Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-22 / 25. szám
Napokon át gyűjtötte magába a bús okosságot, a rezignáclőt; — ahogy most nyugodtan tudott szemben ülni az asszonnyal a szalon kicsit jelentéktelen és enyhén otthonos interieur- jében. „Lám, hát ez a »másik«“ a feleség!“ Egy kedves, komolyka nő; árnyalt és finom lényében minden oly befejezett; a báj, okosság, kevéske melankólia... A férfira gondolt, kj kettejüké. „Hát szereti ezt is! Mit ne szeressen rajta?'De oly másképp kellhet, mint ő, oly más igények kielégítésére — hogy nem is konfliktus ez. Kívül állnak egymás körén!“ így nézte hátravetett fejjel félig- mosolygón; — óvakodó, eleven érzésekkel, nem is rokonszenv nélkül. Jobb is lesz így, megismerkedni — összebarátkozni majd, szembenézni a dologgal, megszokni; a féltékenység beteges elképzeléseiben, messziről annyival szaggatóbb, élesebb kínú volt az egész! Mégis az a fő, hogy az ember meg ne fulladjon a szenvedésben. Így -majd sok minden feloldódik! Itt enyhe és langyos volt minden — a perc, a szoba illata, a teagőz —, de az imént fájdalmasan mély lélegzetekkel sietett végig egy nyárfasoron, ide- jövet — füves, nedves tavaszszagokban, amik körülíelhőzték magányos fejét. És verssorokat idézgetett lihe- gőn és félhangon egy idegen könyvből — távoli, szegény mozlim nőcskék szerelmes szolgasorsából valókat — flagelláns kedvvel. Kívülről, a tavasz súlyos és teli pátoszából, a rügyek, a rétek a felhős ég tragikus felajzottsá- gából hozott be magával valamit; a szemöldökén ült, a hangjában rezgett s az ujjai hegyén, ahol végigsimította az asszony kezét. — Ügy élvezem ezt a nagy békét körülted — mondta —, mindened csupa rend, intimitás, biztosság. Itt nincsenek esélyek!... — Szívesen gondolod ezt így? — kérdezte váratlan kis felnevetéssel az asszony. — Igen — tette hozzá hamar enyhítőn —, neked valami másnak látszik ez, Major Éva! Ti erősek, függetlenek így benéztek néha ablakokon ... Elhallgattak egy percre; mint akik sokat mondtak. És megint arról a torzóról kezdtek beszélni, amit az állammal vásároltatott Major Évától a művészetügyek tanácsosa; a férfi, ki együtt akarta látni ma őket. És más szobrokról, idegen városok műtárgyairól, az új tavaszi ruhadivatról, hogy milyen plasztikus. Lopva az órát nézték. — Ma hamarabb jön Ákos — mondta a tanácsosné egyszerűen. — Tudja, hogy mára hívtalak, és nagyon örül. Rajong a művészetért, és a szobrok általában gyöngéje. Éva felneszeit: csak nem gúny van ebben? De a másik oly elfogulatlanul mosolygott. — Azt hiszem, fiatal korában hitte egy ideig, hogy része lehet a művészetben ... félénken és hamar elaludt ez benne, hivatalnok lett; de mindenestül csügg ezen az ügyön. És úgy hevültebb időkben egész különösen feltör benne; ha szerelem van, vagy ilyes. A nászutunkon — be rég is volt — könyv nélkül meg kellett tanulnom minden észak-itáliai gyűjteményt s az antik Rómát. Major Éva visszahúzta a kezét kicsit megzavartén, csudálkozón. Eddig valami 'bús fölényt érzett abban, hogy csak ő lát tisztán kettejük közül, rajta mindennek súlya és fájdalma, mert ő az erős — míg ez védetten göngyö- lődzhet a helyzete biztosságában... De miért beszél így? Sejt? ... „Nem. kicsikém, te nem tudhatod, hogy az este fenn volt nálam a műteremben, és szeretett engem, amíg te bankettről vártad haza éjfélig, és gyöngyöt hímeztél! Téged mindennel ellát, és gyengéd hozzád? Jó, de te nem tudhatod, hogy a nyáron, míg fürdőzni mégy, két hétig együtt lesz velem Fi- renzébent...“ A gondolatai ily ellenőrizetlen formában, kegyelet nélkül szegültek ellen a fájdalomnak; és közelebb ült a másikhoz. így találta őket a férfi. A klubból jött — friss ügyek, megbeszélések hangulatával; avval az erős életízzel, hogy sokféle dologhoz van eleve köze. — Az ajtóból megnézte őket így együtt — csöppet kicsinylő szuverenitással — részvevő és gúnyos szeretettel. Aztán kezet csókolt az asz- szonynak, és helyet foglalt a leány- nyal szemben. Túlságosan fesztelen és élénk társalgásba kezdtek. Tárlatok, színház, utak és tájak... mindenki erősen oda figyelt — már feszült idegekkel ellenőrizte egymást a két asszony — szót, pillantást', hangsúlyt —; és volt is már mindennek valami szimbolikus éle, rejtett értelme a férfi számára. Csupa titkos, szemrehányó vagy kacér utalás régebbi intimitásokra, mély nyomú percekre vagy beszélgetésekre. Nem volt már kényelmes ez — bár hízelgő és elevenítő; — hisz erősebben, érezte vele önmagát. — Felállt, néhány lépést tett. — Meleg van itt. Miért fűttet még mindig, kedves? — A napokban fagyott. — Járnál csak odakinn — mondta csaknem szilajon a leány —, tébolyo- dottan tavasz már minden — zeng és rohan a világ! Menj végig a fasoron, mikor odafenn így repesnek egymásnak a felihők, és előre érezni az eső szagát...! — Esik — mondta a házigazda, mert kinyitotta közben a balkonajfőt és kilépett. — Megborzongtak. Merész, üde áramlás hajszolta szét a szoba langyos illatait. A férfi mélyet lélegzett kinn, és különös, élénkült arccal fordult vissza — a küszöbről fürkésző, ellágyult tekintetet lopott a lány felé. — Nem hozna egy sálat, Ákos? — szólt ki az asszony kicsit túlozva a meghitt rövidességet. Ahogy átment a szomszéd szobába — a megnyíló ajtón rézágy cifrája rémlett a vendég szemébe; minden idegével átfigyelt egy pillanatra, de nem tudta eldönteni: egyes ágy — vagy kettő? ... A férfi visszajött két rojtos selyemkendővel a kezében. — Ö, bocsáss meg, Éva — pirult el az asszony —, azt hittem, csak én vagyok szobavirág, fagyoskodó! Hiszen te kívülről jössz!... — Már mennem is kell! — nyugta- lanult el a leány. — Jaj, kilenc elmúlt — Nagyon esik, most várni fog, míg eláll! — mondta a férfi komolyan. Mind felálltak, indulni, menni kész mozdulattal; a fedett erkélyre léptek. Porzott és zuhogott kinn, a villa kertjében felszikrázott a kavicsát, a kapurács; fehér kőcölöpöket paskolt és vert a víz szüntelen, megújuló, izgalmas ritmusú zajjal — lázongó, fulladt sziszegéssel. — Semmi, velünk vacsorálsz! — döntötte el a háziasszony obiigát nyájassággal. — Istenem, fél tíz. Csak tízig megy a villamos a mi telepünkig. — Kocsiért telefonálunk ! — ajánlotta a tanácsos. Az asszony Évára nézett. — Az egész környéken csak egy villából lehet; azok nincsenek Itthon! És a fűszerésznél, de az rég becsukott! És meg is hűlne odáig. Ákos! Marinak a lába fáj, az öreg szakácsné meg, tudja, milyen kényes, köhögös! — Nos? ... — Istenem, itt alszik nálunk Major Éva! — Igazán? ... — Nem, az lehetetlen. Megvárom, míg eláll. Az asszonyka a szavába vágott — érthetetlenül megfrissülve, nevetősen, szaporán. — Soká fog esni és azután Is — csupa nagy víztócsa az úton, kocsis se vállalja ilyenkor! És ugyan, ki vár téged otthon? Aki bohém, ne legyen Ilyen nehézkes! Az Ákos szobájában, jó — a nagy díványon? Az uramat beljebb telepítjük mára — ez kényszerhelyzet! Ö, művészettörténeti jelentőségre emeled a házunkat, igaz-e? Csak kiszólok egy percre! Puhán belegubódzott a selyemkendőbe — szép barna haja megfénylett a lámpa alatt —, az ajtóból vlsszamo- solygott. — Volt egy kis enyhe ma- lícia a szemében ... vagy csak pongyolabiztosság? Major Éva kinn maradt az erkélyen, felkönyökölt, nézte a vihart, az esőt, e hűsítőn idegen történését fellegnek, földnek, szer« ni a sötétben, a vagy bezárkózni e haraggal lázadt f lepcébe jutott. N most már végig k Hallotta maga-J. ges lépteit, ahogy bán egyszer. ... Az ő szobáj egyébkor neki é (hányszor mondta lem perceiben) — lőle néhai Felőle De most „beljebb* igen — az emelet szobánál!... Köz és a szalon; ő ott dűl, megalázottar míg a férfit, az öl gához e másik, il partnere a játékbí vez ma a véletler gúnnyal, nyugodt: helyzete minden e Istenem, hisz ti sen! Ezzel számol molt is —, vergőc kudott; igen, íiata get nem hagy se kötelesség is ez, 11 De látni így, közel gától értetődést e annyival régibb, r s annyival túl is tompult és nyug életnek, állandóan ő csak vasárnapi < ség órája, rohamos májusi zápor ... Nem menekülhei mai Velük vacsor. tanúja lenni, hogy csicsereg majd a nálja blzalmaskoc érinti, végigsimítji séggel, és ő néha lommal gondold egy érintésre ... bosszúálló ma, seji bői — a tekintete lóbb lesz —, égés: desült, megható, 1 fog ülni megbénul mat és mindent v< felzokogni nem sz vagy elrohanni. Sz velük, amíg az a: hívja az urát, és n* mosolyogva... És másikra, hogy ez csorázott tegnap mikor a párnás l D arina egy zsámolyon ült az előszobában, s a szennyeskosárban matatott. A ruhát válogatta, kupacokba rakta. A legnagyobb kupac a férfiingből gyűlt össze. Látszik, hogy irandevúzik, dünnyögte. Az, akire a randevúzás vonatkozott, a férje volt. Éppen a Imént vonult el az utolsó tiszta Ingében találkára, Blankával, a szerelmiével. A válás után ez a Blanka foglalja majd el az ő, Darina helyét a férje életében. Elváltak, mint száz meg száz ifjú házas; diákszerelemmel kezdődött, s egyévi együttélés után házasságuk felbomlással végződött. Darina volt az, aki a sarkára állt, és a viharos féltékenységi jelenetek után, elkeseredett, éjszakai szemrehányásokat 'követően — amikor is az egész ház talpon volt — kimondta a döntő szót. — Qndro, elválunk. A férje nem volt józan, nem értette meg egészen, mi történik. Darina elvonult a szobájába, s hagyta, hogy a férje kialudja mámorát. Másnap emlékeztette a történtekre, s kellő magyarázatokkal indokolta meg elhatározását. — Tudom, hogy más után jársz. A barátaid nyíltan beszélnek róla. Mellette tanultál meg Inni. Az esküvő előtt azt ígérted, hogy ez a két dolog sosem fogja megzavarni a boldogságunkat. Már nem fontos számodra, hogy megtartsd az ígéreted. Elmehetsz. — Ne bomolj, Dara! — támadt rá az asszonyra. — lEzit nem gondolod komolyan! Azonkívül nem mondanád meg, hová menjek? Ez a lakás éppen úgy az enyém, mint a tiéd. — Ne mondd ... és mióta? Ki cserélte el? Én. A garzonomat adtam érte. A lakás az enyém, te pedig szépen odaköltözöl, ahhoz, akivel éjszakákat töltesz a kávéházakban és bárokban. Neki Is van lakása, sőt, úgy tudom, sokkal nagyobb. — Ha Blanka szülei lakására gondolsz, akkor közölhetem veled, hogy ez nem megy. Az anyja kénytelen volt a hét szobából kettőt feladni, és kétségbe van esve, mert nem tudja elképzelni, hogyan férnék el a lakásban hárman. Blanka mondta. — Akkor nézz lakás után. Egy hónap időt adok. — Egy hét múlva letelik az egy hónap, és Ondro egy szóval sem említette, hogy talált szobát. Ö, ez az Ond.ro! Nagy darab ember, akkora ere je van, mint egy medvének, de a gyakorlati élethez szemernyi érzéke sincs. Olyan, akár egy gyerek, állandóan gondoskodni kell róla. Ezt az inget is, amit a kezében tart, ő vette neki, még egy inget sem tud magának venni. Egyik inget .a másik után terítette az ölébe, és mindegyik fölött elmélázott. Ezt a zöldeset a névnapjára vette. Nagyszerűen illett a sötét bőréhez. Azt a szürkét akkor viselte, amikor az ő, Darina avatását ünnepelték, és vendégeket hívtak. Akikor kapta rajta ... Blankával csókolózott a fürdőszobában, s hirtelen az ingujjába törölte a rúzst. Nem lehetett kimosni a rúzsfoltot. A fehér Inget az esküvőjükön viselte, galambszürke nyakkendővel — azt is Darina vette. Milyen daliás volt! / A szemére szorította a fehér inget. Vasárnap volt. Darina mosni készült. Elvégre nem engedheti, hogy Ondro piszkosán járjon- Mit szállnának az emberek. Hiszen még együtt laknak. A régi helyeken az emlékek kísértenek, újakat keresni nincs elég ereje. Kendőt kötött a fejére és vizet engedett a kád ba. Az előszobában megszólalt a csengő. Ajtót nyitott. Egész sereg vidám fiatal tódult be, a kollégái meg a kolléganői, érte jöttek, menjen velük kirándulni. — Te lány, csak nem mosni akarsz? — ször- nyülkődött hivatali főnöknője. — S ráadásul, ha jól sejtem, a férjed ingeit. Igazán nem érdemli meg, hogy moss rá. Öltözz és gyere! Igor, Ondro egykori barátja is megpróbált a lelkére beszélni. — Valóban kár Ilyen vasárnapot kihagyni. A férjed szórakozni ment, te -meg képes volnál dolgozni? Nem. gürcölsz eleget egész héten? — Semmi kedvem bárhová is menni. Ma valahogy sehogy sem akaródzlk... — hárította el a rábeszélést. — Legalább azt engedd meg, hogy felugorjak, ha visszajöttünk a kirándulásról — kérte Igor, hogy a többiek ne hallják. Darina megvonta a vállát, annak jeléül, hogy nem bánja. A vendégek elmentek. Kiteregette a kimosott Ingeket az erkélyre, és leheveredett. Lehúnyita a 'szemét. Éppen egy éve, hogy Ondro a nemzeti bizottságra vezette — esküvőre. Este eljöttek a barátaik, házszentelőre. Eszébe jutott, hogy aznap délután Ondróval szendvicseket készítettek. Milyen ügyetlenül dolgozott, ügyetlen volt mindenben, ami nem függött össze a hivatásával. Kétbalkezes, nem gyakorlati, viszont kiváló szakember. Esténként, amikor kint tomboltak az őszi szelek, egy zsámolyon ült mellette, ő vacsorát készített, és hallgatta a férje lelkes szavait a gyárról. Mintha csak ma hallaná. „A kollektívánk hiba nélkül dolgozik. Eleinte tartottam tőle, hogy az öreg elvtársak ferde szemmel néznek majd rám, mert annyival fiatalabb vagyok náluk s mégis én irányítom őket mint a feljebbvalójuk. De alig telt el néhány nap, és összemelegedtünk. Szilárd közösség vagyunk, függetlenül attól, hogy én mérnök vagyok, ők meg munkások. Hiszen ha kedvezőbb körülmények között születnek, csodálatraméltó dolgokra lettek volna képesek. Az öreg KokeS például a kollektíva lellyes lejtőre, s ott biztonságos öblét. Esténként már j szer megtörtént, t dött, amikor kopo£ — Leszakadt a j — Mi az, Blank« — Nem bizony, sötétkék gombot léténél, így a kabi ke. Mialatt én -nagy szakértelemmel töprengek és számolok, 6 csak úgy szórakozásból kísérletezik, próbálkozik, és mindig roppant okos ötlete támad. Én mondom, hogy ma híres gépész, ha tanulhatott volna.“ Mennyire örült, hogy a férje olyan jól érzi ma gát a munkatársai körében. A munka örömet szerzett neki, szívesen beszélt róla. Pianínóra gyűjtöttek. Darina nagyon vágyott rá, mert az öreg zongorát a szülői házból nem hozhatta ide, ebbe a kis lakásba. Egy nap észrevette, hogy a takarékbetétkönyvről — amely az íróasztal fiókjában lapult — nagyobb összeg hiányzik. Első ízben történt meg, hogy a férje a megtakarított pénzükből elvett. A kérdésre, hogy mire kellett a pénz, azt felelte, hogy egy régi adósság nyomta, amit meg kellett adni. Darina nem hitte. Amikor a férje egy alkalommal feltűnően drága ruhákba öltözött fiatal lányt hozott a társaságukba, megértette, hová folyik el megtakarított pénzük, Blanka ki tudta használni a szépségét. Ondro lassan a másik partra sodródott, vészé begombolom. Úgy kigombolt felöltőbi Megsajnálta a fé varrta a kabátjára Egy más alkalo; gott. Rekedt volt, i hársfateát mézzel, gyógyíthassa magá Ondro feltalálta — Senki sem fi Tulajdonképpen arra kényszerltette jenek, és Ondro e2 Azon a tavaszi v zett. Kopogás ébreszt zassági évfordulőji tott, villant át az í A férje új cipőff Alig bírta visszatí ragudott önmagért
