Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-09-14 / 37. szám
Mai számunkban kezdjük meg Borisz Ponomarjov írásának közlését, melyben a Varsói Szerződés és a NATO politikáját elemzi, rámutatva a két katonai-politflcai szövetség közti lényeges, elvi különbségekre. A cikk három folytatásban jelenik meg. harcias agresszivitás a NATO szerves sajátossága megalakulása óta. A Szovjetunió külügyminisztériumának „Az Észak-atlanti Paktumról“ kiadott nyilatkozata rámutatott arra, hogy e szerződés rendeltetése agressziós célok megvalósítása, új háború kirobbantása. Azóta több mint 30 év telt el. Ma már sok titkos dokumentum nyilvánosságra került, és ezek teljesen igazolják ezt az értékelést. Idézzük fel emlékezetünkben, milyen idők voltak azok. A Pentagon az atombomba monopolisztikus birtoklásától megittasulva hozzálátott a „űropshot“ hadművelet tervének kidolgozásához: ebben 300 nukleáris csapást terveztek a Szovjetunió ellen. Ahogy nőtt az atombombák készlete, Washingtonban úgy emelkedett a harci láz. Az imperialista stratégák elé felhevült képzeletük könnyű nukleáris győzelem képeit vetítette. A NATO-t szervezői a kollektív önvédelem regionális szerződésének tüntették fel. De miféle önvédelemről lehetett itt szó, amikor sem az Egyesült Államokat, sem a NATO más tagjait senki sem készült megtámadni? Fultoni beszédében Churchill azért állt elő a „szovjet fenyegetésről“ szóló koholmánnyal. hogy igazolja az imperialista államok zárt katonai szövetségének létrehozását és militarista készülődéseit. A NATO létrehozói maguk is nemegyszer elismerték, hogy minden alapot nélkülöz az a fecsegés, amely szerint fennáll a Szovjetunió támadásának veszélye. John Foster Dulles, a kommunizmus „visszaszorítása“ és „a háború szélén való táncolás“ doktrínájának szerzője maga is beismerte: „A tájékozott emberek többsége hajlik arra a véleményre, amely szerint nem áll fenn annak közvetlen veszélye, hogy a Vörös Hadsereg Oroszországból betör Nyugat-Európá- ba vagy Ázsiába agresszív háború viselése céljából.“ Mi szükség volt akkor a NATO-ra és a gyorsított ütemű fegyverkezés politikájára, amelyet a NATO kezdettől fogva folytat? E rre a kérdésre a választ megtaláljuk imperialista politikusok számtalan nyilatkozatában, valamint a hivatalos dokumentumokban és gyakori tettekben. A NATO megszervezőinek elgondolása az volt, hogy biztosítják maguknak a katonai fölényt, kihasználják az Egyesült Államok akkor még meglevő atomfegyver-monopóliumát és rá- kényszerítsék akaratukat a Szovjetunióra. George Kennan, a neves amerikai diplomata és publicista így írt „... a NATO céljainak koncepciója úgy jellemezhető, mint a katonai erő kultusza, hogy ennek alapján kicsikarjuk a politikai rendezést végső fokon saját feltételeink alapján és 2 kompromisszum vállalásának szükségessége nélkül.“ Á katonák még nyíltabban beszéltek. G. Slessor angol légimarsall így írt: „... teljesen félreérthetetlenül ki kell jelentenünk, hogy készek vagyunk verekedni, ha létérdekeink veszélybe kerülnek, hogy végső esetben nem riadunk vissza attól, hogy elsőként mérjünk csapást és ezzel elkerüljük a vértelen vereséget.“ „A szovjet rendszer teljes megsemmisítése legyen nemzeti célunk __“ — hirdette meg ugyanakkor az Egyesült Államok légierőinek szervezete. Az effajta kijelentések — márpedig ezekből akkortájt nem volt hiány — önmagukért beszélnek. Végeredményben az Egyesült Államok világuralmának megteremtése volt a cél. Harry Truman, az Egyesült Államok elnöke már 1945 decemberében a kongresszushoz intézett üzenetéjen bejelentettéi hogy az Egyesült Államok magára vállalja a felelősséget ,/i világ irányításáért“. Amikor pedig a NATO-tömb elkezdte tevékenységét, haderőinek főparancsnoka, Gruenther amerikai tábornok közölte: .Akár tetszik önöknek, akár nem, a világ irányításának felelőssége a miénk. E szövetség sikere elsősorban attól függ, mennyire leszünk képesek erre az irányításra.“ Akkoriban sok washingtoni politikus még csak titkolni sem tartotta szükségesnek, hogy Nyugat-Eutrópát az amerikai haderő afféle kiegészítőjének tekinti. Th. Finletter, egykori légügyi miniszter, az Egyesült Államok NATO-képviselöje kertelés nélkül megmondta: „Támaszpontokra van szükségünk a NATO-országok területén, hogy lehetővé tegyük stratégiai erőinknek a működését.“ A Szovjetunió elleni háború kirobbantásának tervei Washingtontól független okokból nem valósultak meg. Ugyanabban az évben, amikor megkötötték az Észak-Atlanti Szerződést, megszűnt az Egyesült Államok atomfegyver-monopóliuma, néhány év múlva pedig a Szovjetunió már hidrogénfegyverrel és interkontinentális rakétákkal rendelkezett. A Nyugat katonai-politikai vezetése kénytelen volt lemondani a ,J0isz- szavetés', a ,JLömeges megtorlás“ doktrínáiról. Ez azonban nem szüntette meg a NATO-tömb agresszivitását. A NATO azóta is a háború előkészítésének, a konfrontációnak az eszköze. Amerikai szerzők írják „Az Egyesült Államok külpolitikája. 1945—1955“ című könyvben, hogy a NATO stratégiája ,/megkövetelte a politikai, gazdasági és katonai erők gyűrűjének létrehozását a szovjet ellenőrzés alatt álló térség körül. Eleve számolt a konfliktus valamilyen formájának a végtelenségig való fennmaradásával. Kizárta a rendezés lehetőségének mindennemű keresését..." A NATO főkolomposai évről évre, évtizedről évtizedre növelték a katonai támaszpontok számát, a haderők létszámát, egyre nagyobb hatású gyilkos fegyvereket fejlesztettek ki és irányoztak be a szocialista közösség országaira, emelték a katonai kiadások szintjét 1949-ben a NATO-országok katonai kiadásai együttesen 14,8 milliárd dollárt tettek ki, ebből 13,5 milliárd dollár jutott az Egyesült Államokra. 1979 ben a NATO-országok katonai kiadásai elérték a 211,6 milliárd dollárt, és ebből 122,3 milliárd dol- lád jutott az Egyesült Államokra. A nemrég elfogadott újabb programok szerint a NATO katonai kiadásainak a közeli években el kell érniük az évi 400—450 milliárd dollárt. A NATO-országok összes katonai kiadásai a szervezet fennállása óta mintegy 2,8 billió dollárt tesznek ki. Ilyen hatalmas összegű sarcot sajtolt ki az imperializmus a népekből agressziós célokra. Milyen grandiózus feladatokat oldhatott volna meg az emberiség, ha ezeket az összegeket az építés szükségleteire fordítják! A NATO arzenáljában fegyverhegyek halmozódtak fel. De a NATO főkolomposainak ez nem eleg. A NATO minden ülésszaka, vezető szerveinek minden ülése azzal végződik, hogy újból gyorsítják a fegyverkezés ütemét, fokozzák a militarista mámort. Az ,jatlanti' agresszivitás Washingtonból kapja a legnagyobb impulzusokat. De a háborús hisztéria szításában részük van egyes nyugateurópai országok vezető köreinek is. Hogy is ne jutna eszünkbe erről Joseph Luns, a NATO főtitkára! Luns buzgó militarista tevékenységében nem maradt el amerikai mesterei mögött, sőt gyakran túltesz rajtuk. Minden Washingtonból érkezett parancsot feltétlen engedelmességgel végrehajt egy őrmester igyekezetével, nem kímélve nyugat-európai testvéreit. Nemrég például, mint a La Libre Belgique, írta, megmosta a belga miniszterelnök fejét, mert az elhalasztotta az amerikai rakéták belgiumi telepítéséhez való hozzájárulását, s azzal vádolta, hogy nem :eljesítí a nemzetközi kötelezettségeket. A szocialista közösség országai elleni áskálódás, az ellenük irányuló agresszív háborúra való felkészülés a NATO-ban mindig párosult a nemzeti felszabadító mozgalom elleni akciókkal. A NATO számos agresz- sziv akciót hajtott végre a felszabadulásért küzdő népek ellen. Az Indokína és Algéria népei elleni gyarmati háborúkban ez a blokk jelentékeny támogatást nyújtott Francia- országnak, Indonéziában a holland gyarmatosítókat segítette a NATO, Angola, Mozambik és más portugál gyarmatok népei kétségtelenül sokkal előbb kivívták volna a szabadságot, ha a NATO nem nyújt hosszú éveken át nagy segítséget a Salazar- rendszernek. A NATO baljós szerepet játszik a Közel-Keleten. A NATO tagjai nemegyszer indítottak agresszív akciókat Egyiptom ellen, betörtek Libanonba és Jordániába, közvetlen és közvetett támogatást nyújtanak az izraeli agresszoroknak. Az utóbbi években különösen fokozódtak a NATO hatókörének bővítésére irányuló törekvések. A NATO Tanácsának washingtoni ülésszakán Carter amerikai elnök meghirdette a NATO globális akcióinak új doktrínáját. Ezzel valójában önkényesen kiterjesztették a „felelősség szféráját“ hatalmas térségekre, amelyek teljesen kívülesnek a NATO alapító szerződésében megjelölt kereteken. A. Haig, aki akkor NATO európai haderőinek parancsnoka volt, tábornoki nyersességgel jelentette ki: ,/iostantól a NATO-nak az egész földkerekséget gondjaiba kell vennie.“ E doktrínával összhangban hajtották végre a NATO haderői agresszív cselekményeiket Zaire-ban 1978- ban, támogatták az Egyesült Államok Irán elleni katonai demonstrációit és agresszív akcióit 1979— 1980 folyamán. Amikor a NATO-t létrehozták, egyszersmind azt a szerepet is szánták neki, hogy a demokratikus erők elleni harcnak, a tagállamok belügyei- be való beavatkozásnak eszköze legyen. Amikor az Egyesült Államokban az Észak-atlanti Szerződés ratifikációs vitája folyt, Dean Acheson, az Egyesült Államok akkori külügyminisztere kijelentette: a NATO egyik feladata az, hogy ,filejét vegye a belső zavargások útján végrehajtott agressziónak“. Amikor döntést hoznak amerikai csapatoknak Európába vezényléséről, tette hozzá, ,/iemcsak a közvetlen fegyveres támadás veszélyét kell figyelembe venni, hanem a meggyőzés útján való hódítás veszélyét is“. A NATO közép-európai egyesített haderőinek főparancsnoka 1956-ban azt mondta, hogy a NATO védelmet hivatott nyújtani ,/iz eszmék behatolásával“ szemben. A hetvenes években a sajtó értesüléseket szellőztetett a NATO e funkcióival kapcsolatos több dokumentum tartalmáról. A „10—G terv“-bői kiderült, hogy Európában az Egyesült Államok különleges katonai alakulatai működnek, amelyeknek feladatuk „rendkívüli körülmények“ esetén a NATO-országokban nagyszabású intézkedéseket foganatosítani — beleértve a szabotázst, a diverzíókat, a lélektani hadviselést és a közvetlen katonai akciókat. Egy másik dokumentum („100—1 terv“I szerint az Egyesült Államok „rendkívüli körülmények“ esetén köteles korlátlan jogokat fenntartani magának a nyugat-európai NATO-or- szágokban: többek közt azt a jogot, hogy telepítsen és alkalmazzon területükön bármilyen fegyvert, felhasználja az egyes országok hírszerző szolgálatainak minden értesülését, főleg pedig, mint kiderült, azt a jogot, hogy az amerikai csapatok letörjenek bármely mozgalmat, amely „az Egyesült Államok stratégiai érdekeit fenyegeti.“ A NATO különösen nagy figyelmet fordít a belpolitikai helyzet befolyásolására a tömbnek azokban az országaiban, amelyekben lehetséges a baloldali erők hatalomra jutása. A NATO-országok képviselőinek római tanácskozása még 1965-ben határozatot fogadott el, hogy kibővítik a szervezet funkcióit a tömb országaiban folyó „felforgató tevékenység“ elleni harcban. E határozat végrehajtása céljából dolgozták ki a titkos „Macconel-terv" -et: ez előírta a közvetlen katonai beavatkozást azoknak az államoknak a belügyeibe, amelyekben széles körű általános ellenállás“ jön létre. Walker angol tábornok, a NATO „egyesített gyorscsapatainak“ parancsnoka e tervek lényegét kikotyogva azt mondta, hogy kormány- ellenes fegyveres akciók leküzdéséről, valamint sztrájkoknak és „a lázadás más formáinak“ letöréséről van szó. Más szavakkal a NATO magára vállalja azt a funkciót, hogy fegyveresen letörje a dolgozóknak a kizsákmányoló rendszer elleni osztály megmozdulásait. A NATO több alkalommal beavatkozott a nyugat-európai államok belügyeibe, mégpedig mindig azzal a céllal, hogy lesújtson a demokratikus erőkre és megszilárdítsa az uralkodó osztály pozícióit. A NATO erői a nyomás legkülönbözőbb eszközeit használták fel, hogy feltartóztassák a portugál forradalom fejlődését: provokatív flottagyakorlato kát tartottak az ország partjainál 1975-ben az alkotmányozó gyűlési választások előtt és 1976-ban a kormányalakításkor; gazdasági szabotázshoz folyamodtak, és közben „segélyt“ ígértek azzal a feltétellel, ha Portugáliában a NATO-nak tetsző politikát folytatnak: rágalomhadjáratot szerveztek, politikai válságokat provokáltak. Mindezt akkor indították el, amikor a NATO vezetősége megállapította, hogy Portugália „politikai szempontból egyre nyugtalanabb országgá válik“. írta: BORISZ PONOMARJOV, az SZKP KB Politikai Bizottságának póttagja, az SZKP KB titkára A Varsói Szerződés tagállamainak Politikai Tanácskozó Testületé 1980. május 14—15-én Varsóban tartott jubileumi ülésén számos áj kezdeményező javaslatot fogalmazott meg azzal a céllal, bogy javítsa a nemzetközi politikai légkört, ájabb impulzust adjon az enyhülési folyamatnak, fokozza a harcot a fegyverkezési hajsza ellen. Körülbelül ugyanabban az időben, májusbánján tusban Brüsszelben, Boádéban (Norvégia) és Ankarában a NATO vezető szervei tartottak üléseket, és ezek határozatai a fegyverkezési hajsza további fokozására és a nemzetközi feszültség élezésére irányulnak, ami a háborús veszély növekedésével fenyeget. Mindez újból hangsúlyozta a két politikai irányvonalnak, a NATO és a Varsói Szerződés Szervezete céljainak és osztály jellegének szöges ellentétét. ■■■■■■■■■■ H BE K! SZERZŐIKBE B A2 MKSSZt PAKMÜl
