Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-29 / 26. szám

1S8» VI. 29. M inden újonnan megismert város újabb felfedezés számunkra, még ha korábban hallottunk vagy ol­vastunk róla, sőt akkor is, ha kimondot­tan készültünk a vele való találkozásra. Én legalábbis így éreztem, amikor egy borongós reggelen először léptem ki vlagyivosztoki kikötői szállodám kapu­ján. Körös-körül a köd mintha hajnali álmom folytatása lett volna, szürkesége úgy elnyelt mindent. Hasztalanul tud­tam biztosan, hol is vagyok, a látványt eltakaró füstszínű imbolygó bódulat megkérdőjelezte érzékszerveim tapasz­talatát. Amíg végűi az álomköd forrása, a párás tengeröböl zajával rá nem éb­resztett a valóságra. Látni persze az öblöt sem lehetett, de hallani annál inkább, mert megkezdődött a kikötő­ben ide-oda igyekvő hajók ilyenkor szo­kásos hangversenye. „Vigyázzatok, ki­csi vagyok“ — sápítozta az ijedős mo­torcsónakok magas hangú szirénája. „Nyugalom, nyugalom“ — hangzott fel válaszul a magabiztos dízelvillamos ha­jók bariton gordonkaszólama. „Láttunk mi már sűrűbb ködöt is“ — bömbölt bele időnként a hangzavarba egy-egy ki­szolgált gőzbárka a maga veteránosan rekedtes basszusán. ' Természetesen más lapra tartozik, hogy az Amuri- és Usszuri-öblöt egy­mástól elválasztó hosszú és keskeny félszigeten fekvő Vlagyivosztok min­den lakosa is hajlandó-e koncertet ki­hallani ebből a kikötői „zajártalomból“. Tény viszont, hogy a félsziget tagolt partvonala, a sok kisebb főldnyelv, ten­gerbe nyúló hegy fok, öböl, szoros jó menedéket nyújt a hajóknak. Vlagyi­vosztok mély kikötője, a Zolotoj Rog I Aranyszarv-öböl), szintén mélyen be­nyomul a félsziget magasra emelkedő déli partszegéi yébe. Körös-körül tenger Ahogy reggeleden, úgy teltek meg egyre jobban a környékbeli utcák a vil­lamos csilingelősével és emberekkel. Végül már úgy látszott, mintha min­den vlagyivosztoki itt, az Aranyszarv- öböl mentén adott volna egymásnak találkozót. A tömeg ellepte a tejbáro­kat, megostromolta az újságárusokat, megrohamozta a mólót, ahonnan moto­rosok és kompok szállították az utaso­kat a másik oldalra, a halászkikötőbe és a hajógyárak munkahelyeire. „Vajon hányféle foglalkozás képvise­lője sürög-forog a tömegben?“ — mé­láztam, miközben magam is együtt sod­ródtam az emberáradattal. Vlagyivosz­tok a távol-keleti szovjet partvidék, a Primőrje legnagyobb városa. Több mint 200 nagyüzem működik itt, melyek Darusfülke a kikötőben. A ki- és berakodás teljes egészében gépe­sítve van 2400-féle árucikket gyártanak. A város hőerőműve egyike a legnagyobbaknak a Szovjetunióban, műszergyára kivitel­re is termel. Az itteni fémművek is teljesít külföldi megrendeléseket, dúsí­tóüzem-berendezéseket szállít. Vlagyi­vosztok rádióalkatrész-gyára és furnér- gyára szintén az exportáló vállalatok közé tartozik. Ennek ellenére a legne­vezetesebb vlagyivosztoki termék a porcelán. Messzi vidéken nincs olyan csésze, tányér, teáskanna, amelynek al­járól, ha magunk felé fordítjuk, ne egy tigrisfej nézne ránk, a helyi porcelán- gyár védjegye. Csupa „szárazföldi“ üzem ezen a tengerbe nyúló földnyel­ven. Persze, ne túlozzuk el, azért a víz az úr itt. A város legrégibb és legnagyobb üzeme a hajógyár, ahol a jégtörők kar­bantartását is végzik. Rengeteg a kon­zervgyár, köztük van az, amelyikben tengeri rákból készítenek konzerveket. Hatalmas bálnavadásztelepek is mű­ködnek itt. Nem csoda hát, ha Vlagyivosztok la­kosságának fele tengerészekből és ha­lászokból meg azok családtagjaiból áll. Hiszen itt még az oktatásnak is ten­gervíz-íze van. Bár kilenc különféle egyetem és főiskola, működik a város­ban, egy sincs köztük, amelynek a tan­tervében ne szerepelne valamilyen for­mában az a szó, hogy óceán. Az idők szava Elmúlt a délelőtt. Eldördült a déli ágyúlövés. Ahány sirály volt az öböl­ben, az ágyú hangjára mind felröppent, s néhány pillanatra fehérre festette a kék égboltozatot. Valahol a távolban egy zenélő toronyóra is rázendített szokásos déli dallamára: „és a Csendes-óceánnál véget értek a csa­ták ...“ Vajon hány száz millióan le­hetünk a világban, akik iskoláskoruk­ban tábortűz körül, kirándulásokon, vonaton, autóbuszban kipirult arccal, boldog önfeledtséggel harsogtuk ezt a régi partizándalt? A déli ágyúlövés a tengerparti orosz városok szokása. Azt az időt idézi, ami­kor az orosz tengerészek megjelentek a vidéken. A toronyóra harangjátéka viszont helyi hagyomány: a világszerte megénekelt amuri partizánok, a távol­keleti munkások és parasztok itt, ezen a keskeny félszigeten is hullatták vé­rüket a szovjethatalomért. Egészen másképpen vetődött fel az idő kérdése annak a beszélgetésnek a során, amelyet egy parti domb tetején Vaszilij Karepovval, Vlagyivosztok épí­tészeti főmérnökével folytattam. Kare- pov 1960-ban került a városba. A kor­szerű városfejlesztés akkoriban még gyermekcipőben járt itt. Az eltelt húsz esztendő során Karepov dolgozott tér vezőintézetekben, volt építésvezető is. Mind a városban, mind a környéken számtalan ház és lakótelep épült az ő tervei alapján. Jobban mondva a sok domb és a tenger léte által diktált terv­rajzok szerint. Persze ezt a kényszerhelyzetet úgy kell érteni, mondta Karepov, hogy a változatos helyrajzi adottságok a szép, esztétikus építkezés irányába terelik az építészek tevékenységét. A domborzat az építész szövetségese, mert kiemeli a jól sikerült épületeket. És persze a csú­nyákat is, teszi hozzá nevetve, dimbes- dombos városban az építész melléfogá­sai úgyszólván a kirakatba kerülnek. Hány ilyen melléfogás volt Vlagyivosz­tok építése során is! A cári időkben se­hogyan sem akarták megérteni, hogy a táj az építész segítője, és egymásra me­rőleges utcákat terveztek a domboldal esésétől, a völgy vonulatától függetle­nül. Valamelyik tudálékos hatalmasság kivágatott minden „rendbontó“ erdőt a dombokon. Hát ilyen volt a vlagyivosz­toki „építőművészeti örökség“. Aznap Karepov főmérnökkel majd­nem egész Vlagyivosztokot végigjár­tuk. Rengetek fiatal fa és bokor van a városban, mert az elmúlt tíz év során 500 ezer facsemetét és 15 millió cser­jefélét ültettek utcákon, parkokban és udvarokban egyaránt. Ennél is feltű nőbb volt azonban, hogy az építészek mennyire igyekeztek a tájat közelhozni az emberhez. Az egyik öbölre nyíló ut­ca például távlatával szinte rákénysze ríti a tekintetet, hogy megpihenjen a tenger és az égbolt összeolvadó hatal­mas kék foltján. Amott egy épület több lépcsős emelvényként követi a domb emelkedését. Sok ilyen lépcsőszerű épület van, emeletenként ereszkednek alá a domboldalak lejtése irányában. Ezeknél már az építészeti körvonal, a sziluett fogalma is új értelmezést nyer. Az egymást metsző egyenesek közé körívek, parabolák, kúpok, gömbök ha­tolnak be merészen. A dombok, hal­mok meredeksége, lejtése sajátszerű megoldásokra kényszeríti az építészt. S ennek ellenére a házak előregyártott Vlagyivosztoki látkép: hajók a ki­kötőben elemekből épülnek. Annál is inkább, mivel a tömeges lakásépítkezésben ré­gen lemondtak az~ötemeletes épületek­ről, javarészt kilenc tizenkét-tizennégy- tizenhat emeletes házakat láthattunk. Most már huszonnégy emeletes óriáso­kat terveznek. Évezredünk végére Vlagyivosztok egészen megváltozik. A jelenlegi vá­rostól 30 kilométerre, ott, ahol ma a repülőtér fekszik, 350 ezer lakosú új város épül. A mostani Vlagyivosztokot földalatti vasút köti majd össze az új városrésszel. A kettő közötti terület parkosított üdülőövezetté változik. Odüsszeuszok Sok jellemzője van Vlagyivosztok­nak, a többi közt a virágkultusz. Még hajnali köd borul a városra, de az utca­sarkokon, a forgalmasabb helyeken az árusok már rakják ki vödreikbe a har­matosán csillogó bazsarózsát. Amott egy tengerész orgonaággal. A villa­mosra felszálló munkás rózsacsokrot szorongat. A halfeldolgozó kombinát technológusa íróasztalán álló vázában akácvirág pompázik. Aznap azonban nehéz volt virághoz jutni. Mindet a ki­kötőbe vitték. A lakosság a Szovjet- szkaja Rosszija bálnavadászhajóraj foga­dására készült. Asszonyok vonultak az utcán, látszott, hogy előző nap voltak a fodrásznál, s vidám arccal vonszol­ták maguk mögött ünneplőbe öltözte­tett csemetéiket. A rakparton mind­egyik apróság felkéredzkedett a legkö­zelebbi felnőtt karjára, hogy jobban lásson. A fúvószenekar ropogó ütemű indulókat játszott. Az érkező flottilla már az öbölben szelte a vizet. Elöl két vontatógőzös vezette az anyahajót. Az egyik kötélre vette, a másik hátulról, a kormány felől tolta a hatalmas úszó testet. Hogy a hangulat még ünnepé­lyesebb legyen, a kikötőben lehorgony­zóit minden hajó szirénázni, dudálni, kürtölni kezdett. Az asszonyok a rakparton sírtak és nevettek a boldogságtól. A férfiembe­rek persze „hősiesen“ visszatartották feltörő könnyeiket. „Nagyon kérem, adja oda egy pillanatra a kisfiamnak a távcsövét“ — hallottam egy hangot a közelből. „Ott a papa! Fölismerem a papát!“ — kiáltotta a kis emberke. Hét hónapig voltak távol a bálnava­dászok, s most hatalmas betűkkel kiír­ták a fedélzetre: „Üdvözlünk, szeretett Vlagyivosztokunk I “ Hazatértek, mint Odüsszeusz Itha- kábd JURIJ SZAVENKOV Régi teázök hangulatát idéző étte­rem Vlagyivosztokban # Ilyen a Csendes-éoeán melléke: a Primőrje C ■« i

Next

/
Oldalképek
Tartalom