Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
r » A z amerikai filmművészetben hosszú évtizedeken keresztül a feketék jelentéktelen mellékszereplőként voltak jelen, ha nagynéha az érdeklődés középpontjába ke rültek, az Elfújta a szél, vagy a Tamás bátya kunyhója idillikus, problémáktól mentes, a valóságastól gyökeresen különböző világában mozogtak. Múltjuk, életük, megpróbáltatásaik, kitaszítottságuk nem keltett részvétet és együttérzést a nyelvi homogenitásra törekvő fehérek Amerikájában. A sors tragikus fintora, hogy még az olvasztótégelypolitika törekvéseiből is kimaradtak, őket, az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségét sose beolvasztani, hanem kire- keszteni igyekeztek, amit egyaránt szolgált az apartheid határait súroló szegregáció, valamint a törvényhozói, bírói és államvédelmi gépezet. A korlátlan lehetőségek Amerikája nemcsak hogy választójogot nem biztosított fekete állampolgárainak, de még egy étterembe se engedte őket a fehérekkel. Az ilyen körülmények között egyre erősödő polgárjogi mozgalom fő célkitűzése a négerek emancipálása, elemi szabadságjogainak biztosítása volt. A felszín alatt izzó elégedetlenség 1956-ban tört fel, amikor egy fiatal néger asszony magányos lázadásra szánta el magát. Rosa Parks az alabamai Montgomeryben nem volt hajlandó tudomásul venni a fehérek és feketék elkülönítését az autóbuszon, nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér utasnak. Az ő letartóztatását követő felháborodás hullámai lökték a fekete mozgalom élére az amerikai történelem máig is egyik legsajátosabb és legérdekesebb politikai vezetőjét, a Mahatthma Gandhi tanain nevelkedett Martin Luther Kin- get, aki győzelmes buszbojkottjával egycsapásra országszerte ismertté lett, de ami sokkal lényegesebb: elsőként sikerült engedményekre kényszeríteni egy város fehér vezetőségét a feketékkel szemben, ö volt az, aki elsőként ismerte fel, hogy a fehér Amerikába oly mélyen beleoltották a négergyűlöletet, hogy fegyveres harcukhoz nem tudnának megfelelő támogatást biztosítani a fehérek részéről, az ország csupán tíz százalékát alkotó kisebbség másképpen egy ilyen harcban elveszett. Ezért hirdette meg az erőszakmentes küzdelmet a faji egyenlőség kivívásáért Gandhi szellemében, aki népe élén egy világbirodalmat késztetett meghátrálásra. King egy évtizedet töltött a mozgalom élén állandó életveszély, megpróbáltatások közepette, de e röpke idő elegendő volt számára, hogy a rabszolgafelszabadítás óta a legjelentősebb változásokat érje el az amerikai feketék életében: felszámolják a szegregációt és megadják a rabszolgák utódainak a választójogot. Korunk egyik sajátossága, hogy a televízión keresztül jut el hozzánk a legtöbb információ. Ezért talán érthető, hogy a jelentős történelmi alakok, népvezérek előbb-utóbb sorozathősökké avanzsálódnak, életük- munkájuk megjelenik a képernyőn. Klnget 1966-ban látogatta meg az Oscar-díjas forgató- könyvíró-filmrendező Abby Mann, azzal a kéréssel, hogy filmet szeretne készíteni róla. A történet adott volt, csupán a befejezés okozott némi fejtörést a rendezőnek. A Nobel- díjas békeharcos, aki több tucatszor megjárta a börtönöket, néhány merénylet célpontja volt és teljes mértékben tudatosította tevékenységének veszélyességét, tudta, hogy a fajvédő erőszak-Amerlkája nem bocsátja meg neki amit tett, azt ajánlotta, hogy a film az ő meggyilkolásával fejeződjék be. „Sajnos, az események őt igazolták: Memphis városában két évvel később bérgyilkos golyója oltotta ki életét. A film csupán egy évtized múltán készült el, akkor, amikor már nyilvánvalóvá vált az olvasztótégelypolitika kudarca, amikor új erőre kaptak a nemzetiségi mozgalmak. Az utóbbi fdőben a Magyar Televízió nézői sajátos helyzetbe kerültek: alig néhány hónapja fejeződött be az amerikai négerek két évszázados történetéről szóló Gyökerek című sorozat, nemrégiben pedig a King életéről készült háromrészes, csaknem hatórás filmet kísérhették figyelemmel. A kettő között lényeges a különbség: míg az előbbi a sablonok egész tárházát vonultatta föl, addig a Martin Luther King című film élő, izgalmas, érdek- feszítő látvány. Megelevenedik a képernyőn a hatvanas évek Amerikájának előítéletekkel terhes világa, egy mozgalom kialakulása és csúcsra jutása, előtérben King politikai arcélének megrajzolásával. Az európai néző — amíg a saját szemével nem látta — aligha tudta elképzelni, hogy a békemenet a legkevésbé sem békés menet, résztvevői állandó életveszélyben forognak. Aby Mann, a forgatókönyv szerzője és a film rendezője egyenrangú társat talált Michael Chapmann operatőr személyében, aki érzékeny felvételeivel nagymértékben hozzájárult a film művészi színvonalához és sikeréhez. A címszerepet Paul Winfield, feleségét, Coret- ta Kinget Cicely Pyson alakította. A film érdekessége, hogy a magányos lázadó néger asz- szonyt, aki nem hajlandó helyét a buszon átadni, Martin Luther King lánya, Yolanda King játssza. A King halála óta eltelt több mint'egy évtizedben nagyot fordult a világ. Ma már törvények, rendeletek írják elő a négerek politikai egyenlőségét, ezért a fehér Amerika lépten-nyomon büszkén hangoztatja, hogy King álmai az egyenlőségről valóra váltak. Ha élne, nem értene, nem érthetne ezzel egyet. Mert a politikai egyenlőség törvénybe iktatását nem követte a gazdasági egyenlőség megvalósulása. Ha élne, kimenne az utcára békemenetet szervezni, vezetni. OZOGANY ERNŐ Dr. Sovaek sikere az NSZK-ban A Hamburgban székelő nyugatnémet ARD társaság televíziója hétfő estéken első műsorában sugározta a Kórház a város szélén című csehszlovák sorozatot, amely már az első epizódok bemutatása után nagy visszhangra talált a nyugatnémet nézők körében is. Még mielőtt az első rész képernyőre került volna, a nyugatnémet sajtó televíziós rovataiban egyesek semmitmondó cikkekkel igyekeztek elintézni a filmet, és olyan újságírók is akadtak, akik a jobboldallal együtt kommunista eszmék terjesztésével vádolták meg a hamburgi tévét. Minderre a koronát egy bulvárlap tette fel, amely hazug, a „szabad“ világ ellen irányuló propagandának minősítette a sorozatot. „Már az első részek után nyilvánvalóvá vált, hogy jó húzást csináltunk“ — közölte velem telefonon E. Scharfenberg, az ARD főszerkesztője. Nem titkolta, hogy a sorozatot az NDK televízió jában fedezték fel. A nyugatnémet nézők ha mar hangot adtak véleményüknek. Minden rész után sorra érkeztek a telefonhívások és levelek. Ez nem csoda, ugyanis az egészségügy sokat'vitatott téma az NSZK- - ban. Nemrégiben az orvosok kongresszusukon elhatározták, hogy a paciensektől magasabb pénzösszegeket kérnek a vizsgálatokért és gyógyításokért. Már nem elég nekik az, amit az egészségügy pénztárából kapnak. Az orvosok ugyan megindo kolták határozatukat, azzal, hogy az emberek állítólag minden kicsiséggel terheltk őket, de a közvélemény nem fogadta el ezt az érvelést, erős ellenállást váltott ki a szakszervezetekben is. Mos tanában hétfő estéken olyan orvosok jelennek meg a kép ernyőn, írta nem kevés néző, akik emberségesek, és hívek az orvosi etikához. „Például felhívott három orvos — mondta Scharfenberg főszerkesztő. — Panaszkodtak, hogy újabban a paciensek arra kérik őket, hogy minden egyes emberre több időt szenteljenek, úgy, ahogy dr. Sova és kollégái*. A levelekből is látható, hogy a nézők azonosultak a sze repiőkkel, szurkoltak nekik, sőt, előre javaslatokat fogalmaztak meg, hogyan kellene a történetnek alakulnia a következő részben. Dicsérő szavakkal szóltak a szereplők emberségéről, életközei ségükről,«amelyben nem játszik szerepet a valóság megszépítése. A kórház a város szélén éles ellentéte a seké lyes amerikai filmek árada tának. Televíziós alkotásaink rangjáról, fogadtatásáról ta núskodott a közelmúltban Münchenben megrendezett gyermek- és ifjúsági tévéfilmek seregszemléje is, amelyen egy Verne-motívumok ból készült filmmel szere peltünk. Annak ellenére, hogy a sorsolás folytán a késői órákban vetítették, mindenki végignézte, a szakemberek értékelték jelentő ségét a béke megerősítéséért vívott harcban. Mindjárt a bemutatása után jelentkeztek érdeklődők az NSZK-ból, Nagy-Britannlából, Francia- országból, Olaszországból és máshonnan. JAN KOVÁJUK Arséne Lupin visszatért Arséne Lupin újra feltűnt Párizs utcáin. Látták a hires place Vendo- mon, a rne Fau- bonrg-Saint-Hono- rén, a rue de la Paiz-n. A francia televízió megbízásából hat új epizód készült el Maurice Leblanc rendezésében a nemzetközi szélhámos legújabb kalandjaiból. Lupin megszemélyesítője a nálunk is ismert és népszerű jean- Claude Brialy, az őt üldöző és átejtett rendőrfelügyelőket Maurice Bi- raud és Jacques Duby alakítja. A filmben bemutatkozik a gentlemantolvaj társaként egy szép, fiatal színésznő, Christiane Krnger is. — Képünkön: Arséne Lupin és „szállója“, a hires Palace Hotel. Jelenségként könyveltem el azt a három tévéfilmet, melyet a Magyar Televízió sugárzott az utóbbi időben. Es nem csupán televíziós jelenségként. Közben eszembe jutott, hogy megteremthetnénk akár modem korunk szállóigéjét is: legalább az alkalmi és kapkodó beszélgetéseink során figyelmeztetne igazságával. Szerettük mondogatni a gyermekévben: Nézzük meg, mit kapnak a gyerekek és meglátjuk, milyenek vagyunk mi, felnőttek. Továbbgondoltam: Az öregeket is megnézhetnénk, s nemcsak a televízió képernyőjén. Időrendben az első a Drága kisfiami volt, Makk Károly rendezésében. A cannes-i nagydíjas filmrendező kanadai-magyar tévéfilmjében — a Szerelem és a Macskajáték után jó néhány évvel — ismét az öregedés tüneteiről szólt. Egyfajta magányról, amely látszólag nem is magány. Az egykori úrinő, aki fiatalasz- szonyként alig törődött ma Kanadában élő fia neveltetésével, egyedül maradt. Egyedül, ez a legmegfelelőbb szó állapotára. Egyedül maradt fiatalkorának anyai bűnei miatt érzett lelki- ismeretfurdalásával, egyedül maradt öregségében elemi erővel feltörő anyai szeretetével. Bedolgozóként babákat fest, közben levelet ír fiának, akinek hétköznapjaiból megcsap az öregedés szele: mérlegeli disz- szidensként kezdett életét, mérlegeli a helyzete és az elérhetetlen létbiztonság közötti távolságot. Miközben lélekben már megérett a hazautazásra, az anyja, hogy a Zserbó öregedő asszony! asztaltársaságának imponáljon, utazása céljaként Svájcot hazudja, ahol majd találkozik a fiával. Két hétre elutazik a bátyjához. Közben hazarohan a fiú, onnan, ahol karrierre áhítozó kanadai felesége magyar nevétől is meg akarja fosztani. Elkerülik egymást. Csupán néhány polaroidfény- kép marad az öregasszony asztalán, a fia önarcképei és a fényképezőgép. Meglepetésében a hazaérkező anya kioldja a gép zárját, s egy perc múlva eléhullik életének legkétségbe- ejtőbb dokumentuma: az öregség arcképe. Tolnai Klári játéka adott hitelt a történetnek. Aztán jött Kasparek, a Kertész Ákos teremtette figura, hivatásos szemetes és kutyasétáltató. A Kőműves Sándor játékából áradó tisztaság és gyerekes naivitás idézte elő bennem azt a furcsa, már-már szomorúságba forduló érzést, melyet az öntudatlan esendőségükben Is boldog emberek láttán érzek. Az öregembernek valahol Szlovákiában él a felesége és kamio- nos fia, aki el is jön őt meglátogatni. De nem sok benne a köszönet. Alig tudnak egymással beszélni, nem tudják egymás nyelvét. Kasparek ettől függetlenül boldog, önkiszolgáló-éttermi magánya is oldódik, mert szándékán kívül ugyan, de ártatlan elégedettséggel sikerült megcsúfolnia a státuszszimbólumként tartott kutyák gazdáinak érzelmeit. Az egymáshoz nem illő kutya-fiú és -leány, fittyet hányva az „úri morálra1*, „megszerették“ egymást. Mint mindent, Kasparek ezt is a maga javára fordítja. A megszületet korcsokat megtartja. Alakja így lett életében már legendás. Tudni véljük, hogy a hozzá hasonlók egyszerre halnak meg, nem várva betegágyban a halált. Magányuk erre predesztinálja őket. A harmadik filmként látott Osszatok, halacskákl beszél a legmegrázóbban a magányról. Tíz év a fiaikat, unokáikat már- már glóriás szentekként tisztelő elhagyott öregek között, az otthonban, tíz év a hazavágyódás kínjaival. így szárnyra kel a vágy, elindul egy öregember vissza azok közé, akik kitagadták. Makláry Zoltán színészi pályájának is utolsó útja ez. Má- tics Ráfael az öregember autóstoposként kerül egyre közelebb falujához. Közben vadidegen kamionosok megebédeltetik, aligha érti, csupán sejtheti, hogy otthon már ezt sem kapja meg. Meg-megrohanják az emlékek, ajándékot is venne az unokáinak, de nem találja a pénzét. Még most is adna, még most sem hiszi el a lét hazugságát. Ismert sorok jutottak eszembe Mátics bácsi útját nézve: „Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj, / éppen csak — visszafelé!“ Visszafelé és visz- szájára fordított. Bevezetőmben jelenségről beszéltem. Sajnos, egyre szembetűnőbb, egyre kínzóbb az öregek esendő magánya! DOSZA ISTVÁN ISM. VI. 29. A Martin Luther King című tévésorozat margójára
