Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-24 / 8. szám

NŐVÉRKE, NEM ISMER MEG? elmúlt tizenöt év alatt nagyon sokszor tették fel ezt a kérdési Mixtaj Istvánnénak. A megszólítás sej­teti, miért. Ápolónő. A legnemesebb hi vatások egyikét mondhatja magáénak. Hivatás, mert ezt a munkát nem elég a szakma, vagy foglalkozás szóval Il­letni. Ápolónőnek lenni több, mint fog­lalkozás. Ez az életpálya emberszere- tetet, türelmet, megértést, fegyelmezett­séget, pontosságot, nagy felelősségtu­datot, elhivatottságát kíván. Embersze- retetet, türelmet, megértést, hiszen az egészségügyi nővérekkel kapcsolatba kerülő beteg, elesett, sokszor magatehe­tetlen embereknek erre Igen nagy szük­ségük van. Egy biztató mosoly, szép szó, méta az orvosságnál Is hatásosabb gyógyír. Fegyélm ezettséget, pontossá­got, nagy felelősségtudatot, 'hiszen a munkájuk „tárgya“ mindig élő ember. A mulasztás vagy figyelmetlenség ára az ő esetükben jóvátehetetlen hiba, ki- kloltott emberélet lehet. Az 6 munká­juk nélkül a gyógyítás elképzelhetetlen. Aki az utóbbi években a rozsnyói (Roíftava) kórház sebészeti osztályán nyerte vissza egészségét, az emlékeze­tében Mixtaj Istvánná — Erzsiké nővér — mosolygós arcát is magával vitte. Beosztásával ijár ugyanis, hogy Ö min­den beteggel kapcsolatiba kerül. — Magunk közlött az én munkahelye­met kisműtőnek nevezzük — mondja. — A kisebb sebészeti beavatkozásokat — sebek Ibevarrását, törések rögzítését, égési sebek kezelését — ugyanis itt vé­gezzük, s ezek előkészítése az én dol­gom. Ugyancsak én kötözöm át műtét után naponta a betegek sebeit. Ezért ■ismerem az osztály minden páciensét, s ők engem. Persze minden arcot nem képes az ember emlékezetben tartani, így nemegyszer előfordul, hogy zavarba jövők, ha megszólítanák az egykori be­tegek, akiik emlékeznek rám. Mint pél­dául tegnap is. Vasárnapi ügyeletem volt, s behoztak egy húsz év körüli lányit. „Erzsiké néni, nem ismer meg?“ volt az első szava, ahogy meglátott, „öt éve két hétig kötözte minden nap az ujjaimat.“ Ilyenkor aztán kutatok az emlékezetemben. Aki hosszabb ideig fe­küdt az osztályon, arra én is jobban emlékszem. Az ilyesmi, ha pillanatnyi­lag zavarba is hoz, mindenképpen jól­esik. * * * A kórházakban nem szívesen veszik a délelőtti hívatlan vendégeket. Ez ért­hető, 'hiszen minden osztályon ilyenkor van a legtöbb tennivaló. A rozsnyói se­bészet sem ki vétől ez alól. Mixtaj Ist- vánnéval is délutánra halasztjuk a be­szélgetést, délelőtti teendői erre nem admak lehetőséget. — Tizenöt éve dolgozik az osztályon — mondja Zuzana Osifová főnővér, amint bezárul mögötte az ajtó. — Mi már csak úgy hívjuk, a mi Erzsink. Nemigen találni nála lelkiismeretesebb nővért. Ezt nemcsak mint főnővér, ha­nem mint kolléganője is mondom. An­nakidején együtt kezdtünk dolgozni az osztályon. Csendes, szerény, de a né­zeteit mindig képes keresztülvinni. Ezért is választottuk meg már másod­szor szakszervezeti bizalminak. A 'nyolcvanágyas osztályon 22 egész­ségügyi nővér dolgozik, öt műtősnő­ként a három műtőben. Ha az osztály minden ágya foglalt — s ritkán adódik, hogy néhány lágy gazdátlan, mert a kórház 'körzete eléggé kiterjedt — bi­zony van mit tenniük, hogy munkáju­kat hiánytalanul ellássák. * * * — jöjjön, Béla bácsi, ma maga ma­radt utolsónak — nyitja ki a kisműtő ajtaját Erzsiké nővér. Elveszi a mankót a sápadt, beesett arcú férfitól, s felse­gíti a kötőzőasztiálra. — Ez már nem fáj, szépen begyógyult a vágás helye — mondja megnyugtatóan. Pillanatok alatt kész az átkötözés, helyre rakja a mű­szereket, kezet most és hellyel kínál bennünket. — Mára befejeztem, most már ráérek beszélgetni is — sóhajt megkönnyeb­bülten. — Elég is volt tegnap reggel óta egyfolytában. Hétvégi ügyelet után hosszabbnak érzi az ember a hétfőt, mint máskor. — Hogyan és miért választotta ép­pen ezt a hivatást? — kezdjük, illetve folytatjuk az ismerkedést az elmarad­hatatlan kérdéssel. — Az alapiskolából egyszer oltáson, vagy orvosi ellenőrző vizsgálaton vol­tunk, már nem is emlékszem pontosan, s amíg várakoztunk, én a sürgő-forgó nővéreket figyeltem. Ekkor ötlött fel bennem először, ml lenne, ha én is ápo­lónő lennék. Aztán egyre többet foglal­koztatott a gondolat, a szüleim sem mondtak ellent, így kerültem K irály- helmecről a Rozsnyói Egészségügyi Szakközépiskolába. Persze akkor még nem sok elképzelésem volt az ápolónői munkáról. 'Amit láttáim belőle, az az ambuláns része volt, meg a nővérek vasált ruhája, fehér fityuiája. Másodi­kos voltam a .középiskolában, amikor az első kórházi gyakorlaton részt vettem. Akikor jött a kiábrándulás. írtam is a levelet haza, hogy én ezt nem fogom kibírni, abbahagyom. Aztán jött az édes­anyám válasza: Fiam, te választottad ezt a szakmát, te légy az utolsó, aki hátat fordít neki. Maradtam hát. Hamar átvészeltem ezt a kis válságot. Érettségi után szülővárosa közelében Ágcsernyőn (Öiema nad Tisou) dolgo­zott agy évig, de mivel Rozsnyón nem­csak az egészségügyi ismeretekkel, ha­nem a szerelemmel Is találkozott, ide térit vissza tizenöt évvel ezelőtt. — Ágcsernyőn tizenhárom ágyas nő­gyógyászat! osztályon dolgoztam, s ■amikor itt csak a sebészeten kaphat­tam helyet, ismét elkeseredtem. A se­bészetet a kórházi gyakorlatok alkal­mával sem szeretteim, elképzelni sem tudtam, hogy valaha is megszokom, sőit a szívemhez nő. Azóta, mint ahogy an­nakidején meg is ígérték, lett volna módom másik osztályra átmenni, de valahogy mindig halogattam. Ha csak a szükség másképp nem kívánja, már itt is maradok. Kezdetben ő is osztályos nővérként dolgozott, háiromműszakos beosztásban. — Amíg a gyerekek nem voltak, ez nem Okozott számomra különösebb gon­dot. De két gyerek mellett, állandó nagymama! segítség nélkül, bizony ezt nehéz lett volna megoldani. Nagy köny- nyebbséget jelentett számomra, amikor a gyermekgondozási szabadságról visz- szatérve a mai beosztásomba kerültem. Azelőtt felváltva végezték a nővérek ezeket a teendőket is, amit ma ő egye­dül csinál. Ehhez hasonlóan a körül­mények és a lehetőségek javulásával az osztályon más munkafolyamatokra is szakosítottak egy-egy nővért. — Nem leüt-e egyhangú így a mun­ka, nem szűkülnek-e be ezáltal azon az egy-egy területen? — kockáztatom meg a kérdést. — Szó se róla — válaszai magabiz­tosain. — Ez nem azt jelenti, hogy azon kívül, ami a feladatunk, mást már egyáltalán nem csinálunk. Ha elvégez­tük a saját munkánkat, segítünk az osztályon a többieknek. Az ügyeletek alkalmával pedig mindent el kell vé­geznünk, ami éppen adódik. * * * A kórháztól pár percnyi járásra a szomszédok készséges útbaigazításával találunk rá Mixitajék kétszobás lakásá­ra. Estére összegyűlt a család. Ma el­sőként a háziasszony érkezett haza, aztán a fiúik: a hetedikes István és a másodikos Attila, majd kassai [Koäice) szolgálati útjáról a családfő, Mixtaj István. — A fiúk éppen beszámoltak róla mit csináltak a két nap alatt, amíg nem voltam itthon — mondja a há­ziasszony. — Nem okoz-e gondot a családban. ha az édesanyát elszólítja Itthonról a kötelesség? — fordulok :a férjhez. — Megszoktam, hogy egyedül is el­boldoguljak a fiúkkal — mosolyodik el Mixtaj István. — Már megnőttek, nincs velük probléma. Ök is hozzászoktak, hogy az édesanyjuk nemegyszer későn jön haza vagy éjszakai ügyeletes. — Kiskoruktól kezdve önállóságra ne­veltük őket — veszi át a szót Erzsébet asszony. — Bevásárolni már rendsze­resen ők járnak. Én csak itthagyom a cédulát, hogy mit vegyenek, s mire ha­zajövök, elhozzák a felírtakat. — Takarítani is segítünk — szól be a konyhában berendezett tanulósarok­ból István. — A szemetet meg én szoktam levin­ni — kontrázik Attila. A fiúik iskolai munkáját többnyire édesapjuk kíséri figyelemmel. Tagja a szülői munkaközösségnek, így bizony gyakran jobban tájékozott az iskolai dolgokról, mint ahogy a fiúk szeretnék. Édesanyjuknak erre már nem mindig futná idejéből, ugyanis a Vöröskereszt lektoraként délutánonként gyakran jár előadni a Honvédelmi Szövetség autó­iskolájába, önkéntes ápolónőknek. Az ■idén pedig szakszervezeti bizalmiként tanfolyamra jár, erre is a szabad ide­jéből kell szakítania. — Szabad idő marad is, meg nem is. A házimunkát nem lehet annak nevez­ni. Az előadásokra is fel kell készül­nöm, mert ugyan már jó ideje járok előadni, de még mindig lámpalázam van egy-egy előadás előtt. Kikapcsolódás- kén olvasni szoktam, minden jó köny­vet elolvasok, ami a kezembe kerül. (A háziak klönyvszeretetéröl a teli köny­vespolcok is árulkodnak.) A szaklapo­kat is szívesen és gyakran böngészem, mert minden újdonság érdekel az egészségügy területén. — Előnyös-e az a magánéletiben, ha az ember alapos egészségügyi ismere­tekkel rendelkezik? — Sok az előnye, de néha hátránya is van. A gyerekek gondozásában igen nagy segítség volt számomra, amit az iskolában és a gyermekosztályon vég­zett gyakorlatokon tanultam. De ha nem tudnám elfelejteni mindazt, amit a munkahelyemen látok, akkor soha nem engedném a fiúkat játszani, sportolni, mert csak arra gondolnék, milyen baleset érheti őket. Ilyesmi egyszer for­dult elő velem. Láttam egy borzasztó égési sebeket szenvedett kisfiút. Akkor hetekig nem engedtem a gyerekeket a tűzhely közelébe, még a levest sem tettem forrón az asztalira. Aztán ez is elmúlt. — Nálunk azért nem lehet szimulálni a betegséget, a szakértő szeme rögtön észreveszi, mennyire komoly a dolog — tréfálkozik a férj. — Hát igen. Tizenhat év gyakorlat nem csekélység-— vág vissza Erzsébet aszony. — Most már hinni sem aka­rom, hogy valaha meg akartam hátrál­ni — fordítja komolyra a szót. — Sab­lonosán hangzik, de én már el sem tu­dom képzelni, hogy valami mást is csinálhatnák. Hiányoznának az embe­rek, az, hogy szükségük van rám, s a leírhatatlan érzés, amikor gyógyultan hagyják el a kórházat, s tudom, ebben egy csipetnyi érdemem nekem is van. flúriAn Márta „Szabad idő marad is, meg nem is“ A fiúk önállóak, de a tanuláshoz azért még kell a felügyelet (Gyökeres György felvételei) 1980. II. 24. a u M 9 M CB 3 u 0) M '03 4* :o X S' 0 0 X o 0 e 0 £

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom