Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-21 / 38. szám

f milyen szemérmetlenül avatkozott be a NATO Olaszország belflgyeibe 1976 nyarán, amikor az Egyesült Államok, az NSZK, Franciaország és Anglia közös határozatot hozott arról, hogy Olaszországtól megtagadják a pénzügyi és gazdasági segítséget, ha az ország kormányába bekerülnek az Olasz Kommunista Párt képviselőit Haig tábornok akkor kijelentette, hogy ,/iem tűri marxista pártok jelenlétét a fejlet t nyugat-európai államok kormányaiban". Az Egyesült Államok külügyminisztériuma 1978 január 12-én külön nyilatkozatot adott ki, s ebben közölte, hogy Washington nem helyesli kommunisták részvételét a nyugat-európai kormányokban, nevezetesen az olasz kormányban. S nyíltan fenyegetőztek szankciók alkalmazásával.

A NATO agresszív katonai-politikai intézkedéseinek végrehajtása céljából szerteágazó és szüntelenül növekvő bürokratikus apparátust hoztak létre. Ennek részei: a NATO Tanácsa és a Nemzetközi Titkárság, a Katonai Tervező Bizottság (tagjai a hadügyminiszterek), a Katonai Bizottság (tagjai a vezérkari főnökök), az Atomvédelmi Bizottság és a Nukleáris Tervező Csoport. Az egész NATO- gépezet már békeidőben magas fokú harckészültségben van. Egész tevékenysége annak a célnak a szolgányomást gyakorol NATO-partnereire az „atlanti szolidaritás“ jelszavának örve alatt az Egyesült Államok kalandor terveinek megvalósítása végett. Washingtonban az önállóság minden megnyilvánulását lázadásnak tekintik. A NATO vezető körei a tömb minden tagjától teljes engedelmességet követelnek, és ezekben a körökben a Pentagoné a döntő szó. Az Egyesült Államok kormánya az „atlanti együttműködés“ gépezetét használta fel arra irányuló szánalmas próbálkozásaiban, hogy megszervezze a moszkvai olimpiai játékok bojkottját és gazdasági szankciókat kényszerítsen ki a Szovjetunió ellen.

„ NATO a jelenkori imperializj\ mus tényleges katonai-politikai vezérkarává vált. Az Észak-atlanti Tömb több mint harminc esztendei tevékenységének egész gyakorlata megmutatta, hogy mind szervezeti felépítése, mind pedig egész katonai, gazdasági és politikai tevékenysége az amerikaiak áltál régen meghirdetett „erőpolitikán“ alapul. Ez nem szűnt meg akkor sem, araikor a hetvenes években javult a nemzetközi politikai légkör. A NATO-stra- tégák értelmezésében az „enyhülés“ egyértelmű az imperialista államok politikai hadállásainak és befolyási övezeteinek meginghatatlanságával, az „atlanti“ erőpolitika, a katonai potenciál növelésére irányuló polirikai szárnyas rakétákat és „Pershing—2“ rakétákat telepítsenek.

Ezután következett az európai NATO-országok szoros „gúzsba kötése“. Ennek eredményeképpen az áhított döntést sikerült kierőszakolni. Ez a militarista lépés, amely a katonai potenciálok hozzávetőleges egyensúlyának felborítására irányul, a nukleáris fegyverkezési verseny újabb menetére, a katonai konfrontáció éleződéshez vezet.

Az Észak-atlanti Szerződés fennállásának harminc esztendeje tehát az agresszív akcióknak, a más országok ügyeibe való durva beavatkozásoknak, a szakadatlan militarista készülődésnek a láncolata.

A Szovjetunió és a többi szocialista ország a NATO megalakulása után évekig olyan politikai rendezést szorgalmazott, amely biztosítja Európa számára a tartós, szilárd békét; kezdeményezték kollektív biz tonsági rendszer megteremtését. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország külügyminisztereinek berlini értekezletén 1954-ben a szovjet fél előterjesztette az európai kollektív biztonságáról szóló összeurópai szerződés tervezetét.

A Szovjetunió javaslatát elutasították: a nyugati hatalmak akkor minden erejükkel azon voltak, hogy meggyorsítsák Nyugat-Németország militarizálását és bevonják Nyugatírta: BORISZ POIMOMARJOV,

az SZKP KB Politikai Bizottságának póttagja, az SZKP KB titkára

latéba van állítva, hogy fokozza a fegyverkezést, folyamatosan gondos kodjon a háború anyagi előkészítő séről és agresszív terveket dolgozzon ki a szocialista államok ellen.

Külön kell szólnunk a NATO ideo lőgiai terén kifejtett tevékenységéről. A N ATO-apparátus keretein belül külön központot alakítottak azzal a feladattal, hogy ideológiailag ,jneg dolgozza" a közvéleményt az ,fitlan tizmus' támogatása érdekében, maximálisan felerősítse a rágalomhadjáratot a ,szovjet háborús fenyegetés" ürügyén. Ennek a központnak a szerepét a NATO Tanácsa mellett működő és a tájékoztatással és a kulturális kapcsolatokkal foglalkozó bizottság tölti be, amely öt különle ges albizottság munkáját irányítja. Ezek a szervek koordinálják a nyugati tömegtájékoztatási eszközök akcióit, s diverzáns propagandaakciókat szerveznek.

Az Észak-atlanti Szerződés rendszere az Egyesült Államok kormányzó körei kezében eszköz arra, hogy a NATO többi tagját a Washingtontól való közvetlen függés kötelékeivel béklyózzák le. A NATO tagjainak katonai kötelezettségeit úgy fogalmazták még, hogy valójában az Egyesült Államok saját belátása szerint bármikor teljesen szabadon cselekedhet. A NATO tagjai viszont híján vannak ennek a szabadságnak és automatikusan bevonhatók, a háborúba, amikor Washington ezt szükségesnek tartja. Az amerikai imperialisták készek könnyű szívvel feláldozni a szövetségeseket. Amikor a nyugat-európai országokat „nukleáris ernyőjük“ alá vonták, lényegében túszaikká tették őket.

A NATO-n belüli viszonyok igazi lényegét annak idején jól megvilágította de Gaulle, Franciaország elnöke, amikor megindokolta azt az elhatározást, hogy kilép az Északatlanti Tömb katonai szervezetéből. Azt mondta: „Általában és egészében arról van szó, hogy helyreállít suk a normális szuverenitást minden fölött, ami valóban francia: a föld, az ég, a tenger, a haderők fölött."

Az utóbbi hónapok folyamán az Egyesült Államoknak a többi NATO- ország szuverenitását sértő akciói még inkább fokozódtak. Lépten-nyomon érkeznek hírek arról, hogy Washington leplezetlenül, kíméletlenül

tika alapelveinek meginghatatlanságával. Megszületett a hazug tézis: ,J4inéi erősebb a NATO, annál biztosabb az enyhülés."

A valóságban viszont az Észak- atlanti Tömb egyetlenegyszer sem tett konstruktív kezdeményezést a béke és a nemzetközi enyhülés megszilárdítása érdekében. A NATO vezetősége, washingtoni irányítói mindig következetesen elutasították a szocialista országok békeszerető javaslatait, s a múltban is az enyhülés ellen dolgoztak, most pedig nyíltan a nemzetközi feszültség fokozására törekednek.

1978 májusának ugyanazokban a napjaiban, amikor New Yorkban az ENSZ Közgyűlésének rendkívüli leszerelési ülésszaka ülésezett, a NATO Tanácsa soron levő washingtoni ülésszakán amerikai parancsra elfogadta az 1993-ig szóló ,Jiosszú távú fegyverkezési programot." Ezzel cinikus kihívást intézett az egész békeszerető közvéleményhez.

Megjegyezzük, hogy amikor Washington rákényszeríti partnereire a katonai költségvetés évi három százalékos növelését, a militarizálás terheit egyre nagyobb mértékben áthárítja az európai népekre. A hatvanas években a NATO katonai kiadásainak 74 százaléka, a hetvenes évek végén pedig 55,7 százaléka jutott az Egyesült Államokra.

1979 decemberében a NATO Tanácsának brüsszeli ülésén az Egyesült Államok nyomására újabb, rendkívül veszélyes döntést hoztak, nevezetesen arról, hogy a nyugat-európai országokban új amerikai nukleáris rakétafegyvereket telepítenek, amelyekkel a Szovjetuniót veszik célba.

E döntés elfogadásának története hű képet ad arról, hogyan működik a NATO gépezete.

M

iközben Washington a SALT—II. tárgyalásokat folytatta, nem hagyta abba a katonai egyensúly fel- borítására irányuló próbálkozásait, s erőteljesen növelte a Szovjetunió ellen irányuló „eurostratégiai“ potenciált. Az Egyesült Államok már 1974 júniusában a nukleáris tervező csoport beregendi ülésein szorgalmazta ,ja NATO nukleáris lehetőségeinek" fejlesztését. 1976-ban a nukleáris tervező csoport elvben jóváhagyta, hogy Nyugat-Európában ameNémetországot az Atlanti Tömbbe. 1954 októberében kilenc nyugati ország párizsi konferenciáján olyan egyezményeket írtak alá, amelyek előirányozták az NSZK haderőinek megteremtését és az NSZK belépését a NATO-ba. A szovjet kormány javasolta, hogy hívják Össze az európai államok értekezletét és ezen vitassák meg az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének kérdését. De a NATO-országok nem voltak hajlandók részt venni ilyen értekezleten.

Az értekezletet ennek ellenére megtartották, mégpedig Moszkvában 1954. november 29. és december 2. között a szocialista országok küldöttségeinek részvételével. Itt megállapították, hogy a párizsi egyezmények jelentősen fokozták az új háború veszélyét. Az értekezlet nyilatkozatában újból hangsúlyozták az európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésének szükségességét. Az értekezlet résztvevői ismét felhívták valamennyi európai államot, hogy együtt vizsgálják meg ezt a kérdést.

De a Nyugat ezt a javaslatot is elutasította. 1955. május 5-én a párizsi egyezmények érvénybe léptek. Az NSZK, amelynek kormányában akkor nyíltan revansista célokra törő politikusok voltak, miután az Észak-atlanti Tömb teljes jogú tagja lett, aktívan bekapcsolódott a fegyverkezési hajszába. Európában sűrűsödtek a háborús veszély fellegei, érlelődött a háborús konfliktus közvetlen veszélye.

_ bben a helyzetben parancsoló szükségességgé vált a szocialista' államok együttműködésének olyan megszervezése, amely biztosíthatja a kollektív akciókat az ag- resszor ellen. A szocialista országok képviselői Varsóban gyűltek össze. Meghívták a nyugati hatalmakat, hogy vegyenek részt az értekezleten, de ők ezt is elutasították.

1955. május 14-én aláírták azt a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amely Varsói Szerződés néven került be a történelembe. E szerződés céljairól szólva Leonyid Brezsnyev hangsúlyozta: „Mi ezt a közösséget elsősorban azért hoztuk létre, hogy szembeszálljunk az imperializmus, az általa alakított agresszív katonai tömbök fenyegetésével, hogy közös erővel megvédjük a szocializmus és a béke ügyét."

A Varsói Szerződés Szervezete kezdettől fogva és egész további tevékenysége folyamán a békének és a háború elhárításának tényezője volt. A testvéri államok katonaipolitikai szövetsége egyszersmind biztonságunk szilárd őre lett, és képes erélyesen visszavágni bármely agresszornak. Amikor a béke és a társadalmi haladás ellenségei gyarapítják fegyverzetüket, s újra és újra megpróbálkoznak katonai fölény kicsikarásával, a Varsói Szerződés országai intézkedéseket tesznek és fognak tenni védelmi képességük fejlesztése végett. „A szocialista és tőkés világ között elért stratégiai egyensúly elvi és történelmi jelentőségű eredmény — olvashatjuk az SZKP KB ez év június 23-i ülésének határozatában. — Olyan tényező ez, 'amely vissza fogja tartani az imperializmus agresszív törekvéseit, ez pedig megfelel minden nép alapvető érdekeinek. Kudarcra van ítélve minden olyan próbálkozás, amely meg akarja ingatni ezt az egyensúlyt."

De a Varsói Szerződés tagországai, mint azt 1980 májusában újból ünnepélyesen megerősítették, „soha nem törekedtek és a jövőben sem törekednek katonai fölényre, változatlanul síkraszállnak azért, hogy a katonai egyensúly mind alacsonyabb szinten valósuljon meg, hogy csökkenjen és megszűnjön a katonai szembenállás Európában. Nincs, nem volt és nem lesz más stratégiai doktrínájuk, mint a védelmi doktrína, nem állt és nem áll szándékukban az első nukleáris csapást biztosító potenciál létrehozása."

A Varsói Szerződés tehát a NATO- tól eltérően kezdettől fogva nem a katonai szembenállás élezésének eszköze, hanem a katonai szembenállás leküzdésének, a nemzetközi feszültség enyhítésének, az összeurópai biztonság megteremtésének egyik eszköze. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Varsói Szerződés létrehozása maga is az egyik láncszem volt azoknak az intézkedéseknek a komplexumában, amelyek az európai politikai légkör javítására irányultak. Figyelemre méltó, hogy a Szovjetunió csaknem egyidejűleg a Varsói Szerződés aláírásával 1955-ben olyan kezdeményező békeszerető lépéseket tett, mint az osztrák államszerződés megkötése, a diplomáciai kapcsolatok felvétele az NSZK-val stb.

A NATO-val ellentétben a Varsói Szerződésben (második cikkelyében) leszögezték, hogy „a szerződő felek törekedni fognak az e téren együttműködni óhajtó más államokkal történő egyeztetés alapján olyan hatékony intézkedések foganatosítására, amelyek az atom-, a hidrogénfegyver és más tömegpusztító fegyverfajták eltiltására irányulnak".

A következetes békeszeretet és a népek közti barátság elveinek megfelel mind a Varsói Szerződés Szervezetének struktúrája, mind egész gyakorlata. ,JTiszta lelkiismerettel mondhatjuk — hangsúlyozta Leonyid Brezsnyev —, hogy szövetségünk, barátságunk és együttműködésünk olyan szuverén, egyenjogú államok szövetsége, barátsága és együttműködése, amelyeket egységbe forrasztanak a közös célok és érdekek, az elvtársi szolidaritás és kölcsönös segítségnyújtás kötelékei. Együtt haladunk, miközben segítjük erőfeszítéseinket, ismeretségeinket, erőforrásainkat a lehető legszorosabb előrehaladás érdekében."

A Varsói Szerződésben tömörült szocialista országok a közös érdekeket védelmezve egymás közti kapcsolataikban a leggondosabban tartják magukat az egyenjogúságnak, a függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartásának, az egymás bel- ügyeibe való be nem avatkozásnak az elveihez.

, zt is hangsúlyoznunk kell, hogy

f\ a szocialista államok nem akarnak egyoldalú előnyökhöz jutni.

A Varsói Szerződés Szervezete politikájának következetesen szocialista jellege nem jelent valamiféle szektás zártságot. Ellenkezőleg, a szervezet tagországai a világ valamennyi népének érdekeivel összhangban cselekszenek. A béke biztosítása érdekében kölcsönös megértésre, hatékony együttműködésre törekszenek mind a különböző társadalmi rendszerekhez tartozó el nem kötelezett államokkal, mind a nyugati országok realista gondolkodású politikai köreivel. Más szóval, a Varsói Szerződés tagországai a NATO-országok- tól eltérően békeszerető törekvéseiknél fogva olyan politikát folytatnak, amely túllép a puszta osztályérdekek keretein és megfelel az egész emberiség érdekeinek. Ebben rejlik a szocialista külpolitika mélységes humanizmusa és demokratizmusa. „