Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-21 / 38. szám
A csendőrgolyó mn — történelem. Még mindig történelem. Történelem volt 1905-ben, amikor a kozákok vad rohanta tiport a munkát és kenyeret kérők tömegébe, és történelem volt, aníikor 1929-ben a szociáldemokrata Zörgieben rendőrei folytották vérbe a berlini munkásság május elsejéjét. A Téli Palota, a wed dingi barrikádok: kirndírozhatatlan történelem. Ismerjük. Éljük. Dux, Radotín. Huszt, Freiwaldau, Turja-Paszika, Mährisch-Ostrau. Brüx és legutóbb Holies, Telgárt, Pohorela: kiradíroz- hatatlan történelem. Nevek, állomások, egy nyelven beriátus a kisebbségi magyarság igazi arcát. Innen indultak a további utak, mert itt kovácsolódott az egység, itt lett valóság a dolgozó értelmiség és diákság harcvállalása. A három halott — Zsabka Sanyi, Gyevát János és Thurzó István — azóta sose élt élettel él a munkástömegben, és a liptóvári fegyházban is csak a 2895. számú rab ül, mert Major István nevét a földmunkások azóta élő zászlóként hordozzák soraik előtt. Nemeskossűt, Major: nevek, amiket nem lehet kiradírozni. De a történelmet meg lehet hamisítani, de a hallgatást meg lehet fizetni. Szlovenszkó magyar újságjai egy szóval sem emlészélők. Kapitalizmus és kommunizmus ütőközpontjai. Áldozatokkal, halottakkal, munkáshalottakkal. Mégis: van egy név, és vannak ha lottak, ahol az emlékezés mélyebbre nyomja a fejüket, egy név, egy hely, ahol a szájak némasága a proletárgyász itteni fogalmi szavait először próbálgatta: Nemeskossűt. Emlékezzünk: csendőrgolyó, csendőrszurony most egy éve avatta történelemmé. Magyar falu. 142 ház, 1239 lakos. Kis hely, kis pont és Szloven- szkő, ez a lehetetlenül kiszabdalt földterület, ez a cseh tőke és irredenta aspirációk közt lebegő függvény, itt ■ezen a helyen társult a Téli Palotához, a Weddingi barrikádokhoz, itt lépett be vérkontúrosan az osztályharc történetébe. A szlovenszkói munkássors, a kisebbségi magyar sors, ez a kétszeres kiszolgáltatottság, ez a kétszeresen érezhető elnyomás itt ezen a vérkeresztségen lett valóság: látható vád, csendőrszuronynak feszülő számonkérése. Itt, ebben a tükörben látta meg a szlovenszkói összproletakeztek meg az évfordulóról. A cseh kolonizátorok brutalitását, a magyar kisebbségnek küldött sortüzet patent magyarjaink elhallgatják: a sebeket, a halottakat a földszegénység, a kétszeresen kizsákmányoltak kapták. A magyar nincstelenség véres sebei nem fájhatnak az ezeréves múlt szajkő- zóinak, a grófi lakájoknak, a „ma- úcta“-magyaroknak és kvaterkázók- nak. Hallgatnak, és csak költőik szavalnak új arcú magyarokról. A három sírdombra nem szabad emlékezni, űzni kell a pünkösdi lidércet, n*ert a halottak, mert a börtönben ülő Major egyformán vádol. Egyformán cseh és magyar úri profitérdekeket, nép bő rére kötött paktumokat. A Ceské slo- vo és a Prágai Magyar Hírlap, a Híradó és A Reggel együtt és egy céllal hallgatnak. Vagy Békefimódjára Cser- nováról regélnek. Felháborodásuk, sordíjak szerint csepegő humanitásuk a régi magyar dzsentrifricskát, a régi magyar csendőrgolyók történetét melegíti fel. A főszolgabíró, a kakastollas csendőr premier plánban, hogy elfelejtessék a mostani járásfőnököket és a demokratikus csendőrgolyókat. Csernovát — ezt a templomháborút — nem lehet kijátszani Nemes- kossút ellen, ahol a munkanélküliség, a kenyértelenség, a kizsákmányolás vádló és számon kérő ordítását fojtották el a demokratikus állam csendőrei. Csernova 1932-ben! Hol van már a tavalyi hó?! De a kormánysajtó íródiákjait ez nemigen zavarja: tollúk a tőke szája íze szerint masz- lagol. így aztán nem csoda, ha HodZa lesz a megmentő és Major az izgató, Stunda a magyar nép atyja, és Major az aljas szándékból bűnöző. Hod2a a magyar parlamentben valamikor a „csernovai vérforraló cudarSágokért követelt megtorlást“, most pedig ugyanezek az emberek az okai a ne- meskossúti és egyéb „vérforraló cu- darságoknak“. És amikor ezek az urak börtönbe vetik a szlovenszkói földmunkásság vezérét, akkor íródeákjaik pirulás és szemrebbenés nélkül merik leírni HodZa apánk kijelentését: „Úgy látszik, hogy az elnyomót magyar földműves nép részére mi fogjuk kiharcolni ezt a helyet, amely őt a nemzetközi paraszttársadalomban megilleti.“ Nem. Az elnyomott magyar földműves nép már tudja az utat, tudja a harcot, és tudja, hogy a harcban egyes-egyedül csak a '"’kommunista pártra támaszkodhat. A háta mögött ott van: Nemeskossűt, a véres pünkösd, de előtte a lehetőség: a győzelem. Győzelem Nemeskossűt széllé mében, győzelem Major láthatatlan vezetésével, győzelem a kommunista párt zászlaja alatt. Az elnyomott magyar földműves nép épp a nemeskos-- súti évfordulóra bizonyította be, hogy Nemeskossűt: útmutatás, név, fogalom, melyhez nem lehet többé hűtlen. Új tavasz jött, ugyanolyan, mint a tavalyi — éhbérekkel. És ez a földszegénység mégsem ment el HodZa apánkhoz, és Stunda apánk sem jött el segíteni, nagyobb bért kieszközölni. Ezek a galántai magyar proletárok a tavalyi tűzpróba és vérkeresztség erejében lecsapták a kapát, és harc állt. Sztrájk. Ugyanott, ahol egy évvel ezelőtt vérbe folytották. De most egységesebben, összekövácsoltabban és — győztek! A nemeskossúti halottak sírhantjára nem kerülhetett szebb koszorú, mint élő elvtársaik győztesen megvívott új harca. A liptóvári fegyház 2895. számú fegyence is így fogja a legjobban tudni, hogy — él, erősödik és áll a harc a végső győzelemigl (1932) Egy cseh képes folyóirat döbbenetes hal montázst közöl legújabb megjelent számáb egy meredek sziklás hegyoldalt ábrázol, legszélén egy óriási sziklatömb inog az é va. A két szélén, jobbról két vaskalapos, resztes katona, balról egy henleinista leg' tartják. A hegyoldal mélyében roskadő pai hócska lapul, az előtérben görbe hátú part ja a főidet, két kis tehenével. Alul eg mondat: „Ti lesztek az elsők, szudétanémi két le fog hengerelni ez a sziklatömb.“ A kép, így, szavakkal, lehetetlen hűen r( ni. Látni kell. Nézni. Sokáig nézni, m szempillával, elfojtott lélegzettel, mig a téstől ki nem buggyan egy könnycsepp az t mén. Először csak a halovány kontúrok, . elmosódó keret alakult ki a homlokunk Majd a hegyoldal, a sziklatömb, a katon nászt, szép sorjában. Azután egyszerre csa az ember, hogy a szeme teljesen elhomá agya zúgni, a melle hullámzani kezd: a ké tatta azt, ami a harmonikus vonalrendszi nemcsak a mozdulatlan pillanatot, a sós színek és kontúrok lágyságát, de a tovaso az események filmszalagszerű lepergését i tett. A homályból, roppant vízióként, mene nák bontakoznak elő, döngő lépteik súlyt kettetik a levegőt. Majd ez is tovahalkt végtelen űr tátongó mélységébe zuhannánl alattunk a múlt rettenetes káosza, emberi lelkek szörnyű viaskodása a Rémmel, me mer kegyelmet, s ahová lép, ott vér, jajves halál keveredik. A múlt él és példát mutat. Nem felejti el, hogy volt idő, midőn az Ingadozó szi tartóztathatatlan gyorsasággal indult meg ■■I Józsefnek csak egy keze volt, a bal. A jobbat ellőtték valahol, állítólag Galíciában, tizennégyben. Vácsi Jani, az a vékony, de sok beszédű kőműveslegény ugyan minden adandó alkalommal erősítette, hogy rumot lopott József a germánoktól, és azok vágták le a jobb kezét, hogy elmenjen a kedve a rumtól, de erre nem volt semmi bizonyíték, még annyi se, hogy attól kezdve ne szerette volna József a rumot. Igen szerette. A keze helyére pedig vaskezet kapott, a magasabb államvezetőség jóvoltából, olyat, hogy a csonka karjá ra kellett szíjazni. A vaskéz végén karika volt, a karikán keresztül csavar, csak be kellett dugni a karikába az ásónyelet, rászorítani a csavart és mindjárt dolgozhatott is József. Ha volt mit. Dolgozott is, árkot ásott, csatornát fektetett, és mert mindenfajta munkához a bal kezével kellett beszabályoznia a jobbat, ami sok idő- veszteségbe került, megszokta, hogy amíg dolgozik, hát gyorsabban dolgozzék, hogy behozza a bibelődéssel elvesztett időt. Szombat este azután meg vasárnap, néha még hétköznap is, amikor már nem dolgozott, olyankor iVott. Rumot. Vácsi Janinak erre vonatkozólag is megvolt a véleménye: azért iszik József és azért éppen rumot, hogy bepótolja azt, amit már nem tudott ellopni a germánoktól. Merthogy azok még idejében levágták a kezét. József ilyenkor ■ csak mosolygott, csapzott fekete bajuszát elsimította a szája felől, rákacsintott a mérnökre, és csak annyit szólt: — Beszélj, pájinka ... Túlságosan Vácsi Jani se mert vele bolondozni, mert József megtette néha, hogy csak úgy tréfából megle- gyintette valamelyiket a vaskezével. Attól pedig még a legyintés is fájdalmas volt. Most is, hogy abbahagyta a munkát, és hogy a mérnöknek se igen volt dolga, lecsavarta József az ásót a csonka kezéről, és a gazdája mellé húzódott. — Mi az, József? — Semmi... csak egy kis beszédem lenne. Eltávolodtak egy keveset az emberektől, József elkezdte. — Akartam én már tegnap este beszélni a tekintetes úrral, de hát akkor részeg voltam. Disznó voltam. A mérnök ráhagyta. — Szokott lenni, József. — Hát igen... de most nem erről van szó. Egyébről. A liget fái alá kerültek, József nehezen indult a beszédnek. A mérnök biztatta: — Mivel van baj, József? — Hát... az asszonnyal. A mérnök úgy tett, mintha meglepődnék. — Csak nem? ... Hiszen magának olyan rendes, csinos felesége van, József, amilyet egy ilyen részeges disznó meg sem érdemel. József nem lázadozott, ismerte a gazdáját, tudta, hogy jó ember, és nem haragszik az italos emberre. Pedig ő maga nem is iszik, de belátja, hogy nincs a szegénynek más barátja, csak az ital. De azért most, hogy dicsérni hallotta az asszonyát, kitört belőle az" indulat. — ’sz éppen ez a baj, ott ette vő- na meg ütet a fene. A mérnök feléje fordult: — Beszéljen, hát mi a baj? József cigarettát kotort elő a bal' kezével, és meggyújtotta. Bal kézzel. Akkor szólalt csak meg, amikor már szállt az orrán a füst. — Itthagyott... Ennyit mondott, egyelőre, ^lnok kis csend szállt le közéjük, a mérnök Józsefre nézett, és látta, hogy történik benne valami. Hagyta, hadd történjen, nem szólt közbe. József meg csak szívta a cigarettát, s ahogy szippantott, két ujja hegye is be-be- ért a szájába. — Ügy volt az kérem, tekintetes úr, hogy megvertem én őtet, ha ré szeg voltam... hát mit tegyek, ha ilyen a természetem? Tessék elhinni, hogy sohase a jobbikkal, hanem mindég a ballal... még a legnagyobb részegségemben is ügyeltem arra, hogy a ballal üssem... nem lehetett oka panaszra. — Na és? ... — Megunta vagy mi, nem tudom, egyszóval elment a nénjéhez, aki a Kisvasút uccába lakik. Elment, oszt nem jött haza. — Mikor történt éz? — Ennek már jó két hónapja. — Azóta oda van? József kínjában is felnevetett. — Nyavalyát! Azóta már visszajött, oszt megintelen elment. A mérnök csak most kezdte érteni a dolgot. — Ahá! / — Ahogy mondom, elment, éppen egy vasárnapi napon. A nénjéhez. Az ebédet még megfőztem a két gyereknek, vacsorára megették a maradékot, de hogy oszt hétfőn munkába kellett állnom, hát nem ettek. — Semmit? — Semmit... na éppen nem semmit, mert kenyér volt a háznál. Kedden is azt ették meg szerdán is. Én is, csak úgy mint ők. Negyednap a szomszédasszony adott nekik valami kis meleg levest, pénteken is vitt nekiek valamit, de szombaton már nem bírta tovább, elibém állt, oszt azt mondta, hogy József, ha Istene van magának, hát cselekedjen valamit. Mondom neki, könnyű azt mondani, de az ilyen makacs néppel nem lehet bírni. Na majd én, mondja a szomszédasszony, oszt el is ment, és hozta is az asszonyt haza. Messzire kerültek már a munkahelytől, szakmányba dolgozott József, de látszott rajta, hogy most nem bántja az elveszett idő. — Egyszóval hazahozta? — Haza. — Szóval minden rendbe jött? József bánatosan sóhajtott. — Fenét jött, tekintetes úr. — Hogy? ... Hát mit csinált megint, József? József nincs még több negyvennél, de ötvenet mutat, fekete a bajusza. a szeme szürke, de lágyfajta, emberséges világosságú. — Elmentem Lébihez, oszt megittam két decit. — Rumot? — Hát miegyebet? ... Nincs más ital ezen a földön. — Azután? — Hazamentem, oszt megvertem az asszonyt... de csak bal kézzel. Harag és szidalom lett a mérnök arcán, keményebben szólt rá Józsefre: — Na szony az ahogy m József a gazdáj — Tes.‘ éltünk... mentem emlékező lett a fe tornába, abbahagy radtunk. — Hát ezt hogy tehette? Látszott Józsefen, hogy a szíve közepéig meg van győződve a Inaga igazáról. — Meg kellett tenni, amiért hogy elment. — De hiszen visszajött... Legyintett a kezével. — De elébb elment... ez számít. — Persze, hogy erre megint el ment, ugye? József nagyot kanyarított a bal kezével, és megvakarta a nyakát. — Dehogyis ... nem illik beszélni róla, de már elmondom, ha már a többit elmondtam, hogy ahogy sírt, hát megsimogattam, két decit ittam csak, nem volt sok, oszt megöleltem, oszt jól esett neki, mert pihe- gett is. tem, ben a két gy van any ják. Kim kertbe, < tudom, c rém, tek méteboki szekulcs< nek, de vát meg nem, Te gém, és ra...“ I éppen J az volt márciust va Józse sürgős 1 gém az
