Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-01 / 22. szám
ÚJ szú MM . in 1 S oha senkinek a keze járását, a szeme járását, az esze járását a váltakozó derű és szomorúság visszafogott méltóságában neon éreztem olyan játékosnak, vagyis .közelinek, mint azokét a gyerekekét, akiket márciusban és áprilisban örömöm volt színpadon látni a Csallóköztől a Bodrogközig. Bemutatkozhattak vagy hét- százan, ha nem többen, abban a mintegy hetven bábelőadásban, irodalmi színpada műsorban és színdarabban, amelyet a rendező kedvű pedagógusok színházszerető hitétől fölvértezve játszottak a termetben helyenként még apró, de lélekben .már növekedő mátyásföldi, zoboraljai, gömöri, csereháti és máshoni gyerkőcök. Természetesen, valamennyien szerettek volna eljutni az ötödik Dunamenti Tavaszra, mint-^ hogy az is természetes, hogy ennyien mégsem mutatkozhatnak be a csehszlovákiai magyar gyermekszínészek és szavalók országos seregszemléjén. Persze, akadtak, akik kevésbé sikeres előadásukat követően, vagy a bíráló bizottság döntése után pdtyeregtek, ám számukra is íródjék itt le: az ötnapos rendezvénysorozat nem csupán a döntőre eljutó együttesek és a pöttöm előadóművészek számára siker, hanem a gyenmekszínházi mozgalomban cselekvő valamennyi pedagógusnak és nem pedagógusnak is dicsősége, hiszen a Dunamenti Tavasz mögött meghúzódó alkotói munka olyan kitartásról, olyan, a gyermekszínjátszást szerető, hozzáértő rendezői és pedagógiai munkáról is tanúskodik, amely újszabású jelenünkben nélkülözhetetlen, amely az egyidejűség több szólamú súlyával hat gyermekre, a gyermek testvéreire, barátj.aira, szüleire, a gyermek iskolájára, környezetére, szőkébb s tágabb közösségére. Persze, néha olyan körülmények között dolgoznak, vonulnak — nevezzem szokásból így: — színpadra a gyere kék, hogy aki nem látja, az nem is hiszi. Az egyik bodrogközi művelődési otthonban például a színpadra csurog az esőié, a pénzbe kerülő művelődési otthon helyett rideg tornateremben tartottak premiert egy gömöri falu diákszínjátszói, megtörtént, hogy a tanári kar figyelméből, az igazgató szimpátiájából kizárva, eldugott osztályban, másutt zord, nedves pincemélyen mutatták be a gyerekek, mi az, amit az utóbbi hetekben, hónapokban elsajátítottak színpadi beszédből, énekből, mozgáskultúrából, erkölcsi és esztétikai alapokból — a lélek kútnyitásának önbizalmat tápláló titkaiból. Bizony, nem minden együttes dolgozik rózsás helyzetben, ezért megmosolyogtathat a kérdésem: vajon a színház, a művészi alkotás megkövetelte folyamatos munkát miért nem a tanév kezdetekor indítják el a csoportvezető pedagógusok? Miért csak januárban, néhol még később kezdik ezt a munkát, mint olyan kötelességet, ami azért van, mert van egy országos gyermekfesztivál? E megkésettség pecsétet hagyott a közelmúltban látott előadásokon, s lehetséges, apró foltjai megmutatkoznak a Dunamenti Tavaszon is, amely az idén ünnepli ötödik születésnapját. öt év — sok vagy kevés egy fesztivál életében? Ha az éveket nézzük, nem ámulhatunk, esetleg azon, hogy szalad az idő, hiszen nemrég volt az első, de ha azt vesszük szemre, négy esztendő alatt hány együttes fordult meg Dunaszerdahelyen (Dunajská Stre- da), hány előadást láthatott a fesztiválközönség, akkor elismerően kell szólni az elvégzett munka nagyságáról és színvonaláról. K ezdjem a bábosokkal. Az első Dunamenti Tavaszon, 1976 májusában nyolc, ezt követően kilenc, ismét kilenc, majd megint nyolc produkciót láthattunk. Az idén csupán hét együttes kapott meghívást. Miféle stagnálást jelent ez, s mik az okai? Első s tán a leglényegesebb ok a már említett folyamatos munka, és az utánpótlás-nevelés hiánya. Alkotnak pedagógusok, akik, nagyon helyesen, kis- és nagycsoporttal egyaránt dolgoznak. Náluk valóban nincsen fennakadás, egy-kétéves szünet, ha a nagycsoport tagjai kiöregednek, és gyorsan tegyem hozzá, ők már a munkát is korábbi szakaszban, ősszel megkezdik. Ha belepillantok házi statisztikámba, kitetszik, hogy eddig egyetlen csoport, a dunaszerdahelyi Pipitér volt állandó résztvevője a fesztiválnak, csakhogy a csoport zöme mára nyolcadik, kilencedik osztályos. Vajon mi lesz a Pipitérrel jövőre? Rendelkezik-e alapokat már ismerő utánpótlással? És a Pipi- térből kikerülő gyerekek továbbra Is együtt maradnak-e, gimnáziumi csoportot képezve, vagy bábegyüttest alkotva a városi művelődési házban, életre híva így a hazai magyar amatőr művészeti mozgalmunkból egyelőre hiányzó ifjúsági bábmozgalmat, amelynek bizonyára szívesen nyújtanának otthont a Jőkai-napok. Persze, ez a probléma nem csupán a Pipltér tagjainak, hanem mindnyájunknak gondja kell legyen. Háromszor vett részt a fesztiválon a gútat (Kolárovo) Pitypang, a pozsony- eperjesi (Jahodná) Nyírfácska és a dunaszerdahelyi Százszorszép, amelyek az idén nem készültek, illetve nem készültek el Idejében, s ugyancsak háromszor voltak a Dunamenti Tavasz vendégei a tornaijai (Safárikovo) Galagonya és a komáromi (Komárno) Napsugár tagjai. Kétszer mutatkoztak be a tornai (Túrna nad Bodvou) Méhecske tagjai — akik, ki tudja, miért, két éve hallgatnak —, az ekecsi (Okoé) bábuzók, az idén is meghívott tardoskeddiek, (Tvrdosovce), valamint a virti gyerkőcök, akiknek rendezője az idén már a marcelháziakkal (Mar- celová) dolgozik. Vajon mennyit veszítenek — s most nem csupán a bábuzökról szólok — azok a gyerekek, akiknek lelkes, csupa akarás rendező-pedagógusa elköltözött a faluból? Tudom, a másik oldalon nyer a másik falu gyermekközössége, de mi lesz a magukra hagyottakkal? Akad-e pedagógus, aki átveszi a faluból eltávozott kolléga örökét, vagy nem találtatik senki, .aki arra törekedne, hogy a gyermek tudati,átfogó képességét a legkomplexebb művészet, a bábművészet révén növelje? Sajnálatos tény, fehér holló az ilyen, mondhatom: örökségbe lépő pedagógus, s ennek is tulajdonítható, hogy olykor ugyan föl-föltünik egy-egy nagytehetségű csoport, de a körülmények folytán kérészéletű lesz, feledésbe merül. Az első Dunamenti Tavaszon például Dunamocsről (MoCaj és Ögyalláról (Hurbanovo) is bemutatkozott bábcsoport — azóta nincs róluk hír. S bár Kassáról (Kosice) minden évben, az idén is kirukkol együttes, a oserehá- tlak, a Latorca és a Bodrog mentiek eddig még soha nem jelentkeztek báb- színpadon. Érdemes volna meditálni azon is, vajon miért csak egy-egy bábcsoport működik a losonoi (Luőenec), a lévai (Levice), az 'érsekújvári (Nővé Zámiky) és a galántai járásban, s hogy miért nines egyetlen bábcsoport a nagykürtösi (Vefky Krtís) a rimaszombati (Rimavská Sobota), a rozsnyói (Roífíava) és a Kassa-vidéki járásban. Persze, nem meditálni kell efölött, hanem tenni, hogy legyenek, alakuljanak csoportok, minél előbb. E figyelmeztető hiányosságok bizony bosszantóak, mivel a bábjáték nélkülözhetetlen pedagógiai célokat is szolgál. Rengeteg pedagógus a megmondhatója, hogy a báb jelzésszerű és szimbolikus volta mennyiben segítette őt nevelő célzatú szövegének megértésében. Nem véletlen, hogy — két év kísérletezés után, már 1978-ban — a harmadik Dunamenti Tavaszon teljes jogot nyert magának a pedagögiai bábjáték. Óvodások mutatták be produkcióikat, s a komáromi és a dunaszerdahelyi járásban tevékenykedő óvónők számára szemináriumot rendeztek a témakörből. De, s ez is tény, hiányoztak a távolabbi járások magyar ajkú óvónői. A gyermekszínjátszó csoportok zöménél kétszeresen hiányzik a bábuzóktól is számonkért folyamatos munka. Bizonyítja ezt házi statisztikám, amelyből kiderül, hogy a Dunamenti Tavasz négy évfolyama alatt látott huszonegy produkciót tizennyolc együttes adta elő. Vagyis csupán három — a kürti (Strekov), a deáki (Diakovce) és a dióspatonyl (Orecho- vá Potöft) — együttes mutatkozott be kétszer a seregszemle történetében. Mondhatnám, tizennyolc együttes föltűnt, majd a semmibe merült, de ekképp mégsem az igazat fogalmaznám meg, hiszen az idén bemutatkozó hét együttes közül öt már szerepelt Dunaszerdahelyen. A kürtiek — akik az első és a harmadik Dunamenti Tavasz után az idén már harmadszor jelentkeznek, s ez a kétéves periódus azt mutatja, gyermekszínjátszó fészkeink közül talán itt folyik a legrégebbtől rendszeres munka — a lévai járást képviselő farnadiak (Farná), a hazai Gorkij utcai, valamint a szened és a rozsnyői iskolások. Újoncként a buzitai (Buzica) és a zétényi (Zatín) gyerkőcök szerepelnek majd, s az előbbiek személyében előszűr lép színpadra bodrogközi csoport a Dunamenti Tavasz történetében! A zétényi csoportot a község könyvtáirosnője és a leánya vezeti, s ha hozzáteszem, hogy a faluban nincsen iskola és csak a tanulás, az autóbuszozás után az esti órákban és a hétvégeken próbálhatnak, nem éppen rózsás körülmények közt, akkor fokozottabban kell örvendenünk a bodrogközi! nebulók jelentkezésének. Remélem, szorgalmukkal cselekvésre ösztönöznek más, hasonló helyzetben levő közösségeket. Hazai magyar gyermek- színjátszó fesztiválunk történetiében legtöbb csoport az idén mutatkozik be (1976 — 6, 1977 — 5, 1978 — 4, 1979 — 6), ami még nem jelentene haladást, ha e hét csoport vezetői nem törekedtek volna arra, hogy a darabválasztás képesség és tartalom szempontjából megfeleljen a korosztálynak, hogy a jelmezek, a díszleteik és egyéb kellékek gyermekre szabottsága, jelzése a képi és stílusegységben jól érvényesüljön, hogy a gyermekek játékos kedve, a tartalomhoz és formához való viszonya a játékos átélés és a közönséghatás egységében jusson kifejezésre. Elenyészően kevés két-három őrás, unalomba fulladó előadással találkoztam, épp ezért, Dunaszerdahelyen szoros versengésre van kilátás. A Dunamenti Tavasz történelmében ez Idáig tizenikilénc irodalmi színpadi előadást láthattunk. Egyet, nyilván ízelítőként, a tonkháziak előkészítésében, az első szemlén, hogy aztán a másodikon már öt, a harmadikon hat, a negyediken hét produkciónak tapsolhassunk. Az idén öt együttes jutott a döntőibe, ami egyrészt elszomorító, másrészt viszont, örülök ennek. Elszomorító, mert néhány jó csoport bizony otthon maradt, s örömmel tölt el, mert a tény, hogy a színjátszó csoportokból hét, az irodalmi színpadokból öt jutott el az idei szemlére, azt mutatja, hogy a klasszikus értelemben vett színház (és nem csupán verselőadás) megihlette pedagógiai fogantatásé produ'kciőszemiélet egyre nagyobb teret nyer a mozgalomért tevékenykedők körében. Persze, vigyáznunk kell, nehogy gyermek-vers-színpadjaink megszűnjenek, hiszen azokat olyan különböző helyzetgyakorlatok, mimes etűdök, improvizációk, ritmusjátékok töltik ki, amelyek nélkülözhetetlenek a pódiumjátéki dramaturgiával készült mesefeldolgozás színpadra állításánál. A játszó gyermekre szabott újfajta gyermekszínház létrehozásánál, mondhatnám dramatikus játszókörűk életre hívásánál, amelyben már eltűnőben van a hagyományosabb, kosztümös, díszletes, realista játék — helyét a jelzésszerűség, a szimbolika vette át —, ahogy Irodalmi színpadjainknál is kihalóban van a statikus oratórium. Gyermekszínjátszásunk a Dunamenti Tavasznak köszönhetően nagy 'minőségi változáson megy át, s ennek már láthatóak fűnnebb elsorolt jegyei. Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes, hazai magyar gyermekversíróink java, Miroslav Válek és a leggyakrabban mondott költő, Weöres Sándor még mindig a legnépszerűbbek, a legkedveltebbek. Weöres Sándor 1978-ban A meséről című versével szőlt a Dunamenti Tavasz résztvevőihez. Ügy érzem, az alapiskolás korú próza- és versmondóink országos versenyén — amelynek most másodízben ad otthont a szemle — résztvevő negyvennyolc fiatal lélek közül többen előadják e verset, ekképp is igazolva a közös vidámságban és vizsgázásban eltelő, majális hangulatú rendezvénysorozat rangját, értelmét, életrevalóságát, amiről kiválóan tanúskodik az is, hogy négy év alatt mintegy kétezer gyermek lépett színpadra, s közel húszezer gyermeknéző izgult és tapsolt, jelenlétével fogalmazva világra a gyermek- színház kulcskérdését: hogyan lebontani a szereplők és a nézők közti falat, hogyan megteremteni az alkotásban ünneplő gyerekek egységes közösségét? SZIGETI LÁSZLÓ SIMKÖ TIBOR Nyárinkon felhőket himbóló longy szellő, hús harmat, szántóföld, tengerként zöldellő. csiricsiri-teli fényarcú, hejehuja-dali lángszirmú, Hold csodovlze, mézizü, Nap csupa-tüze, árnyíizö, röppen a szó, üde, fiatalos / öreg, oki dolos, egy sincs itt /, libben a tánc, duruzsol o zene, közeleg a buli, csitt! Jerke-barka, szarkaláb, békalencse, pitypang, kakukkfűből hat nyaláb - mehet szét o firhong. Lórifári mafla Móri, nagy vitéz Johannes Háry. papírhuszár, falovocska, ciki egér, gyáva macska - mind itt vonnak már a színen, s / jaj, de megdobbant a szlveml / jön, süvítve, mint oz orkán, söprünyélen tiz boszorkány . . . Tavosztündér, hová tűntél, ossz jutalmat hű hitünkért, hogy kik télben, szélben, fagybon, térdig érő csúf latyakban újra-eljöttödet lestük, most magunknak biztatásul mosolyodat vigyük társul: maradjon velünk napestig, s azon is túl - légy az álmunk, engedj mindig veled szállnunk, zöld mezőkre, kék habokba, gyümölcstermő holnapokba Likat rág a kisegér a behemót sajtba. Nem fut messze a szekér, ha csikó nem hojtja Nem bont virágot az ág, ha rügyét kimetszik. Viruljatok, rutafák. Szeméttől Szelmencigl Ide, zene, ide, tánc, tréfa, játék, eszterlánc, fantázia, lelemény: ez a dió de kemény - fogjunk össze, törjük föl: mi van benne? Anyuci, apuci vigaszo, öröme, nagyanya kacaja, nagyapa derűje, viola üzenet, ibolya felelet, igazi dunai tavaszi halihó, óáóóóóó! . ÖT TAVASZ - SZÍNPADON
