Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-20 / 16. szám
adott. Vagy hazudnia, d'keztem ró főn kapjuk őnek azon- tfajta menümül értel- ti olyan ve- 1 fordulhat is elképzel- Drbánné, a legtehetsé- jelő, legra- ább titkár- in vérszom- ott, epegör- negfogadta, nul. a az ember álja a gáz- 3lyik, nem i különösen ekint ki az szeme látaludni, mert fel, hanem ágyban, és hág minden írííasan be- nent be jú- azért, mert ndenkí egy c, leplezetlen volt, s letetlen az •eket akart megvethet éppen érez íet, hogy ez légben érte eltette a lá- )vics (alias latíró. Nem iára az el- iú volt, akit lő apjának olt az elbe- z elbeszélő, ettenthetet- 1. Simovics i tartozott, :szélő nem gondolt se jót, se rosszat, következésképpen megfeledkezett róluik, viszont ha felbukkantak, az elbeszélő első gondolata az volt, jesz- szusom, hát ez még él(?), s egyszeriben megelevenedtek azoknak a halottaknak az arca, akik, véleménye szerint érdemtelenül korán fordítottak hátat ennek az árnyékvilágnak. Megint kárba veszett egy napom, gondolta az elbeszélő. De az önérzete nem engedte, hogy megfutamodjék. Amióta utoljára látta, Simovics Béla meghízott, s kipödört bajuszkájával, rózsás arcával, a fejközépen elválasztott, vizes kefével lenyalt, festett fekete hajával leginkább egy nyugalomba vonult ezredeshez hasonlított, aki szabad óráiban ólomkatonákat vezényel rohamra az éjjeliszekrény mögötti zugban lapuló ellenséges ólomkatonák ellen, s közben meg-meghúzza azt a szllvóriumos bu- téliát, amivel az unokái szoktak kedveskedni neki húsvétkor, karácsonykor meg egyéb ünnepnapokon, különös tekintettel arra, hogy egy nyugdíjas ezredes számára az esztendő minden napja ünnepnap számba megy. Persze Simovics Béla nem ólomkatonákat, hanem könyvrecenziókat, irodalmi színpadi előadásokról, koncertekről és képzőművészeti tárlatokról szóló tudósításokat vezényelt a lap kritikai rovatának bástyái ellen, amely bástyák nem voltak különösebben megerősítve, a szervezett védelmet mindig elszabotálta valaki. Másrészt az elbeszélő jószívű volt, s ez a jószívűsége okozta legtöbbször vesztét. Simovics Béla atyai szeretettel ölelte magához, vaskos tenyerével megveregette az elbeszélő lapockáit, és mivel az elbeszélő látta, hogy Simovics Béla őszintén örül a viszontlátásnak, nem tehette meg, 'hogy csak úgy közömbösen eldszkol. A veszedelmes és rámenős karcolatíró magabiztos fellépésével, áradó közlékenységével az elbeszélőnél keményebb legényeket is levett a lábukról. Bizalmaskodva beléjük karolt, aztán csak úgy ontotta, zúdította rájuk az értesüléseit, úgy hogy a szerencsétlenek hamarosan úgy érezték, mintha meredek kaptatőn loholnának fölfelé, tűző napsütésben, bizonyos szellemi magaslatok felé, ahol gyom se nő már. Ezúttal is így történt, nemhiába volt július 32-e. Simoivics Béla beszámolt pöstyéni gyógykezeltetésének minden órájáról, eldicsekedett vele, hogy megismertkedett Z. miniszterhelyettes feleségével és két bűbájos lányával Arankával és Etuskával. De hogy azok milyen nagy lányok már! És milyen szabadszájúak! Még ő is elpirult néha a társaságukban, igazán bűbájos kis teremtések, és az Arankának micsoda combjai vannak, pedig hát ti vagytok a megmondhatói, hogy én igazán nem vagyok prűd, s hogy világéletemben a szabad szerelem híve voltam. Igen, igen , mondta, meg kellene nősülnöm, még mielőtt betöltőm a hatvanét. És ti? Olvastam a riportodat azokról a pékekről. Ügyes munka, tagadhatatlanul ügyes, csak egy kicsit több szív kellene bele. Hiába, városi gyerek vagy tel No nem azért mondom, nem kell mindjárt megharagudni rám. Csak hát, ami giaz, igaz. Futószalagmunka ez, hiányzik az újságírói szív. Aztán néhány futam Paul Valéryről, akinek részt vett egy párizsi előadásán 1939-ben. Egy másik futam a dunai vízlépcsőről, a csallóközi fauna pusztulásáról, egy rozsnyói Irodalmi színpadról, róluk még sokat fogunk hallani. Majd a lényeg: „Hoztam nektek egy cikkecskét“. Pont. Vagyis inkább felkiáltójel (ek). így:! (11) Kétflekkes karcolatot nyújtott át az elbeszélőnek, és kényszerítette, hogy ott helyben elolvassa. Közben előkotort a táskájából egy zacskó mentoloscukorkát, és körbekínálta a jelenlevőket. Mialatt az elbeszélő a karcolatét olvasta, Simovics Béla csőre töltött folyóstollal a háta mögött állt, s olykor áthúzott egy-egy szót a kéziratban, kitett néhány ékezetet és vesszőt, majd mint aki a válasszal úgyis előre tisztá- abn van, pusztán udvariasságból megkérdezte: — No milyen? — Kitűnő — mondta az elbeszélő, aki még július 32-én sem hazudtolta meg magát, mintegy bizonyságát adva, hogy aki egyszer korrumpálta magát, annak mindegy, hogy milyen napot írnak a naptárban. — A Főnök azt mondta, hogy az egyik legjobb írásom. Simovics Béla így hozta az elbeszélő tudomására, hogy adott esetben az ő (az elbeszélő) negatív véleménye sem nyomna többet a latban egy novemberi hópehelynél, amely pillanatok alatt elolvad az aszfalton. S egyben persze figyelmeztette is az elbeszélőt, hogy őt (ti. Simovics Bélát) régi és erős baráti kötelékek fűzik össze a Főnökkel, amelyek minden kósza szóbeszéd ellenére semmit sem lazultak az utóbbi években. Az elbeszélő bűntudatosan mosolygott, s arra gondolt, hogyiha valaki július 32-én sem mer kiállni az igaza mellett, az elveszett em bér, s megérdemli, hogy ujjal mutogassanak rá. Ugyanakkor az elbeszélő még nem szűnt meg bizakodni, hogy az olvasói között akadnak szigorú és puritán adófizetők is, akik mélyen elítélik az ő viselkedését, s elítélő véleményük szilárdnak hitt erkölcsi normákon nyugszik. Az elbeszélő szinte látja őket, maga előtt, látja a felháborodástól kipirult arcukat, hallja, amint méltatlankodva azt kérdik, ugyan miféle piszkos ügyekbe akar ez az ürge berángatni minket. Mi semmit sem láttunk, semmit sem hallottunk, bennünket hagyjon ki. Az elbeszélő kénytelen lesz 'igazat adni ezeknek a puritán olvasóknak. Hiszen megfontolt, pragmatikusan gondolkodó állampolgárok ők, akik mielőtt bármilyen cselekedetre is elszánnák magukat, több szempontból mérlegelik állásfoglalásuk várható következményeit. Nem kell attól tartaniuk, hogy a Simovics-féle nagyszájú és vékonypénzű pasasok szégyenbe hozzák őket a tolakodó kérdezősködésükkel. ök felnőttek, ők tisztában vannak vele, hogy a csillagok jelenlegi állása mellett mit érdemes várni a holnaptól, és mit nem. Minden hónap elején elkészíttetik a horoszkópjukat, szorgalmasán figyelik az újságok apróhirdetés- és elhalálozási rovatait, szeszes itallal minden második nap élnek csupán, s többnyire kiváló összeköttetésekkel rendelkeznek, amelyeket alkalmasint kamatoztatnak. Simovics Béla az ő nevükben is beszélt, amikor váratlanul, amilyen váratlan csak egy elhamarkodottan meghozott ítélet lehet, megkérdezte: — Édesanyád hogy van? — Köszönöm, nem tudom — válaszolta az elbeszélő. Kettejük beszélgetésében ezzel csönd állt be végre, amely csöndnek fűrészfogai vannak. Nemhiába volt július 32-e. — Gyere velem az Akadémiába. Meghívlak egy konyakra. — Oda nem megyek — felelte az elbeszélő. — Akkor inkább az első kocsmába. * Részlet a szerző készülő regényéből torkerékpárjukat, ittak egy pohárral a kocsmában egy új zenegép r hangjánál, amelyben villanykörték világítják meg a lemezek fogsorát. Mások, idősebbek, sietősen, autón érkeztek a Félhold-szálloda elé, egy éjszakára, és reggel ugyanazzal a fontoskodó arccal távoztak. Azt a benyomást keltették, mintha ellenséges földre érkeztek volna, és nem tudnák, merre meneküljenek. Ügy tűnt, hogy a legfia- talabbtól a legidősebbig már mindent -megjártak, és nem találtak helyet, ahol megállhatnak. Egy éjszaka az a kis rézember, aki bólogatva kopogott fakalapácsával a községháza tetején — emberemlékezet óta állt ott, érzéketlenül az időjárás viszontagságai iránt —, lezuhant a járdára. Villanyóra került a helyébe, ragyogó óralappal. Üj moha jelenik meg a levakart homlokzatokon, amelyek azelőtt, tegnap, mintha még nem leselkedtek volna ránk. Én magam, aki vagy húsz nyáron át olyan boldogságot éreztem e falak között, amilyennel eigy egész életet be lehet aranyozni, én is csomagolok. Csak -a szélrózsa csillaga világít. Az asztalon kiterített térkép. Enyéimtől körülvéve szavazásra bocsátom a kérdést: merre menjünk. Holnap útra kelünk. Rigaié Alajoi: Cantus-Trebitich Olga emlákmfive (márvány) Vlagyimir Majakovszkij Vtagvimir Hjcs Lenn (RÉSZLET) A szavakat nálunk, bármi nagy súlyuk, megszokják, elnyűjük, mint a ruhát. Én azt akarom, hogy fényesre csiszoljuk a legfényesebb szót: a Párti Az egyes emberi Kinek kell? Mivégre? Az egyes ember hangja kis cincogás, cingár. Ki hallja a szavát? Talán o felesége! De csak, ha fülébe súg, s nem a piacon jár. A párt, az a csomóra fogott förgeteg, halk és halvány hangok egybeforrt orkánja, az ellenség erődje úgy reped tőle meg, mint ágyúk sortüzében szakod o dobhártya. Aki egyedül von. annak rossz o sora. ■% Keserves egyedül, egy harcos, az egy sem aki erős, az lehet az ura, de még a gyenge is leqyüri kettesben. De ha a pártba sok kicsinyke tömörül be - Ellenség, állj, add meg magad és kész! A párt egyetlen sújtó ökölbe szorított milliónyi kéz. Az egyes ember butaság, semmi az egyes ember, egy ember bár jelentős, nagy lehet ötaraszos gerendát egymago nem emel fel. hát még egy házat, ötemeletesét. A pórt - az millióknak válla, vall feszül a válthoz, mell szorul o mellre. A párttal palotákat tornyozunk az ég boltjára, egymást támogatva, fogva és emelve. A párt a munkásosztály gerince. A pórt a mi ügyünk holhatatlonsóga. A pórt az egyetlen. mely sohasem árul el engem. Ma inaskodom még, s holnap a térképről letörlök birodalmot s hotórt Osztályunk agya, osztályunk ügye, osztályunk ereje, osztályunk dicsősége igen, ez o párt A pórt és Lenin ikertestvérpór - történelem anyánknak melyik drágább rang szerint? Azt mondjuk mi - Lenin, és úgy értjük a párt, azt mondjuk mi - a párt, és értjük Lenint. Még hegyként meredeznek a koronás fejek, és burzsoó-raj feketéit még. mint téli varjúcsopat, de már munkás-lávafolyó tüze sistereg s a párt kráterén át a föld színére csap. BÉKÉS ISTVÁN fordítósa RAfMAN KATALIN fordítása
