Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-20 / 16. szám
KARACS TERÉZ r FIGYELŐ 1. A tavalyi év egyik legsikeresebb amerikai színházelméleti könyvét New Yorkban jelentették meg The Political Theatre címmel. Igaz, szerzője már nem él, s nem is volt .amerikai; kimondottan európai: Erwin Pieoator. A klasszikusnak mondható színházelméleti •könyv azután jelent meg angolul, amikor már több tucat nyelvre lefordították, köztük japánra is. A mű német eredetije 1929-ben jelent meg, Így hát a New York-i .kiadást emlékeztető, jubileumi kiadásnak is minősíthetjük. A könyvet Pisoatorról Irt legfontosabb dolgozatok egészítik ki. Szö- vegmagyarázatot és értékelést a mű angol fordítója, Hugh Ro- rlsson neves színházi szakember írt a nagysikerű kötethez. 2. Az 1978/79-es szovjet színházi évadot több szovjet szlnkriti- kus „.magyar évadnak“ nevezte el. A magyar drámairodalom második szovjet fesztiválja alkalmából ugyanis mintegy 130 szovjet színház — megközelítőleg minden negyedik — mutatott be klasszikus vagy kortárs magyar darabot. Negyven szerző mutatkozott be így tizennyolc nyelven. A fesztivál keretében Hubay Miklós Egy szerelem három éjszakája és Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjával Moszkvában szerepelt a Madách Színház társulata. 3. Akárcsak a MATESZ Thália Színpada, a firenzei Gruppo della Rocca elnevezésű színház is 1969-ben .alakul, s akárcsak a Thália Színpad, 1979- ben, tehát születésük tizedik évfordulóján, ők is Niccolo Ma ohiavelli ritkán játszott darabjával, a Oliziával ünnepelték a nagy olasz reneszánsz filozófus és költő születésének félezredik évfordulóját. A hírek szerint a firenzei előadás olyan sikeres volt, hogy a megszűnte előtt álló társulatot újra munkaképessé tette, összekovácsolta. Érdekességként megemlíthető, hogy a színháznak nincsen vezetése. Mindenki egyenjogú, a társulat minden egyes tagja kiveszi részét a gazdasági, a szervezési és művészetpolitikai kérdésekből. Közösen határozzák meg, milyen darabot visznek színre, sőt még .a rendezőt is csupán koordinátornak nevezik. Ez a színház a munkásuk oldalán álló politikai intézmény, a jelenkor valóságának színháza, amely csak nagyritkán .mutat be klasszikusokat, s ha mégis, akkor kizárólag kevésbé ismert darabjaikat. Mit fűzhetünk ehhez? Talán azt, hogy tíz év múlva Firenzében és Kassán is fedezzenek föl ismét valakit és valamit, csupán azzal az árnyalati különbséggel, hogy a következő jubileumon ne csak Firenzében legyen nagy a siker. — sieg — KATONA JÖZSEF - SZÍNPADON Százötven évvel ezelőtt, 1830 április 16-án hunyt el Katona József drámaíró és költő, akinek nevezetes müvét, a Bánk bán t három évvel halála után vitték színre Kassán. Emlékező írásunk szerzője Karacs Teréz 11808—1892), Karacs Ferenc rézmetszőmester és Takács Éva leánya, aki maga is írt, azonban jelentősebb a pedagógiai tevékenysége. Az idézett rész Karacs Teréz. A régi magyar színészetről című könyv 222. 223—225. oldalán olvasható. I tt-ott jó földre talált a mag, melyet a magyar művelődésért lelkesülő anyám elvetett. Különösen a drámairodalom terén már igen ifjan oly szép tehetséget tanúsító Katona József egyike volt a buzdítottak nak. Ezen derék ifjú 1811-ben, majd 1813-ban szülőimnél lakott, egy udvari szobában, mely .igyekező ismerős tamuló- if jaknak ingyenhajlékul szol gélt. (...) Katona József apja, tisztességes kecskeméti iparos, egy napon betoppan szülőimhez, körülbelül 1812-tben. Illendő köszönés után elég nyersen kérdé: — Lakik itt egy Katona József nevű korhely? Anyám, sejtve, kivel van dolga, azt feleié: — Katona József, egy becsületes ifjú, igen, itt lakik. — Én vagyok az atyja, mint hallom, beállt komédiásnak. — Játszik néha, de nem színész. Ö szorgalmasan tanul. Ezután kénytelen volt anyám tudatni a zúgolódó apával, hogy Józsi éppen ez este is működik a színpadon, s békítóleg rábeszélé .az öreget, hogy menjen el vele a sizínházba, és saját maga győződjék meg, hogy nem komédiás, s nem kötélen ugrál az ő Józsija. A Szerelem gyermeké-t vagy Talált gyermek et adták, (a darab címét nem tudom biztosan) Kotzebuétól, Verseghy fordításában. Katona a címszerepet játszotta, hatásosan. Az öreg Katona elérzékenyülve fordult a mellette ülő anyámhoz: — Hol tanulta ez a fiú ezt? Bizony magamat is megríkat. — Ugye, nem komédiás? — szóla anyám. — Látom, hogy nem az, de azért csak jöjjön ő haza! És indult, hogy azonnal megy fel a színpadra. Anyám tudatván vele, hogy a darab végezetéig nem beszélhet fiával, és magígéré neki, hogy mihelyt lehet, azonnal felkíséri hozzá anyám. És úgy történt, a öreget szívesen fogadták az atyám által előre értesített színészek, s meghívatotí fiával együtt a közeli Aranykéz vacsoráiéba egy pohár borra, de melyet nem engedett, hogy más fizesse ki. Fiát aztán jól lehordta, s értésére adta, hogy a színészkedés helyett lásson a kenyeret adó tudományokhoz. Az öreg Katona tehát az első hírre már Pesten termett fia színészműködése büntetésére. És az engedelmes fiú is ezután egész erejével, noha fájó szívvel, mint szülőimtől haliám, a .biztos kenyeret ígérő törvénytanuláshoz fogott, s mint tudatok, korai halálát is az Okozta, hogy naigyon is szigorúan tudta a törvényt magyarázni. 1860-ban beszélte nekem egy kolozsvári, kecskeméti születésű úrnő, hogy ügyészi hatalmas beszéde következtében a halálraítéltek rokonai átkozva kísérték őt haza a hivatalból; ez őt annyira felháborító, hogy a szélhűdés rögtön halálát okozta. Én halála előtt néhány hóval láttam utoljára, talán 1829toen. Már nagyleány voltam, jól emlékezem alakjára, még öltözetére is, mivel feltűnt előttem, hogy egy vidéki város hivatalnoka egészen a legújabb szabású és színű öltözéket viselé: az ezen Időben divatos sötétbarna kvekker-t, sárga ércgombakkal. Nem szép, de igen nyájas kifejezésű arca volt. Nálunk volt többekkel ebéden, a mindig jobban fejlődő irodalom, a színészet volt a beszélgetés fő tárgya. Az őt az írói működésre sürgetőknek így felelt: — Engem a fiúi kötelesség ezen kenyeret nem hozó pályáról száműzött. ŐSSZEL ÉS ESŐBEN Josef Karlfk és Arnoit Proschek az Osztrovszkij-darab egyik jelenetében T avaly ősszel láttam a darabot. Kint zuhogott az eső, s még arra iis emlékszem, hogy a szünetben, a kávészürcsölés közben Kazinczy Ferencre gondoltam, aki a múlt században ebben a városban raboskodott. Rab volt, csak éppen másmilyen rab, mint Osztrovszkij Előkelő hely című színművének figurái. 1856-ban, amikor a nagy orosz klasszikus ezt a művét megírta, többen felháborodtak, mert hihetetlen pontossággal és élesen fogalmazta meg az akkori valóság gyalázatát. Imádjuk a pénzt! A pénzért mindent! Ha kell, asszonyt érdekből szeretni, .anyát gyűlölni, testvért megvetni, barátot meggyalázni — pénzért megengedett. A színpadon is őszies volt a hangúkat, ősziesen fáradtak voltak az arcok, a mozdulatok, sőt a kiváló díszletek is. Jaroslav Maiina díszlete megdöbbentő egyszerűséggel nyitotta meg előttem a pusztulásra érett, egyre szűkülő világot, térfogalmazásával lelki rezdüléseimre is hatott. Mintha én, a néző lettem volna bezárva a tág nagypolgári ebédlőbe, mintha én szorongtam volna a tenyérnyi cse lédlakás-szerű albérletben. S így nemcsalk a színpadra szü- remlett be az elmúlás minden fájdalma, de a szívembe is beszökött az ősz ott, és akkor, a Brnói Állami Színházban. Ivan Bála da, a darab rendezője és a kiváló szereplőgárda a sötétben ücsörgő, olykor-olykor ma- gáraismerően fölszisszenő közönséget figyelmeztette: vigyázz, nehogy emocionális világod csakis a pénzért vívjon önpusztító harcot a racionális világoddal és környezeteddel. Ha nem vigyázol, könnyen beszökhet közénk, embertársi kapcsolatainkba a pusztítás kórja, a törvényszerű és szükség- szerű elmúlás betegsége. Mert a pénzért, az érvényesülésért, a suta és hamis álmodozások megvalósulásáért véghez vitt cselekedetek, nemegyszer embertelenségbe kényszerítik az embert. Éspedig úgy, hogy az embertelenségbe kényszerített ember, magabiztos meggyőződéssel azt hiszi magáról, hogy ö a lagembersógesebb ember. És amikor kijöttem a színházból, mint akit fejbe kólintották, úgy tántorogtam a Janóitok Színház felé, föl, a magyar étterembe, hogy sízomjamat, éhemet oltsam, amit a kiváló rendezés kiváltott belőlem. De nem ment... Ez az őszi este, ez az őszi eső azóta is bennem van, s egyre növeli éhemet a kenyérre, a szóra — a színházra. (szigeti) MIÉRT NEM FÜTYÜLÖK Minden bajom van. Hátradőlök, előre hajolok, vakaródzom, rágom a műsorfüzetet, szopom a tollat, nézem a nézőket, piszkálom a körmömet, zsebemben két ujjam, a hüvelyk meg a mutató, menetjegyet vagy tízkoronást sodor gombostűnyl galacsinná, közben sóhajok szállnak száradó torkomból, vagy légcsövemből, már magam sem tudom, lehet hogy a tüdőmből, nyöszörgők. Hej, ha most füttyenthetnék egyetl Kettőt! Hármat! Hej, ha most füttyenthetnék egy jó hosszút! De jólesne! De megkönnyebbülnék, ha elfütyülhetném hogy ez suviksz, ez nem színdarab, nem színházi előadás, hogy ezek nem művészi teljesítmények! De nem merem megtenni. Nem merek fütyülni. Pedig minden okom megvan rá. Es minden feltétel adva van; fütyülésre ugyancsak alkalmas hely ez a kakasülő, szinte ösztökél: barátom, ilyen kakasűlők- ről nagy hűhóval beharangozott előadásokat, világsztárokat buktattak meg. Mégse merek fütyülni. De miért nem? Mi tart vissza? Az, hogy manapság már nem divat az ilyesmi? Vagy gyáva lennék? Vagy bántaná a lelkiismeretemet, hogy megbántottam a művészeket, a színházat? Netán a nézőket, akik a füttyre bizonyára fölkapnák fejüket, csavarintanának egyet a nyakukon, és azt kérdeznék egymástól, ki ez a neveletlen, ez a huligán, ez a részeg, ez a ..., és fölháborodva súgnák, mondanák egymásnak, hogy az ilyet ki kell dobni, nem való közénk, közénk, a művészet-, a színházpártolók közé, és eszükbe sem jutna, hogy én talán náluknál is jobban szeretem a színházat. Vagy éppen ezért nincs bátorságom fütyülni? Vagy azért, mert kellemetlenül érzem magam, ha így vagy úgy a figyelem középpontjába kerülök, és biztosan oda kerülnék, ha most füttyentenék egyet. Ha legalább tudnám, hogy valaki társul hozzám?! A szomszédom alszik, az a hölgy sóhajtozik, meg amaz is, meg mellette az a férfi. De vajon mernének-e velem fütyülni, mernék-e velem kifütyülni ezt az előadást. Ketten, hárman, vagy még többen — mennyivel könnyebb lenne! De ki mer itt fütyülni?! Legföljebb? morgolódni — hazafelé, amikor senki sem hallja. De miért akarok én bevonni másokat? Hogy ne csak én kerüljek a figyelem középpontjába?! Hogy ne csak én viseljem a felelősséget és az esetleges izéket azért, amit tenni akarok?! No, mi lesz már? Milyen illemszabályok, szokások, konvenciók tartanák fogva en- gemet, bennünket? Lassan vége az előadásnak, és senki sem fogja megtudni, hogy volt itt valaki, aki szerette volna kifejezni nemtetszését, szerette volna megbuktatni ezt az előadást — nem a színház ellenére. Hanem a színházért és közönségéért. Azért, hogy holnap ne lássunk ilyen darabot. Tudom, amikor majd mindjárt legördül a függöny, fölcsattan a taps, ha nem is valami hangos, ha nem is valami hosszan tartó. De fölcsattan. Mert úgy illik. Fütty, tudom, egy sem hangzik el. Az enyém is benn marad. A csudába is, ennyire megtanultam volna, hogy csak a tetszésemet szabad kifejeznemI Es ha a nemtetszésemet akarom? Akkor mi van? Mit csinálhatok? Mit szabad csinálnom? Annyit csupán, hogy nem tapsolok? De hiszen akkor semmi sem hallható, és a szomszédomon kívül aligha tudja meg valaki is, legkevésbé a színház, hogy untatott, fárasztott, idegesített ez az előadás, amely helyett ugyanannyi erővel jobb is születhetett volna. Nem megmondtam?! Tapsolnak. Füttyentsek egyet? Hátradőlök, előrehajolok, már nincs mit rágnom, nincs mit szopnom, nincs mit sodornom. Csak egy nagy sóhaj száll belőlem: véleményem, ügy szintén nem hallható. Füttyentsek egyet? Még nem késő. BODNAR gyula 1180. IV. 20. 14 ÚJ SZÚ
