Új Szó - Vasárnap, 1980. július-december (13. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-10 / 32. szám
Gus Hall a társadalmi fejlődés törvényszerűségeiről A történelem menete visszafordítlsatatlan tüUU III. 10. A nemzetközi fejlődés, a nemzetközi események, az emberiség életének különböző formákban megnyivánuló problémái, elsősorban pedig a háború és a béke sarkallatos kérdése óriási érdeklődést kelt a közvéleményben. A kommunista és munkáspártok a Béke és szocializmus kérdései című nemzetközi elméleti folyóiratának hetedik száma közölte Gus Halinak, az Egyesült Államok Kommunista Pártja főtitkárának cikkét, amelyben választ ad ezekre a kérdésekre. Írásában elsősorban az Egyesült Államok imperialista politikájával foglalkozik. A cikket rövidített terjedelemben közöljük. A történelmi folyamatok nem szoríthatók pontosan meghatározott naptári keretek közé. Ennélfogva mindazok a főbb objektív folyamatok, amelyek a múltban meghatározták a történelem alakulását, a világ fejlődésének jellegét és irányát, a jövőben is érvényesülni fognak, jóllehet századunk nyolcvanas éveinek meglesznek a maguk sajátosságai a hetvenes évekhez viszonyítva. Ezek a folyamatok az előttünk álló évtizedben természetesen más szinte i mennek majd végbe, s még gyümölcsözőbbek lesznek. Századunk nyolcvanas éveiben fokozódni fognak a hetvenes évek fő tendenciái, mivel a szoc^liz- mus tovább erősödik, a kapitalizmus pedig nem tud kijutni az erejét elszívó általános válságból. A társadalmi fejlődés törvényénak ismerete alapján feltételezhető, hogy az osztályharc, tovább éleződik, s még tovább több ember kerül vonzási körébe. Az objektív folyamatok elősegítik a nemzeti felszabadító mozgalom további fellendülését. A nyolcvanas évekkel lezárul a nemzeti függetlenségért vívott harc krónikája. Olyan évtized lesz ez, amelynek során hallatlanul nagy jelentőségűvé válik a fejlődő országok társadalmi és gazdasági függetlenségének megszilárdítása. A legutóbbi évtizedben számos ország indult el a szocializmus építésinek útján. A nyolcvanas években újabb népek helyezik majd életüket szocialista alapokra. Azok pedig, amelyek már túljutottak ezen a szakaszon, tovább fejlesztik gazdaságukat, a tudományt, a technikát és a kultúrát, hogy megkezdhessék a kommunizmus építését. A nyolcvanas években még inkább kiéleződnek a legutóbbi évtized ellentmondásai. Erősödik a fő ellentét: a munkásosztály és a kizsákmányolók osztálya közötti antagonizmus. Az Egyesült Államok nem lesz képes rá, hogy rendezze a többi vezető kapitalista állammal támadt konfliktusait. Kiéleződnek az imperialisták és fejlődő országok érdek- ellentétei. Nemzetközi vonatkozásban mind nagyobb szerephez jut a nyersanyagforrásokkal rendelkező országok és a forrásaikból mindinkább kifogyó fejlett tőkésországok kölcsönös viszonya. Ezek az ellentétek kihatnak az egész társadalmi fejlődésre. Az ilyen folyamatok összegeződő eredménye ugyancsak előre látható: tovább változnak a nemzetközi erőviszonyok az imperializmus rovására, s mindinkább meghonosodnak az enyhülés és á békés egymás mellett élés eszméi. Ezek az eszmék égető történelmi szükségszerűséggé válnak, mert már elérkezett az idejük. A tőkésvilágban a nyolcvanas évek növekvő gazdasági megrázkódtatások jegyében kezdődött. A kapitalizmus viszonylagos gazdasági stabilitásának korszaka már a múlté. Helyébe az élénkülés olyan rövid időszakai léptek, melyek során változatlanul megfigyelhetők a válságjelenségek és a labilitás elemei. A tőkésvilág fokozatosan most is éppen a soron levő gazdasági válságba hanyatlik. Ezt a válságot bizonyos új sajátosságok jellemzik. A gazdasági fejlődés megtorpanása együtt jár az infláció fokozódásával és a haditermelés gyors növekedésével. A reál bér csökkenésével párhuzamosan soha nem látott mértékben növekszik a monopóliumok jövedelme. S mindez elő jele annak, hogy a társadalomban to vább éleződik a helyzet. A világesemények gyors ütemben bontakoznak ki. Az utóbbi tíz esztendő alatt ismét jelentősen változott a föld kerekség arculata. Dél-Vietnam, Angola, Etiópia, Nicaragua, Irán, Kambodzsa, Dél-Jemen, Laosz, Afganisztán és több más ország népe saját kezébe vette sorsának intézését. Az évtizedeken át tartó hősi küzdelem árán újból egyesült Vietnam most a szocialista elvek alapján formálja át életét. Többé-ke- vésbé saját fennhatósága alá vonta természeti kincseit sok olyan régebbi gyarmat, mely kőolajat termel. Egyre világosabban tárul elénk a történelem menete. A komoly megfigyelőket most az alábbi kérdések foglalkoztatják: — általános tendenciája lesz-e az új évtizednek ez a pozitív, haladó irányú fejlődése? — továbbra is erősödik-e a munkás- mozgalom?-— életképes marad-e az enyhülés koncepciója, sikerül-e megóvni a világ békét? — folytatni tudják-e diadalmenetüket a nemzeti felszabadító mozgalmak? Mindezekre a kérdésekre egyértelműen kedvező választ adhatunk. A burzsoá ideológusok többsége mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a munkásosztálynak és általában a népeknek bele kell törődniük az életszínvonal csökkenésébe, mert az emberi társadalom már túljutott fejlődésének tetőfokán, s manapság lefelé tart. Ezért nem lehet szerintük megakadályozni az életkörülmények rosszabbodását. Ez a propaganda ideológiailag alátámasztja az állammonopolista kapitalizmusnak a dolgozók elleni támadását. Persze, ha úgy gondolkodnak a jövőről, hogy nem veszik le a kapitalista szemellenzőt, mely csak egy rot- hadóban levő társadalmi és gazdasági rendszert enged látniuk, akkor a jövőben valóban sötétnek tűnik fel. Ha azonban nyitott szemmel, objektiven nézzük korunk társadalmi fejlődését, megalapozott derűlátás ébred bennünk. A kezdődő évtized politikai tendenciáira kétségkívül a nemzetközi feszültség csökkenésének megszilárdítása van leginkább hatással; az ezért vívott küzdelem lesz a szemben álló osztályerők összecsapásainak legfőbb színtere. A világbékét fenyegető legnagyobb veszély az enyhülést beárnyékoló számos negatív jelenség forrása továbbra is az amerikai imperializmus. Ha tehát azt akarjuk, hogy távlati előrejelzésünk helyes legyen, mindenekelőtt szemügyre kell vennünk a jelenlegi imperialista politikát, melynek megtestesítője a Carter-kormányzat. Az enyhülésért folyó harcnak rendkívül fontos eleme, hogy katonai egyensúly, s kiváltképpen nukleáris erőegyensúly legyen az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ez a kulcskérdése a béke megőrzésének, s nyilvánvaló előfeltétele annak, hogy tovább fejlődjék az enyhülés gondolata. Hosszan tartó és heves belső harcok után a hetvenes években azok a monopolista körök kerekedtek felül Washingtonban, melyek felismerték, hogy a katonai egyensúly elfogadása szükségszerű és elkerülhetetlen. Ezt jelentősen elősegítette a nemzetközi erőviszonyok megváloztatása és az amerikai imperalizmus vietnami veresége. A katonai paritás koncepciója megkövetelte, hogy az Egyesült Államok gyökeres és számára fölöttébb fájdalmas fordulatot hajtson végre politikájában. Ez lényegében abban állt, hogy nem törekedett többé fölényre a nukleáris fegyverek terén és feladta az „első csapás“ stratégiáját. Kevésbé hangsúlyozták a világuralom koncepcióját, a szocializmus visszaszorításának követelését, s itt-ott mutatkoztak annak jelei, hogy a washingtoni politika alkalmazkodik a reális világhelyzethez. Az a körülmény, hogy Washington elismerte a katonai egyensúly realitását, elősegítette az enyhülési politika sikerét, s előnyös is volt a monopoltőke egyes csoportjai számára. De más monopolista körök és a Pentagon militarista vezetői nem fogadták el sem a katonai egyensúlyt, sem pedig az enyhülés koncepcióját. Ennek következtében az amerikai állammonopolista tőke vezető szféráiban éveken keresztül váltakozó sikerrel dúlt a harc e létfontosságú kérdések körül. 1979 óta a Carter-kormányban és a szenátusban bizonyos befolyásra tettek szart azok az erők, amelyek sohasem mondtak le az amerikai világuralom ábrándjáról és nem akarják elfogadni a katonai egyensúlyt, következésképpen szemben állnak az enyhüléssel. Ez a küzdelem mindmáig tart, de eg,e- lőre változatlanul a jobboldali, reakciós körök vannak felül. Ennek folytán a Carter-kormány több olyan lépést tett, kivált az utóbbi időkben, amely visszavezeti az amerikai külpolitikát a világuralmi törekvések vágányára, a katonai és ezen belül a nukleáris fölénykivívását célozza. Sajátos folytatása a szovjet állam bekerítését célzó, hatvan évvel ezelőtt elkezdett és dugába dőlt politikának az új körülmények között a szocialista közösség nukleáris bekerítésének terve. Ez az értelme annak a javaslatnak, hogy Nyugat-Európába szárnyasrakétákat és Pershing—2-es rakétákat telepítsenek. A Fehér Ház politikája komoly nemzetközi válságot idézett elő. A Karib- tenger térségében Washington „az erős kéz“ politikájához folyamodik, olyan katonai lépéseket tesz, amelyek fenyegetik Kubát, Nicaraguát, Grenadát és Salvadort. A Carter-kormány fokozza a nyomást az észak-atlanti tömb országaira is, hogy gyengébb partnerré tegye őket az Egyesült Államok uralma alá kerülő világban. Elsőrendű jelentőséget tulajdonít annak, hogy Ománban, Kenyában ős Szomáliában katonai támaszpontokat létesítsen. S nagy sietve hozzálátott annak a gyors hadtestnek a megszervezéséhez, melynek csendőri funkciókat kell ellátni a földkerekség bármely részén. Miért növeli fegyveres erőit az Eg>e- sült Államok? Először is azért, hogy a világ kulcsfontosságú térségeiben katonai ellenőrző állomásokat létesítsen, és ezek révén kiterjessze uralmát mindenekelőtt az olajtermelő országokra, ha pedig szükségessé válik, katonai erővel elfoglalja ezeket az országokat. Másodsorban azért, hogy befolyási övezetébe vonja a fiatal független államokat, minthogy ezek sok olyan döntő fontosságú nyersanyag birtokosai, melyeket ez Egyesült Államok és a többi imperialista hatalom nélkülöz és mennél olcsóbban szeretne beszerezni. Harmad- sorban pedig azért, hogy nukleáris rakétákkal bekerítse a szocialista közösség országait, s megteremtse az „első csapáshoz“ szükséges potenciált. Ennek az agressziós politikának a konkrét előkészítése és gyakorlati megvalósítása az utóbbi időben minden egyebet megelőz a Carter-kormány tervében. Különféle imperialista körök nyomást fejtenek ki azért, hogy továbbra is folytatódjon az effajta kalandorpolitika, mely azon a koncepción alapul, hogy a nemzetközi problémákat „az erő helyzetéből“ kell megoldani. Milyen hatással lesznek a szóban forgó események a nyolcvanas években a nemzetközi fejlődés általános tendenciáira? A történelmi folyamatnak mindenkori velejárója a kitérők, a cikcakkok, a különféle nehézségek. De a fő tényezők ennek ellenére továbbra is progresszív irányban hatnak. Az imperialista agressziós politika mind nagyobb akadályokba ütközik. A világuralmi koncepció hívei nem hagyhatják figyelmen kívül a földünkön kialakult erőviszonyokat. Az amerikai imperialisták nem hányhatnak szemei afölött, hogy még kapitalista szövetségeseik is tétovázni kezdenek, mihelyt Washington katonai kezdeményezéseinek támogatásáról van szó. Visszatérve a hetvenes évek általános tendenciáira, világosan látnunk kell, hogy az említett kedvezőtlen jelenségek is korlátozott jellegűek. Habár vargabetűre késztették, lelassították az enyhülés, a béke és leszerelés irányába vezető nemzetközi fejlődést, a meghatározóak azért továbbra is a' kedvező tendenciák. A negatív jellegű politikai akciók olykor még a monopoltőke táborában is ellenállásba ütköznek. George Kennan, az Egyesült Államok volt moszkvai nagykövete így fejezte ki ezt a gondolatot: „Érzésem szerint manapság elég veszélyes Washingtonban a légkör. Nemcsak azért, mert a Szovjetunióval kapcsolatos problémáinkról erősen militarizálódott szellembe í vélekedünk, hanem azért is, mert alkalmasint sokan vannak azon a véleményen, hogy valamiképpen meg kell mutatnunk a muszlinkat — az erőnket. Szerintem fölöttébb veszedelmes, ha beletévedünk ebbe a gondolkodás- módba“. A legfőbb dolog azonban az, hogy az enyhülési politika most példátlanul nagyarányú népi támogatást élvez szerte a világon. Elérkezett az a pillanat, midőn az út megválasztásának lehetőségei jócskán megcsappantak. Mindazok az erők, melyek a nemzetközi porondon működnek, a lehető legvilágosabb alternatíva elé kerültek. Vagy síkra szállnak az enyhülés és a béke mellett, vagy azt a politikát támogatják, mely újabb fegyverkezési hajszához vezet, az ebből adódó válságokkal, bajokkal és veszélyekkel együtt. Ez az egyike azonban az eseteknek, amikor reálisan nincs harmadik lehetőség. Ilyen körülmények között a semleges álláspont valójában nem semlegesség. Bármely kijelentés, illetve cselekedet vagy az enyhülés ügyét mozdítja elő, vagy az imperialista agressziós politikát. Aki nem támogatja azt a számos konkrét intézkedést, melyet a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi tagállama javasolt a fegyverkezési hajsza és a feszültség csökkentése végett, az valójában az enyhülés ellenzőit segíti. Tekintve, hogy ezek a javaslatok a békének és a katonai egyensúly fenntartásának legalapvetőbb problémáit érintik, még a hallgatás is azoknak a malmára hajtja a vizet, akik katonai fölényre törekszenek, vagyis az imperializmus erőinek kedvez. A történelmi folyamatnak, az események objektív menetének legfőbb elve a haladás. A kedvező lehetőségek valóra váltása nem utolsó sorban attól függ, mennyire tudják a munkásosztály foradalmi erői kihasználni a kialakulóban levő helyzetet. De általánosságban bízvást kimondhatjuk, hogy a nemzetközi küzdőtéren a fejlődés pozitív és negatív tényezői közötti ellentétek a nyolcvanas években a társadalmi haladás javára fognak megoldódni. 3
