Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-20 / 3. szám
Lassan szitáló téli eső. Az esthomály kékes derengésében, Ipolyság (Sahy) főterének szögletében végtelen nyugalmat árasztó épület a városi nemzeti bizottság irodaháza, az egykori megyeház. A falán emléktábla — és Jankó Král, a forradalmár költő mellszobra. Emlékeztet a tűnt időre, a múltra. Csakhogy az egykori megyeház túlsó fele diákotthon, száznegyven leendő mezőgazdász otthona. Ott az ifjúság víg serege lep el minden szegletet, ott alakul, formálódik és ragyog az Ifjú idő, s ez arra késztet, hogy náluk kopogtassak be. A falak, a téglák ugyan foglalatai a rideg történelemnek, de itt, bent, Anna Jaíekové, az Ifjúsági Fényszóró őrjáratának vezetője korszerűen lakályos a mezőgazdasági szaktanintézet diákotthona, mert hiszen alig két éve, hogy átépítették. POlhös Imre, az igazgató csak futólag említi az átépítést, inkább a jelenről szól: — Mezőgazdaságunk fejlődése tele van olyan merőben új és Izgalmas kérdésekkel, amelyeket a Kommunista Kiáltvány még nem ismerhetett, amelyeket Lenin is csak felvillantva érintett. Ezekre a bonyolult, új, nyugtalanító, de vonzó és izgalmas kérdésekre kell találnunk megoldást, választ a fiatalok nevelése, felkészítése által. Ha beszél, ha közöl valamit, szavait indulati hullámzás előzi meg s követi. — Korábban az egyik alapiskola igazgatója voltam, de nem bántam meg, hogy elvállaltam ezt a tisztséget. Nagyszerű, kommunista pedagógushoz méltó feladat ez. Igaz, hogy csak ketten vagyunk kommunisták az itt működő nevelők közül, de kérdem én: Talán minden tizedik forradalmár kommunista volt, amikor az eszméért harcba indultak a tömegek? Korántsem. Tudomásom szerint csak minden századik, vagy száztizedik volt kommunista, amikor annak idején megrohamozták a Téli Palotát. Most is forradalmi időket élünk, hiszen óriást a társadalmi változás, a műszaki és tudományos forradalom is feladatokat ró a kommunistákra. Reánk, kommunista nevelőkre különösen sokat. Így vall önmagáról, tudatos elkötelezettségéről. Ilyen büszkének tűnő módon, pedig alapjában véve szerény, még lefényképezni sem engedi magát, és következetesen többes számban szólva beszél a nevelő munkáról: — Fontosnak tartjuk a pedagógiai helyzetteremtést. Tiszteljük az ifjúság azon jogát, hogy próbára tegye képességeit, adottságait, azért szerveztük meg a szakköröket. Sokat törődünk a motiválással, azzal, hogy a fiatalok cselekvésében a politikai elkötelezettség is megnyilvánuljon. Abban a tudatban foglalkozunk velük, hogy közülük a legjobbak, a legtehetségesebbek kommunisták lesznek. Megemlítem neki, hogy az új év elején, megpróbálkozhatnánk a számvetéssel, a teljesített feladatok számbavételével. — Nehéz dolog adatokkal, számokkal mérni a nevelő munkát — mondja —, elégedjünk meg a helyzet elemzésével. Két évvel ezelőtt rendezkedtünk be újjáépített diákotthonunkban. Az 1979-es év már a jól tervezett és megszervezett nevelés éve volt. Különben úgy vélem, hogy a történtek részlete mellékes. Mindig az ember legyen az nevelő, vagy nevelt, mindig az ember érdekes. Viszonya a feladatokhoz, másokhoz, a világhoz, önmagához. Így vélem én is, tehát az esetnény színhelyén, a nevelő munka műhelyében, a diákotthonban végigjárva a szobákat, a klubhelyiségeket, a termeket, úgy igyekszem megszólaltatni azokat, akikkel találkozunk, hogy a kérdésekre adott válaszok felvillantsák a pillanatképet: mit értek el eddig. A diákotthon másik kommunista pedagógusa, Belányi Gyula elvtárs ezt mondja: Princz Mária, aki már több szavaló- versenyen dijat nyert — Látta már diákújságunk, az Aranykalász legújabb számát? Oj köntösben, iluusztrált borítólapban jelent meg. Különben önálló zenekart is szerveztünk. Sokan persze csak kedvelői a zenének, de nem művelői. Nézzen be csak a másik klubhelyiségbe, ott találja őket. Fontos, igen fontos a zenehallgatás is. A könyvtárban felém leng a valaha volt jövendő álom, mert hiszen Méri Mária, a diákok közül választott könyvtáros Illyés Gyula „Magyarok“ című kötetét adja Csudái Csaba kezébe, s abban olvasható: „A pusztulásnak csak a földreform vethet gátat.“ A fiatal, leendő mezőgazdászt azonban nemcsak a tűnt idő érdekli, a jövő is, mert lám, a másik kikölcsönzésre kerülő mű a lengyel szo- ciográfus, Zbigniew Pietrasinski „Alkotó vezetés“ című kötete. Gyurász Tibor nevelővel a folyosón találkozunk, ö a sportkör vezetője, a labdarúgó csapat edzője. Rövid, egymondatos válaszban felel a kérdésre, hogy mit tart az elmúlt év legnagyobb sikerének: — Csapatunk az őszi idényben tizenkilenc gólt lőtt, de egyet sem kapott. Tapasztalt pedagógus Bodzsár Béla nevelő, akivel a hangosanbeszélő központi kapcsolója előtt találkozunk. Arra készül, hogy a sítanfolyamra való felkészülésről szóljon a mikrofonba, mert hiszen ő az ifjú turisták körének vezetője. — Évek óta nem szerveztünk any- nyi túrát, mint az Idén — mondja. — öt ízben jártunk külföldön, a Német Demokratikus Köztársaságban, Magyarországon, meg a lengyel Tátrában. Nyolcszor a hazai tájon, de nem akárhol ám, hanem Csehországban háromszor, Prágában kétszer, meg kétszer az Alacsony-Tátrában, és persze a Szlovák Nemzeti Felkelés emlékhelyeit is bejártuk. A nevelők közül Bélik György feladata az Ifjúsági Fényszóró őrjárata tevékenységének irányítása. Persze, a vezető, Anna JaSeková, maga is diák. — öten vagyunk — magyarázza. — Mind az öt tanulócsooprtot képviselik. A sző legszorosabb értelmében véve őrjáratokat szerveztünk, hogy takarékosabb legyen az áramfogyasztás, rend és tisztaság legyen mindenütt. Azt már a nevelő mondja el, hogy az őrjárat tagjait, és azokat, akik olyan tényekre találnak, melyek megváltoztatásával fokozható a takarékosság, ingyenes mozijegyekkel szokták megjutalmazni. S a múlt év első felében húsz, szeptembertől decemberig pedig huszonkét alkalommal került erre sor. Bekopogtatunk a fotósok laboratóriumába is. Néhány perc múlva Mészáros György nevelő nyit ajtót. — Igen, a mi körünk tagjai maguk készítik a felvételeket, majd a fényképeket, melyek azután a faliújságokra kerülnek — tájékoztat. — Nem kicsinylem tevékenységüket, sőt, inkább biztatom, dicsérem őket, de sokkal jelentősebb az ifjú technikusok körének működése. Gondolom, hogy elég, ha C9ak annyit mondok, hogy az alkotóversenyeken az idén hét díjat nyertünk. Megállunk az egyik klubhelyiség előtt. Kellemesen hangzó szavakat hallunk: „Nem elég egyszer, elmondom újra, Garam völgye, forrón szeretlek.“ Ráismerünk Csontos Vilmos költeményére. Princz Mária szaval. Egyedül, magányosan. — Nem én vagyok az egyetlen versmondó — mondja. — Csak véletlenül találtak rám, mert kihasználom a lehetőséget, hogy most éppen üres ez a helyiség, nyugodtan készülhetek a következő szavalóversenyre. Nem is zavarjuk, de persze Pölhös elvtárs elmondja róla, hogy 6 a legsikeresebb szavalók egyike, már több díjat nyert. Sinka Gyuláné nevelőnő az ügyes kezek körének vezetője. Tőle Is megkérdezem, hogy mit tart munkájában az év legnagyobb sikerének. — Nem a kiállítást — válaszol —, nem azt, bár dicséretet kaptunk érte, hanem inkább azt, hogy már tudom, nemcsak érzem, barátnőjük, bizalmasuk vagyok a lányoknak. Felberreg a csengő, mely vacsorához szólítja a fiatalokat, a nevelőket. Elköszönök hát. Künn, az egykori megyeház előtt a forradalmár költő mellszobrára tekintve a tűnt idő képe dereng elém: börtönben sínylődött a költő, a megyeház börtnében. És meglepetten kérdem önmamagtól: Csak nem azon helyiségek valamelyikében, mely ma a leendő mezőgazdászok otthona? S válaszolok: nem is olyan lehetetlen, valószínű. A mellszobor szeme úgy süt át a hamályon, mint az ifjú Idő ragyogása azok tekintetében, akik most az egykori megyeház falai között arra készülnek, hogy az eszmének meghódítsák a jövőt. A következő esztendőt, meg az utána következőket. Tanulással, munkával, önmaguk nevelésével. HAJDÜ ANDRÄS Zenehallgatás a klubban (Gyökeres György felvételei) Kémiaórára készülnek az elsésök 1980. I. 20. af ■O eo «0 CJ *3 •o 9 M ü «0 8 N O 9 h '<0 W O AB £ 3 cd *- *r « £ Ä o 5 •* CQ 03 m . a c ^ CQ •fi (B 5 c *0 e > < ►> fi B X <
