Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
TUMI TÜUK Tajmir-félsziget. Fél évszázada még a világ végének számított, amelyen tál a titokzatos Északi leges-tenger hullámzott. Akkor kezdődött itt a történelem — a sarkvidéki népek áj történelme. A z első, amit megpillantottam Tajmiron, egy talapzatra helyezett repülőgép volt — tisztelgés a sarkköri pilóták előtt, elismerése annak a nagy szerepnek, amit a repülők játszottak a térség meghódításában. Itt a tundra uralkodik — erdőtlen, mohával fedett ingo- vány. Nemrégen még osak télen lehetett közlekedni rajta — rénszarvas-, vagy kutyaszánokon. Ma utak, vasútvonalak szelik át. Az első repülőgép még a 20-as évek végén jelent meg. így történt, hogy Tajmir ősla- ,kói a rénszarvasok vontatta szánokról egyenesen a repülőgépre ültek át. Az egyik első tajmiri beszélgetőtársam Gavriil Kungurov, szibériai író volt. — A harmincas évek elején — idézi fel emlékeit — a Távol-Észak népeinek művelődési kérdéseivel foglalkozó szervezetben dolgoztam. A tajmiri nemzetiségi közret területét tekintve felülmúlja Svédországét, Norvégiáét és Dániáét együttvéve. Akkoriban mindössze hétezer ember lakta — elkülönült nomád törzsek: dolgánok, nye- nyecek, nganaszánok, enyecek, evenkek, jakutok... Primitív gazdálkodást folytattak: csapdába csalták a vadakat, szigonnyal fogták a halat, vándoroltak a tundrán a szarvasokkal. Csaknem ősközösségi állapotban éltek. Az ismert norvég sarkkutató, Fridtjof Nansen a század elején könyvet írt Észaik-Szi'bériáról, A JÖVÖ ORSZÁGÁBAN címmel. Ebben a jövőben — vélte — nem lesz helye az őslakosságnak, mert kihalásra van ítélve. S valóban, a jelek erre mutatnak, mert a századfordulón behatoltak ide a mohó szőrmefelvásárlók, akik vodkát hoztak magukkal és ismeretlen betegségeket terjesztettek. Az Októberi Forradalom után a fiatal szovjet állam a következő dilemma elé került: hagyja az őslakosságot az évszázadok alatt kialakult és megszokott körülmények között, vagy nyújtson segítséget egy új életforma megteremtéséhez. Az előbbi út az egyszerűbb, de ezzel nem tudták volna meggátolni a kis népek kihalását. Ezen ■kívül Északot amúgy is meg kellett hódítani. így előbb- utóbb, a sarkvidéki nomádok sem kerülték volna el a modern világgal való találkozást. 1924-ben megalakult az Északi Kormánybizottság, amit Lenin egyik legközelebbi harcostársa, a VCIK (összoroszországi Központi VB) elnökhelyettese, Pjotr Szmidooies vezetett. Az volt a feladata, hogy iskolákat, egészségügyi hálózatot hozzon létre a sarkvidéken, tanulmányozza a bennszülöttek életmódját és szokásait. Tanárok, népművelők, orvosok utaztak Tajmirra Oroszország központjából. Nem mindig fogadták örömmel őket. GUSCSIN TANÍTÓ NAPLÓJÁBÓL: „A legtávolabbi ponton dolgozom ... Fő nehézség — a tanulók toborzása. A szülők adónak tekintik a tanulást, mondván: »Enni adunk, tüzelőt is kapsz, de a gyereket ne kérd, úgysem adjuk.« A tundrán így vélekednek az ideérkezettekről: »Olvasni, írni, beszélni tudnak, de dolgozni — nem.« Szereztem három szarvast, kezdtem gondozni őket. Asztalos-, lakatos- munkát végeztem, ezen a dolgának ugyancsak elcsodálkoztak. »Milyen tanító vagy te, ha velünk élsz és szarvast legeltetsz?!« — jegyezte meg egyszer egy nemzetségfő.“ Az első népművelők, a külvilágtól teljesen elszigetelten, sokszor egy évig, vagy még annál is tovább, együtt vándoroltak a szarvastenyésztőkkel. A tudósok pedig ekkoriban teremtettek írásbeliséget az északon lakó népek számára. Ez sem volt könnyű munka, hiszen csak Tajmiron — legalább tucatnyi, egymásra nem hasonlító nyelvet beszéltek. Ám az írástudatlanság leküzdése szükséges volt a műveltség fejlesztése érdekében, s azért is, hogy ezek a kis népek, a modern világhoz közeledve is megőrizzék nemzeti sajátosságaikat. Azt beszélik, hogy a harmincas években az egykori vadászok sajátították el Szidor Csuprin szarvastenyésztő, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsinak képviselője leggyorsabban az írás-olvasást, azok, akik a többieknél jobban olvastak a hőnyomokból. „A jövő országa” Tajmiron ma a modern életritmus érződik. Február volt — sarki éjszaka, de a Jenyiszejen, ‘feltörve a kétméteres jégpáncélt, közeledett a Nyikolajev Kapitány jégtörő, nyomában a Barents- és a Kara-tengerről érkező hajók. Észak-Szibéria mélyén fekvő Dugyinka a múlt téltől kezdve, egész éven át működő kikötővé vált. Dugyinka — Tajmir körzet fővárosa, ahol ma csaknem 45 ezer ember él. Széles utcák, modern házak, boltok és filmszínházak, fodrászüzletek és divatszalonok. A körzeti tanács végrehajtó bizottságának elnöke Tatjana jeremina. 1931-ben született, de a napot és születési helyét nem tudja: a sátor, amelyben született a tundrán vándorolt, s benne a dolgán kislány — bőrbölcsőben, a rénszarvas hátára szí- jazva. Először hétosztályos általános iskolában, azután pedagógiai iskolában, majd komszo- mol- és pártfőiskolán, Moszkvában tanult, végül a Szovjetunió Társadalomtudományi Akadémiáján kandidátusi fokozatot szerzett. Tatjána Jeremina sorsa nem egyedülálló. Az egyik dugyin- kai óvodában nevelőként dolgozik a nyenyec Darja Palcsirta. A család sátrában hét lánytestvér született, valamennyi felső vagy középfokú iskolai végzettséggel rendelkezik. Vera, Zója és Antonyina — tanítónő a körzet különböző városaiban, településein. Anna a Tajmiri Rádió nyenyec nyelvű adásainak szerkesztője. Galina geológus. Csak szabadságát tölti otthon, de szülőföldjével nem szakított, Jakutföldön dolgozik. Egyébként még élnek olyan emberek, akik emlékeznek a nyenyec öregek intelmére: az asz- szonyt a kutyákkal együtt kell etetni, úgy megbízhatóbb, hűségesebb lesz. Tajmir, mint egész Szibéria, iparvidékké alakult át. Negyven esztendeje, Dugyinkátói 120 kilométernyire fedezték fel az ország leggazdagabb polimetal- likus érclelőhelyét. Erre a bázisra hatalmas réz-nikkel komplexus épült, és itt jött létre Norilsz városa, melynek jelenleg 180 ezer lakosa van. Az egykori táborhelyről, Messzojahból, már a harmadik gázvezeték kígyózik Norilszk felié. A hatvanas években itt gyulladt ki az első gázfáklya, s a vándornyenyecek új foglalkozást tanultak meg, a gázki termelést. A gázfeldolgozó-ipar- ral együtt lérejött egy új település, amely a fáklya orosz nevét kapta (Fákéi), a szomszédos, szarvastenyésztő állami gazdaságot pedig nyenyecül Tu- hardnak, vagyis „lángoló földnek“ nevezték el. A szovhozban nemrégiben új ágazatot honosítottak meg, a melegházi zöldségtermesztést. Hús- és tejgazdaságok is épülnek; megkezdik a Tajmiron soha nem látott ál- latok, a szarvasmarha és a sertés tenyésztését. Zöldséget, húst, tejet nemcsak a helyi szükségletek kielégítésére termelnek, hanem No- rilszkba és más északi városokba is szállítanak. Megteremtődött a kooperáció sajátos rendszere. Az ipari központok lakói segítenek a szovhoznak a korszerű lakások építésében, a hűtőszekrények felszerelésében, amelyek nyáron megóvják a romlástól a húst és a halat, a gépek javításában és a műszaki káderek felkészítésében. Tajmiron néha összeegyezhe- tetlennek látszó dolgokat tapasztalunk: a kutyafogatok mellett terepjárókat látunk; a discole- mezek betörtek a torokhangú, ősi énekek világába. Dugyinká- 'ban, az Észak Népei Művelődési Háza színpadán sikerült megtekintenem Dalnyeme Kosztyer- kint, az egykori sámánt, aki ma a Hejro nevű, amatőr művész- együttes tagja. A mintegy 40 fős kollektívában fellelhetők Tajmir valamennyi nemzetiségének képviselői és oroszok is szerepelnek. Műsorukban a folklóré az elsőbbség. A népdalok, népi táncok és mondák gyűjtésére, tanulmányozására, művészi feldolgozására legalább annyi időt fordítanak ezek n lelkes emberek, mint a próbákra, fellépésekre, országjáró vendégszereplésekre. Sokat dolgozik az együttessel a dolgán költőnő, Ogda Akszjonova és az evenk író, Alityet Nyemtuskin. Szarvastenyésztők Helikopteren jutottam el Vo- locsanka településre, a ngana- szán szarvastenyésztő állami gazdaság központjába. Útközben megérdeklődtem útitársamtól, miért utazott a városba. „Lemezeket vásároltam, elemet a tranzisztoros rádióba, meglátogattam barátaimat, rokonaimat.“ Olyan természetesen válaszolt, mintha csak Moszkvában kérdeztem volna meg valamelyik ismerősömet, miért ment az üzletbe. Pedig itt mások a távolságok, Dugyinkából Volo- csanka például több mint 350 kilométer, s egy évben átlagosan 263 fagyos nap van, méghozzá nem ritkán mínusz 45 fokos hideggel. A beláthatatlan tundrákon kóborló nganaszánok századokig teljes izoláltságban élteik, így nem csoda, hogy ez az elzártság kihatott kulturális és gazdasági fejlődésükre. Számuk most is csak valamivel több 700 főnél. Fél évszázad alatt nemcsak létszámban növekedtek, hanem jelentősen megváltozott életmódjuk is. — Az én törzsemből sokan hajlamot éreznek a rajzoláshoz, csont- és fafaragáshoz — mesélte Varvara Aszjandu diáklány. — A tudósok feltételezése szerint a nganaszánok ősei Dél- Szibériából, Szajánból vándoroltak Tajmirha. Ez még csupán egy verzió. A nganaszánok nyelvét Tajmir egyetlen nemzetisége sem érti meg. Ruházatuk alapján is elkülönülnek. A dolgánok és a nyenyecek például úgynevezett bokorit hordanak a lábukon, vagyis szarvasbőrből készült közönséges csizmát. A mi csizmánk egyenes, kemény szárú, mint az elefánt lába. S nem véletlenül, ilyen csizmában sítalp nélkül :s lehet járni a mély hóban. Varvara Leningrádban tanul, olyan fakultáson, amely ma még egyedülálló a világon: pedagógusokat képeznek ki Észak kis népeinek nyelvéből, kultúrájából, történelméből. Ott tanul szomszédjának fia is, Szemjon Kupesik. Ám e kis nemzetiségek ifjúságának nagy része az állatorvosi, zootechnikusi foglalkozást részesíti előnyben. A tundra gyermekei, a nganaszánok, nem tudják elképzelni az életet szarvas nélkül, bár ma már a szabadtartású, vándorló szarvastenyészetbe is betört a technika. Volocsankában is van elegendő belőle — motorcsónakok, gépkocsik, traktorok, elektrotechnikai berendezések. Észrevehetően megváltozott maga a település is. Üj, bentlakásos iskola, óvoda, bölcsőde nyílt, a repülőtéren nagy, nehéz gépek is landolnak. A Tajmiron épített Orbita rendszerű állomás pedig — mesterséges bolygó segítségévei — lehetővé teszi a moszkvai színes televíziós adások vételét. A tajmiri tundra átalakulása folytatódik. Erről beszél a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának küldötte, a dolgán szarvastenyésztő, Szidor Csuprin. — Milyen gazdag a mi vidékünk! Csupán a múlt esztendőben 34 ezer mázsa halat fogtunk ki, és milyeneket!!): ma- réna, nyelma-lazac, omula, mukszun ... Nem mindegyik moszkvai étteremben talál az ember ilyen választékot. Egymillió 300 ezer rubel értékben adtunk el az államnak szőrme- árut. Most már nemcsak vadászunk a sarki rókára, hanem telepen tenyésztjük is őket. Adhatnánk több halat, értékes prémet, de kevés a munkáskéz, mert fő gondunk — a szarvas. Számuk Tajmiron — állami és személyi tulajdonban — 75 ezer körül mozog. Jelentősen megnőtt a vadszarvasak csapata. Csaknem félmilliőnyian vannak, ami lehetővé teszi az állatok tervszerű kilövését. De ki csinálja ezt. Magam 30 esztendeje pásztorként dolgozom. Valaha 500 állatot legeltettünk, ma — csak az én brigádom — kétezer szarvast gondoz. Két évvel ezelőtt a szarvastenyésztők elhatározták, hogy Tajmir valamennyi kolhozából állami, agrár-ipari egyesülést, hoznak létre, mely az Arktyika nevet kapta. Ez lehetőséget nyújt a munka minőségi átszervezésére, a váltásos rendszer meghonosítására (egy hónap a tundrán, egy hónap otthon a családdal.) Racionálisabban lehet kihasználni az erőket és eszközöket, növelhető a halászat és a vadgazdálkodás hozama. Az egyesülés saját gyárat épít a szarvastenyésztő ágazat nyersanyagainak feldolgozására. Ez nemcsak a hústermékek ipari feldolgozásával foglalkozik majd, hanem cipő- és ruhavarrással, ajándéktárgyak készítésével, melyek iránt nagy a kereslet hazánkban, s a határokon túl is. Amikor véget ér a nyolc hónapig egyfolytában tartó sarki éjszaka, megkezdődik a hejró, a népünnepség — a Nap foga dása. Dugyinkában és a többi városban, a gazdaságok központjaiban erre az időre összegyűlnek az emberek, akik benépesítik a 860 ezer négyzetkilométernyi tajmiri tundrát. Színes bőrből varrt, gyöngydíszítésű ruhában, cipőben jelennek meg. Ritka szépségű szőrméket, tengeri vadak csontjából finomra faragott díszeket viselnek. Rénszarvas-fogathajtás, vadászverseny, egzotikus dalok és táncok . . . Ahogy nézem, nehezen képzelem el, hogy ezeknek az embereknek a többsége repülőgépen, helikopteren repült ide, hogy gépeket és traktorokat vezetnek, s hogy az a ngana- szán szépség abban az egyenes szárú, kemény csizmában — tanítónő, s amikor dolgozik magas sarkú cipőt visel a lábán. BORISZ SZAGYEKOV (NYEGYELJA) Dugyinka kikötő, Nyugat-Szibéria tengeri kapuja
