * * — Uram, egy pillanatra. Megvásárolta már az új Frasrance szappant? — Hát persze, megvettem. A Frasrance szappan megvétele életem legjobb befektetése volt. — Ennek valóban örülök. Vajon miért? — Ezen az egy darab szappanon sókat tanultam. Például azt, hogy talár soha többé nem fogom a jó pénzt ilyen rettenetes selejtárura pazarolni. No meg azt is, hogy soha többé ne higgyek azoknak a reklámoknak, amelyek egyes áruknak lesupán a jó tulajdonságait emelik ki. * • • — Kedves kisasszony, maga biztosan szintén használja a Frasrance nevű új szappant. Elégedett a gyártmány bőséges és finom habjával? — A Frasrance szappan habjával rendkívül elégedett vagyok. Sőt, mi több, nemcsak én vagyok vele megelégedve, hanem a Ikisöcsém Is. Ez a, bocsánat a kifejezésért, szappan mosakodásra ugyan teljesen használhatatlan, mert a habja ragacsos és zsíros, de azért a kisöcsém éppen ennek a szappan- . nak a habjából gyönyörű, csillogó, nagy szappan- i buborékokat ereget, amelyek — éppen azért, mert ; zsírosak — jó sökáig nem pukkadnak el. Éljenek a i Frasrance szappan buborékjai! ' 1 * * * — Jónapot, nagypapa. Biztosan maga is használja I már a Frasrance nevű új gyártmányt. < — He? Használom, használom. A Frasrance kitűnő szer. Valóban, mindent össze tud ragasztani, ösz- szeragasztja a bőrt az üveggel, műanyagot a iával, tésztát a túróval. Büszkén mondom: nincs az az anyag, amit a maguk kitűnő gyártmánya tartósan és erősen össze ne ragasztana. Én ragasztószakember ( vagyok, nekem elhiheti. Üdv a Frasrancenakl — De, nagyapa, maga ezt összekeveri valami ragasztóval! A Frasranace szappan, mosakodásra! — He? Mosakodás? Hát persze, a Frasrance használata után az embernek jól meg kell mosnia a kezét. Még hozzá szappannal! iDe ezt az apró hátrányt , bőven túlsúlyozzák ennek a ragasztónak a jótulajdonságai. * * * — Megengedi, uram? Csak egy kérdést. Hogy van megelégedve a Frasrance nevű új gyártmányú szappannal? ! — Módfelett meg vágyók elégedve a Frasrance szappannal. Életemben már más szappant sem akarok látni. Otthon már van belőle három ládával, tartalékba. Az utolsó pénzemen is csak Frasrance szappant vásárolnék. Ez a világ legkiválóbb szappana! — Ennek szívből örülök. Megmondhatná hallgatóinknak, miért nyerte meg ennyire a tetszését? — Miért ne? Azóta, hogy ezt a szappant használjuk, elköltözött tőlünk az anyósom. Azt mondta, nem képes elviselni azt az ocsmány bűzt, amit ez a szappan áraszt. Azt is mondta, hogy jobban érezné magát egy görény barlangjában, mint a mi fürdőszobánkban, ahol a Frasrance szappant tartjuk.
