Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-27 / 17. szám
1980. IV. 27. „Az élelmiszert nem fogom felhasználni alkudozási fegyverként. Ha valamilyen oknál fogva gazdasági nyo mást akarunk gyakorolni más nemzetre, az élelmiszert nem fogom kiválasztani ilyen célra“ — ígérte Jimmy Carter 1976-ban egyik választási beszédében. A z alig négy éve elhangzott idézet ma már nem elnöki krédó, pusztán annak szemléltetésére jó, hogy a hajdani elnökjelölt, majd a jelenlegi elnök, milyen homlokegyenest ellentétes hangulatváltásokkal irányítja az Egyesült Államok külpolitikáját. Amit akkor tisztességtelen dolognak tartott, januárban a hivatalos kormánypolitika szintjére emelte. Az év elején a washingtoni kormányzat az afganisztáni események ürügyén féktelen szovjetellenes hisztériára ragadtatta el magát. Gabona- embargót, a legmodernebb technika eladására, a kulturális és egyéb kapcsolatok leállítására vonatkozó tilalmat rendelt el, elhalaszttatta a SALT—2 ratifikációs vitáját, sőt még a moszkvai olimpiai játékok megtorpedózására is kísérletet tett. A diplomácia-történetben jártasak azonnal feltették a kérdést: érdemes- e Washingtonnak megismételnie a- korábban már többször kudarcba fulladt efféle „megileckéztetési“ akciókat. Számos tengerentúli lap ironikusan azt hiányolta, hogy a Fehér Ház miért. nem fordult tanácsért egy átlagos képességű történészhez, nyilván jobb tanácsot kapott vol:na ... Elegendő lett volna a történelem egészen friss fejezetét 1917-től napjainkig fellapozni. A fiatal szovjet állam azonnal az imperialisták beavatkozásának célpontja lett és épp az intervenciós seregek vereségéből kellett volna levonniuk az első számú tanulságot. És utána számtalan sikertelen kísérlet következett: a blokádpolitika, a második világháború, majd az ötvenes évek hírhedt hideg- háborús korszaka. Tilalomlisták íródtak, amelyekre felkerültek a Nyugat által stratégiainak minősített termékek, majd megalakult párizsi székhellyel a tilalmak teljesítését felülvizsgáló koordinációs bizottság, a COCOM. A hisztéria épp ellenkező eredménnyel járt: ahelyett, hogy gazdaságilag „megfojtotta“ volna a fiatal szocialista államokat, összefogásra késztette őket és létrehozták a KGST-t. A tervgazdálkodás a nyugati kampányszervezők szeme láttára hozta meg fokozatosan a gyümölcseit. S több mint két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szocialista országok kezdeményezése nyomán sor kerülhessen az európai biztonsági és együttműködési értekezlet megtartására. A Helsinkiben elfogadott dokumentumon ott szárad az USA elnökének aláírása is, aki harmincötöd magával kötelezte magát arra, hogy a békés kapcsolatok kibővítésére fog törekedni.. A szovjetellenes embargó meghirdetésével tehát egyszerre ártott az enyhülésnek és ugyanakkor csorbát ejtett a washingtoni kormány szavahihetőségén. Döntésével ugyanis a szovjet féllel aláírt öt évre szőlő szerződés rágódott fel. A Szovjetunió tavaly 8 millió tonna gabonát vásárolt az Egyesült Államoktól, de idén, tekintettel a tavalyi rendkívüli rossz időjárás miatti mérsékelt szovjet és ugyanakkor jó amerikai gabonatermésre .kölcsönösen megállapodtak abban, hogy nyolc millióról 25 millió tonnára emeljék a szállításokat. A Carter-féle tilalom a tavalyi exportot meghaladó 17 millió tonnát tiltja meg. A lépés nyilvánvalóan háromélű: a Szovjetuniót, az amerikai farmereket és nem utolsósorban a világ gabonapiacát érinti. A Szovjetuniót különösebben nem lepte meg a lépés, hiszen „gazdag“ múltra tekintenek vissza az ellene elhatározott időszakos „megtorló akciók“, viszont félreérthetetlenül Washington tudomására hozták: a jövőben nem tekinthetik megbízható kereskedelmi partnernek az USÁ-t. Ugyanakkor utaltak arra is, hogy a Szovjetunió két évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy rekordtermést takarított be, megvette a lekötö't mennyiséget, habár nem lett volna rá szüksége. „Magától értetődik, hogy az amerikai kormánynak ezek az akciói semmiképpen nem okoznak nekünk olyan kárt, amilyenre kezdeményezői nyilvánvalóan számítottak. Azok a cinikus számítások, hogy a Szovjetunióban »romlik« az élelmiszer-helyzet a gabonaeladás beszüntetése nyomán, azokra a badar elképzelésekre épülnek, amelyeket a mi gazdasági potenciálunkról tévesen alkotnak“ —, mondotta Leonyid Brezsnyev, és megnyugtatta a kétkedőket, hogy egy kiló- grammnyi kenyérrel sem kerül kevesebb a szovjet polgár asztalára. S ha ehhez még hozzátesszük, hogy a Szovjetunió elsősorban takarmánygabonát, kukoricát és szóját importál az Egyesült Államokból, s elenyésző az élelmiszernek szánt búza, teljesen alaptalanok az idézett elképzelések. A kieső takarmánygabona legalább felét pótolja majd Argentína és az embargóhoz nem csatlakozó más országok, ugyanakkor a Szovjetunió pedig fokozott erőfeszítéseket tesz a Carter és a gabonafegyver tavalyi gyengébb termés ellensúlyozására. Intenzívebb fajtákkal, gépesítéssel, műtrágyázással növelhető a termelékenység. ilván tehát a „megbüntetett“ Szovjetunió meglesz a visszatartott amerikai gabona nélkül is. Sőt, az elektronikai berendezések szállításának lemondása sem létkérdés. Annál is inkább, mert a Szovjetunió társadalmi össztermékének alig 1,5 százaléka a Nyugatról származó behozatal. S ha már Washington hajthatat lan, nyilván tőkés konkurrensei közül bárki hajlandó az űr betöltésére. Ezzel összefüggésben emlékeztethetünk arra a nem is olyan régi üzleti „helycserére“, amikor a Sperry Univac amerikai cég szovjet szállítási tilalma után jöttek a franciák számítógépajánlatukkal, vagy amikor a Dresser olajfúrói helyett jelentkeztek a nyugat-európaiak és a japánok. Vagyis egyszerűen: ha nincs amerikai szállító, lesz helyette más. Washington tehát gabonafegyverével —■ ami teljesen nyilvánvaló —, alaposan célt tévesztett, amint erre az amerikai Milton Friedman jeles közgazdász is rámutatott. „Évről évre csökken versenyképességünk és ha az embargónak lesz valamiféle hatása, akkor éppen az, hogy gyorsul az amerikai cégek visszaszorulása“ — vélekedett. Miközben Moszkvában tárgyilagosan értékelték az új helyzetet, Washingtonnak a zúgolódó farmereket és a felbolydult gabonatőzsdét kellett megnyugtatnia. Hiszen a 17 millió tonna gabona — az idei évre jelzett világexport tíz százaléka — eladatlanná vált. A gabona pedig speciális áru: ha már megtermett, vagy el kell adni, vagy raktározni kell. A gabonatőzsdén attól tartottak, ha a kormányzat netán piacra dobja a temérdek gabonát, az árak lezuhannak. Pár napig ugyan száz dollár közeiére süllyedtek a gabonaárak, azonban hamarosan 150— 160 dollár körül stabilizálódtak, legalábbis egyelőre. A kezdeti pánik- hangulatot az amerikai földművelési minisztérium csillapította le .azzal, [A L’Unitéből) hogy 15 millió tonnát felvásárolt, a fennmaradó kétmilliót tárolja, és fedezi a raktározási költségeket. Közgazdászok számításai szerint az embargó meghirdetésével 3—5 milliárd dolláros veszteség érte az USA-t, s ezt az öszeget az adófizetők pénzéből egyenlítik ki. S hogy a felhalmozott gabona ne menjen kárba — gasohol néven üzemanyag-gázkondenzátumot gyártanak belőle. S mindezt „az emberi jogok bajnokainak“ országában, miközben a világon százezrek halnak meg rosszultápláltság vagy éhínség következtében. M iközben Washingtonban nagy fejfájást okoznak az óriási gabonahegyek, Kína máris vásárlóként jelentkezett. Hiába vannak egymilliárd- nyian, Washington pechjére a fő eledelük a rizs, s így „csak“ 900 000 tonna kukorica és 500 000 tonna szója megvásárlására küldtek megrendelést. S nyilván a kínaiak, csak azért, hogy még jobb partnernek tűnjenek, a rizs röl nem fognak áttérni a kenyérre, még ha Carter ki is jelentette, hogy „az utóbbi hónapokban egymiliárd jó barátra tettünk szert.“ Carter az embergó meghirdetése óta szövetségeseit is próbálta bevonni az akcióba. A londoni kormány vakon követte a példát, befagyasztotta gazdasági kapcsolatait és mindenfajta tárgyalását a Szovjetunióval. Párizs és Bonn ugyan atlanti partnerhez híven elvben támogatásáról biztosította Washingtont, de a gazdasági szankciókhoz nem csatlakozott. A francia vélemény szerint „meg kell őrizni az egyhülés eddigi eredményeit“, míg Schmidt mérsékletre intette Cartert. Az elutasítás mindkét fél részéről érthető, hiszen nekik nagyobb áldozattal járna a bojkott vállalása, mint szövetségesüknek. (Pl. az NSZK exportjának 5 százaléka irányul a Szovjetunióba, míg az USA-nál ez csupán 2,7 százalék. Vagy az NSZK földgázszükségletének 17 százalékát fedezi a Szovjetunióból. Ha leállítaná exportját a Szovjetunióba, vajon mivel fizetne a tüzelőanyagért?)) E tények az európaiakat távolmaradásra intették, s így a mai napig hézagos az embargó, annál is inkább, mert a legtöbb gabonatermelő is kívül akart maradni a szankciókon. A Newsweek látnokian megjósolta ezt, amikor úgy vélekedett, hogy sok ország megtagadja a részvételt az embergóban, s a csatlakozó országok viszont nem lesznek képesek érvényt szerezni neki. Arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági szankció nem hatásos fegyver a politikai hadviselésben. Aki gazdasági szankciókhoz folyamodik, a lap szerint saját tehetetlenségét vallja be. A tisztességtelen játék, amelybe Washington fogott, tehát tulajdonképpen a szövetségesek — kivéve Nagy- Britanniát — kívülmaradásával folytatódik. S láthatólag a Carter-kor- mányzat nem okult a korábbi kudarcokból. Sőt úgy látszik, egyelőre azt sem mérlegelik komolyan, hogy netán a farmerek az elnökválasztáskor elfordulnak Cartertől. Viszont a gabonafegyver bevetése más külpolitikai célokra ismét téma Washingtonban. De tekintsünk vissza a múltba. Chilétől azonnal megtagadta Washington a gabonaszállítást, mihelyt az Allende- kormány megkezdte az amerikai tulajdon államosítását. 1973-ban Pinochet hatalomra jutását követően már özönlött a hitel és a gabona a fasiszta rezsimnek „jutalomként“, hiszen a „második Kubának“ tartott chilei népi rendszert döntötte meg, amely felettébb nagy szálka volt Washington szemében. S a legfrissebb események azt igazolják, hogy a Fehér Ház az élelmiszer-exportot egyre inkább politikai célok szolgálatába állítja. Ezt tükrözi a nemrég leváltott Bush mezőgazdasági miniszter nyilatkozata is. „Az élelmiszer fegyver. Tárgyalásokon egyike a fő ütőkártyáknak. Az élelmiszersegély külpolitikai célok hordozója lett“ — vélekedett. A CIA véleménye ezzel teljesen egybehangzó: „Növelni kell az Egyesült Államok szerepét a fejlődő országok élelmiszerellátásában, hogy a bőséges élelmiszer-készletekkel rendelkező washingtoni kormány a világ sok országában hatalmat szerezzen élet és halál felett“. S ezek után nem csoda, ha a The Washington Post a következőket írta: „Az amerikai búza alkalmazása a kőolajexportáló országok ellen nem is olyan irreális gondolat“. Nyilván a lap arra gondolt, gabonaembargó kimondásával kellene kényszeríteni az OPEC-országokat arra, hogy ne emeljék tovább az olajárakat. S a Fehér Házban készségesen folytatták a gondolatsort: Iránt is a túszügy lezárására lehetne talán kényszeríteni a gatoonafegyverrel, s ha Salvadorban netán fordulat áll be, meg kell vonni a támogatást... E gyértelműen veszélyes játékot űz a Carter-kormányzat. Nemcsak Moszkvában figyelmeztették többször erre a Fehér Házat, hanem több tekintélyes amerikai politikus is így vélekedik. Az ő, s valamennyiük aggodalmait foglalta össze Armand Hammer, az Occidental Petroleum elnöke Leonyid Brezsnyevvel folytatott tárgyalásain, amikor kijelentette: „Úgy gondolom, veszélyes dolog lenne megengedni, hogy a kapcsolatok tovább romoljanak. A hidegháború könnyűszerrel forró háborúba csaphat át. S végsősoron az oroszoknak elegendő nukleáris fegyverük van ahhoz, hogy megsemmisítsenek bennünket, nekünk elegendő a fegyverünk ahhoz, hogy megsemmisítsük őket. Semmisítsük meg őket akár tízszer, ők pedig bennünket mindössze ötször. No, de ki akarja, hogy akárcsak egyszer is megsemmisítsék?“ P. VONYIK ERZSÉBET ihWPniEN Ütőkártya Az amerikai gabonaembargó és kihatásai
