Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-21 / 38. szám
kén, zúzva és gyilkolva mindent, ami csak útjába akadt. Láttunk és tanultunk. Láttuk a halállal viaskodó embertárs rémisztetően eltorzult arcát, láttuk apáink, anyáink és testvéreink kiloccsant agyvelejét. S megtanultuk, hogy erősnek, kitartónak és elszántnak kell lennie minden atyánkfiának, ha nem akarja néhány felelőtlen uszító állatias ösztöneinek parancsára odavetni magát a tankok és az ágyúcsövek elé. A sziklatömb ismét megjelent a láthatáron. Nagyobb, mint valaha, és elképzelhetetlenül borzalmas eljövendőket sejtet. Most még csak nézzük, képek síma lapjain, újságok táncoló betűsorai között, de több ez, mint nézés, több ez az érzelmek megindulásánál. Látjuk az ingást, de látjuk azokat a kezeket is, melyek legördülés esetén fanatikus hittel markolnak a Rém sörényébe, hogy mindörökre vérbe tiporják. Nézzük, nézzük a képet, s egyszerre csak kitör a lélekből minden eddig elfojtott indulat. Galléron ragadni, a kép elé hurcolni minden bestiát, aki a vérünkre szomjas! Durva kíméletlenséggel vagdosni a sziklához a homlokát, fapálcikákkal támasztani fel szemhéjait, hogy lássa ő is, ami a vonalak mögött, a tankok és géppuskák őrjítő zakatolásában, ropogásában sikongl Odavonszolni mindnyájukat az eleven sziklaké közvetlen közelébe, alá- ja gurítani nyomorult, csenevész testüket! Aztán meglódítani azt a sziklát. Hadd érezzék a halál fogainak irtózatos csattogását, az élet lassú elfogyat- kozását! Apák fájdalmát, anyáink agyat bomlasztó jajszavát, szép szőke leányaink vérbefulladt mosolyát! Mi élni akarunk. Szép, nyugodt emberi életet, mely mindnyájunk számára kenyeret és békét ad. Mi mindent elkövettünk, hogy megakadályozzuk a fenyegető sziklatömb legördülését, milliók és milliók hiábavaló pusztulását. Ha kell, a meztelen hátunkat feszítjük alá, élő, frissen dobogó szívünkből építünk támasztékot, hogy a zuhanást megakadályozzuk. Egy ország határán ismét felemelte vérben forgó szemeit a Rém, a hábprú eltorzult arca. Vért akart, a szabadsághoz és a demokratikus jogokhoz két kézzel kapaszkodó ember vérét. Húsunkat, csontjainkat, emberek vérét. Kitátja hatalmas torkát, hogy egyetlenegy harapással a gyomrába gyömöszölje egész kontinensünket. S alig lenne nemzet, mely ennek az undorító étvágynak kielégülését megakadályozná? Mi mindent megteszünk, hogy a zuhanást elkerüljük. Mindnyájunk vágya, hogy a tátott torkú bestia vérontás nélkül visszahúzódjék barlangjába. Ha pedig minden hiába, nem adjuk oda a saját bőrünket. Tovább látunk a szomszéd kéményénél, jól tudjuk, hogy az, aki egy egész bárány húsára éhes, nem elégszik meg az egyik combjával, még ha jelenleg ez ki is „elégítené“ őt. Népünkről, valamennyi európai nép biztonságáról, életéről van szó. Ml vagyunk az elsők, akiket közvetlenül érint a legördülő kőszikla, s az azt követő borzalmas lavina. Európa szabadságszerető népei nem hagyhatnak egyedül bennünket, ha másért nem, hát ezért, mert a saját szabadságuk, a saját létük veszélyeztetése ts sorra következik, és akkor már minden késő. X W//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////W/////////////////////////////////W////////////////////////////A mikor felszólítottak, hogy a cseh írók ne vében jöjjek Kassára a szlovák és a magyar dolgozó nép manifesztációjá- ra, nagy örömmel tettem eleget ennek a meghívásnak. Barátságunkról bizonyára hallottatok a kommunista és szocialista sajtóból, de elsősorban az élő emberi kapcsolatban hiszek. Szlovenszkó lakosainak és a cseheknek gyakran kellene összejön niök, és jól kellene ismerniük egymást. A cseh íróknak alaposabban és jobban kell ismerniük Szlovenszkót, mint a turistáknak, akik üdülni járnak ide. Nem elég, ha a természetet csodálják, ez csak a turista szempontja, de mi az emberi szempontokat akarjuk érvényesíteni és az emberi kölcsönösséget akarjuk elérni. A cseh írónak Szlo- venszkőt mindenekelőtt dolgozó népében kell megismernie, mert tulajdonképma szükséges is. Mi mindnyájan, Csehszlovákia valamennyi dolgozó embere, egy hajón vagyunk, és csak a kölcsönös bizalom, összetartás és szocialista Marie Pujmanová „Ml, (SEKK, EGYEK VRGYIHK IHMVM NEM IS.. ." pen a nép ennek az országrésznek a szépsége és gazdagsága. A dolgozó népet kell megismerni, mely szenved, harcol és kitart; a népet, amelyen az állam nyugszik. Ez a Köztársaság fennállásának kezdete óta fontos volt, de fegyelem tart fenn a víz színén a háborúval és elnyomással fenyegető fasiszta diktatúrák viharos politikai korszakában. Szívélyesen üdvözöllek benneteket a cseh kommunista és szocialista írók nevében, és kívánom. hogy a manifesztácíó minél jobban sikerüljön. Az ő nevükben ' őszinte együttérzésünkről biztosít- lak benneteket. Ugyanúgy, amint egyek vagyunk a cseh dolgozó néppel, egyeknek érezzük magunkat a szlovák és magyar néppel Is, a kárpátaljai, a német és lengyel munkásokkal, ha jóakaraté emberek, ha a közös ügyért dolgoznak. Mi az a közös ügy, amelyért mindnyájan, nemzetiségi, faji és vallási különbség nélkül fellépünk? Elegendő munkát mindenkinek, elegendő kenyeret mindenkinek, egyenlő lát jelt ét eleket mindenkinek, békét és szilárd, oszthatatlan Csehszlovák KöztársaságotI 1938. augusztus 7.-SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSS/Sj SZABÖ BÉLA KENYÉR MEG TEJ Szerény lettem, éjjelenként is kenyérről meg tejről ólmodom, egyszer kenyérnek álmodtam a nyelvemet, megettem: én ismerem a kenyér számtalan ízét jó volt, higgyétek el nekem. Ha kenyérből lennének a házak, lenyelném a felhőkarcolókat, és a tejes kutakat is kiinnám mind. ö, mit is mondjak? Kenyér meg tej melengeti ma a szivemet, emésztek, összekeveredett bennem minden, éltető források bugyborékolnak lelkemben, szeretem így a kalászos mezőket, a tőgyes teheneket. Mozdulatlan örök dal szállna, szállna . . . de csontjaimba égetett napok űznek, szoptatós anyák réveteg hada üzen, kenyértelenek meztelen árnyéka hajt, sietnem kell, már virradni kezd, tisztára dörzsölöm a szemeimet, hűvös ujjaimat megropogtatom, csend . . . Halljátok? Álmom: kenyér meg tej kopog az ablakomon „ • (1930) LACO NOVOMESKY FEKETE ÉS VÖRÖS Körben a táj fojtó feketeségbe áléi. A fehér havat is szürkére festi a fekete éj. Körös-körül a táj hollóktól lopta a színt magára. Az osztravai kedvesnek is feketén ég a két szeme lángja. Feketék a bányászok is, gyilkos feketeségtől sebesek. Fekete földből fekete kőtüzet fejtenek. Fekete a lobogó, amely az aknák fölött köröz. Csak a vér, Csak a bányákban elfolyó emberi vér vörös. (1932) RÖNAY GYÖRGY fordítósa iem rossz asz- gy bánni vele, lt, úgy nézett nil... éltünk, estére későn ból, tetszik rá amikor be kel- :solni a főcsa- ett fájramtkor Tovább ma- t, mire hazaéria, nincs sehol, : a házban, hol 5 ment, mondói, lemegyek a san, mert nem lamit. Hát ké- térdepel kösz- két kezét ösz- szkodik az ég ;y minden sza- Édes jó Iste- »ass meg én- József napjá- ■ éngemet, és ... Mindgyárt dolatom, hogy is két hét múl- nnélfogva igen y elvegyen en- ien József nap jára, ez már túl sok volt nékem, pedig még aznap nem is volt ital a számban. Talán éppen ez volt az oka, hogy csendben melléje léptem, és úgy sújtottam rá a jobb kezemmel, evvel a vassal, hogy menten felbukott. — Ejnye József... — Igen, igen... én is bántam aztán, de már hiába. Még jó, hogy a hátát érte, mert nem lett tőle semmi baja, csak köhintett vagy kettőt, amikor magához tért. Oszt elment. — A nénjéhez? József nagyot szippantott az orrán és zsebkendő után nyúlt. — Hiszen, ha odament volna ... A mérnök hirtelen Józsefre tekintett. — Sír? Nem felelt. Jó ideig mentek szófián. Azután József noteszkönyvet húzott elő nadrágja zsebéből, a noteszkönyvből egy fényképet vett ki, és a mérnök szeme elé tartotta. Egy férfi. Olyan, mint a többi. Talán borbély vagy írnok, vagy ügyvédsegéd. — Evvel ment el, Ungvárra... az asztalfiába rejtette, ott leltem meg utána. Ungvárra mentek a kutyák. — Honnét tudja? József kicsit vidámabban, kicsit büszkén felelt. — Már az uccát is tudom, hol laknak? — Mikor mentek el? József pontosan tudta a napot. — Holnap lesz három hete. — A férfit ismeri? József legyintett. — Én nem, csak ő engem. Olyan csavargóféle, ma itt, holnap ott. — És a gyerekek? József sóhajtott, mint a fáradt gőzgép, amelyet nem neki való munkára rendeltek. — Hát csak megvannak valahogy. — Ki mos rájuk? — Én. Ogy mondta ezt, mintha ez lenne a legkevesebb. A mérnök megállt, két kezével megfogta a József két vállát, és erősen a szemébe nézett. — Mondja József, de igaz lelkére: szereti maga azt az asszonyt? József elhúzódott a mérnök kezétől, és szelíd szemrehányás volt a hangja. — Hogy kérdezhet ilyet a tekintetes úr?... Ha nem szeretném, nem emésztene a dolog. — És most mihez fog? József megint szembefordult a gazdájával, és szégyenlősen sütötte le a szemét. — Éppen ezért hívtam félré a tekintetes urat, hogy tessék adni valami kis pénzt előlegbe, merthogy utánuk akarok menni Ungvárra ... Rendes munkás volt József, nem volt előlegkéregető. Átvette a pénzt, megszámolta és beletette az ócska noteszbe a lénykép mellé. Azután visszament a munkára, rendbe tette a szerszámát, és kurta köszönéssel hagyta ott a munkát. Sietnie kellett, a vonat fél ötkor indul Ungvárra. Fél ötkor indult a vonat, és ment és vitte magán a sorsok rohanó teljesedését. Kicsit később, az őszi esküdtszék kegyes volt Józsefhez, csak hat hónapot kapott azért, hogy nagy felindulásában meglegyintette azt az embert, ott Ungváron. De úgy, hogy az szörnyethalt. Merthogy a jobb kezével legyintette meg. József megnyugodott az ítéletben, csakhogy amikor az asszony beüzent neki a börtönbe, hogy hát ő nem bánja, hazajött, de csak a gyerekek miatt, és csak akkor marad, ha József már most megígéri, hogy szabadulása után nem fogja a szemére hányni a hűtlenségét, nem veri többet, és inni se iszik majd. József azt mondta a börtönőrnek, ,aki az üze- .netet hozta: — Hát én nem bánom, mondja meg neki, hogy nem hányok a szemére semmit, nem is fogom többet megütni. De hogy ne igyák, azt nem ígérhetem . .. Az asszonynak, úgy látszik, ennyi is elég volt, merf várt rá. Szabó Gyula: EGY BÖGRE LEVES
