Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-20 / 16. szám

a

Ha az elbeszélő regényíró volna, egész éjjel lent tilolna, nappal pedig a hasát silttetné, és mint a sicc (sic), egy vég kolbászt bekapna — ha az elbeszélő regényíró volna. És volna neki egy kutyája meg egy macskája, és volna egy tükre, amelyben a valóság visszatükröződik, egy nagy-nagy realista tükre, amelyből pókok meg skorpiók mászkálnának ki-ibe. Ha az elbeszélő regényíró volna, kísértést érezne, hogy megalapozatlan és vakmerő általánosításokba bocsátkozzék, s engedné a véletleneket csapatostul szegődni a nyomába, mert véletlenek nélkül nincs jó regény. Ezekét a szakmában „jó“ véletleneknek nevezik. Ott kullognak mindig az elbeszélő lába nyomában, csak jobban ki kell nyitná a szemünket, uraim. Mert az már igaz, 'hogy az ilyen véletleneket bajos kikerülni, ha azok szépen kezet nyújtanak egymásnak, és eltéphetetlen láncot alkotnak. S ha az elbeszélő regényíró volna, úgy dobálódzna a becsület, őszinteség, szeretet szavakkal, mintha azoknak még mindig stabil árfolyamuk volna, és sütkérezne a dicsőségben, hogy ő regényíró, és vasalt ingben, öltönyben járna a gyűlésekre, ahol a regényeit dicsérik fennhangon kopasz akadémikusok. Ha az elbeszélő regényíró volna, író-olvasó találkozókra járna, és sosem hazudna, csak ha kérnék rá, s utána jót aludna, s micsoda dolga volna — ha az elbeszélő regényíró volna.

De mivel az elbeszélő nem regényíró, csak annyit mondhat, hogy egy napon, talán július 32-én nem osztrigát reggelizett, csak szalámis kenyeret, pedig szeretné egyszer megkóstolni -az osztrigát, mert nem is magyar író az, aki nem evett még osztrigát. Így csak szlovákiai magyar író lehet világéletében, pedig ő nem szeretne egész életében szlovákiai magyar elbeszélő maradni. Hiszen az élet... Ö az élet... Ö az élet) Itt is kur...(-a). Szóval július 32-én délelőtt bement a szerkesztőségbe, vagy ha így jobban megfelel, a munkahelyére. RE. A balga elbeszélő úgy gondolta először, hogy öt perore szalad csak fel, mint ahogy a darázs körüldongja az asztalon felejtett szőlőt, amíg nyakon nem vágják, akkor aztán uzsgyi, fejjel neki az ablaküvegnek. Az előszobába lépve azonban vad lárma ütötte meg a fülét. A titkárságon vigadtak. Káromkodás és nyerítőnevetés keveredett a torzonborz hangzavarban. Ha az elbeszélő regényt írna, elmondaná most, hőse (ki nem ő maga, de lehet, hogy ő maga, csak álcázza magát) mit gondolt ebben a pillanatban. Nos, az elbeszélő elárulhatja, hogy semmi olyat, amit mélynek, szellemesnek, sziporkázónak lehetne nevezni. Azt gondolta (ha egyáltalán gondolt valamit), hogy tizenkettő az épp egy tucat. Vagy azt: „Ejnye, ejnye... ejnye no“. Vagy pedig nagyképűen: „Nono, nono, ti kis tucatemberkék. Ti kis tizenkettesek. Nono.“ S bár nem szokása hallgatózni, most mégis megállt a titkári szoba előtt. A következő pillanatban kicsapódott az ■ajtó, és egy délceg, ereje teljében levő kéttül- kű orrszarvú vágtatott ki rajta szuszogva az árnyékszék felé. Szobi Ödön úr, az olvasószerkesztő. Érződött a leheletén, hogy Itt reggel óta bort mérnek. Az elbeszélő rászegezte bánatos, zöld szemét a kiváló férfiúra, akit

bálványoztak a nőik (főként a tapasztalatlanabbak), és akit egyszer valami iovagias ügyből kifolyólag megfürösztöttek egy katlan szil- valekvárbaf Szobi úrnak keresztbe állt a szeme, patakokban folyt rőla az izzadtság, és nehezen lélegzett, mint a legtöbb asztmás ember, az ilyen kínzó hőségben. Az elbeszélő mindenesetre megtudott tőle annyit, hogy Szo- kolaynak, a szerkesztőségi titkárnak lánya született az éjjel, azt ünnepük. A legjobbkor érkezett tehát. Ütját azon nyomban Szokolay úr felé vette, aki mellesleg nem szerette, ha urazták, mivel messzebbre tekintett ő e szerkesztőségi szoba falainál, s úgy vélte, hogyha urazzák, a lojalitását vonják kétségbe. Az elbeszélő sebtében kipréselt magából valami bő- dületes, de az alkalomhoz egyébként illő közhelyet, amit Szokolay feltűnően barátságosan honorált, és sokáig szorongatta utána az elbeszélő kezét. Az elbeszélő pedig (ezúttal az alkalomhoz kevésbé Illően) arra gondolt, hogy mégiscsak ez a pondró, galandféreg Szokolay az, aki fáradhatatlan ligybuzgalommal árulkodik rá a Főnöknél, csakhogy az egyik vasa- latlan lelkű cimboráját az ő (az elbeszélő) rovására behozza egyszer a laphoz.

— Igazán nagyszerű közösség vagyunk — állapította meg Szokolay úr elérziékenyülve. Az elbeszélő nem először tapasztalta, hogy éppen a legcinikusabb svindlerek, a mindenféle kókler törtetők és stréberek szoktak olykor egy-két deci bor elfogyasztása után mélyen elérzékenyülnt, s ennek látványától ő bizony minden alkalommal megborzongott.

— Brüderschaft — mondta csüggedten. A legvadabb nácik voltak a legpedánsabb családapák, gondolta volna, ha merte volna. — Ide azt a palackot!

így történt, hogy mégis öt percnél tovább maradt. Traminit ittak, a hangulat remek volt (akár a koldusok bálján), és mindenki a legszebb maszkjában jelent meg. Még a Főnök Is betoppant. Csönd támadt, a huzat nekivágta a függönyt az elbeszélő arcának. Szokolay fölkelt a pohara mellől, és egész az ajtóig ment a Főnök elé. Ha az elbeszélő regényt Írna, elmondaná, hogy a Főnök becsületébe gázoló megjegyzéseit egy titokzatos, de annál serényebb kéz papírra vetette, s azok rendre eljutottak a Főnök asztalára. De ezt csak a margóra. Figyelemre méltóbb az a párbeszéd, amelyet a két kiváló intellektuel, a Főnök úr és Szokolay úr rögtönöztek. A nyájas, hullámzó nyitány Szokolay úr ,érdeme volt:

— Gyere be, Bandikám, lányom született.»— Ö, engedd meg, hogy gratuláljak, Palikám.

— Tudod, egy fiúnak azért jobban őrültem volna.

— Majd a következő fiú lesz, Palikám.

— De azért nem bánom, hogy lány.

— Az a fő, hogy egészséges, Palikám.

— A lányok viszont helyesebbek.

— Hát persze, Palikám, föltétlenül. Na és ho gyan hívják a kicsit?

— Jeanette-nak, Bandikám.

— Takaros név.

— A feleségem ragaszkodott hozzá, hogy ha lány lesz, Jeanette-nak hívjuk.

— Nagyon helyes, Palikám. Nagyon helyes.

— De az az igazság, hogy nekem is tetszik annyira ez a név.

— Ami igaz, igaz. Egy kissé szokatlan név, Palikám.

— De nekem egyáltalán nem tetszik.

— Hát, igen. Nem igazán magyar név. Inkább úgy mondanám, csak magyaros.

— De én gyűlölöm ezt a nevet.

— Nem a legszebb név, amit egy lánynak adhatnak, az biztos. De hát én nem is mondtam azt, hogy szép, csak azt, hogy takaros.

— Lószart takaros I

— No de Pali elvtársi

— Bocsáss meg, Bandikám.., Tudod, a fel- indultság ... Elnézést.

— Nem történt semmi. De nekem most már mennem kell. Hát csak mulassatok, Palikám. Mennem kell. Pá-pá.

B

Ö, jajl Jajjajjaj! Ha az elbeszélő megszámolná, rövid újságírói pályafutása során hány ilyen beszélgetésnek volt fültanúja, s ha mindegyik csak egy dollárt érne, akkor most anyMindig Így szokta csinálni pedig, hogy egyáltalán oí azt mondta volna: „Majdm la, hogy ma hétfő van, é a lapot a nyomdából.“ Az ban meggyőződése, hogy tegetődzésnek és önigazol me, hiszen már régen nem szély, hogy valaki őszinte hozzá. Ámbár július 32-én hető. Mint ahogy ezen a Főnök titkárnője, a vörös gesebb, a legvillámgyorsa vaszabb, legbesúgőbb és nő, akit a föld, ez a véres jas golyóbis valaha Is a hé csőkben szenvedett otthi hogy egy éven belül nyuj Hát Igen. Július 32-én li ágyban marad, de előbb csapokat, nem szivárog-« eszik fagylaltot, mert ezen gyakori a fagylaltmérgezé

nyi pénze volna, hogy megvehetné a katangai rézbányákat, s ő most neokoloniallsta volna, és mint ilyet, mélyen megvetné magát, jobb Is hát, hogy az ilyen beszélgetések nem érnek egy dollárt sem, s így őt sem fenyegeti meg- hasonlás.

s

Ha valaki mégis megkérdezné, az elbeszélőnek mi dolga volt július 32-én a szerkesztőségben, nagyon nehezére esne őszintén válaszolni. De nem azért, mintha félne őszintén felelni egy őszinte kérdésre. Az elbeszélő ugyanis július 32-én szabadnapos volt, másrészt július 32-e az július 32-e vólt anélkül, hogy az elbeszélő sejtette volna, vagy engedélyt kért volna rá, hogy számára ez a nap július 32-e lehessen, s az ilyesmi (ámbár nem vagyunk babonásak) rossz ómen. Július 32-én váratlan események szoktak történni, amelyek távolabbi kihatásukban nem egyszer végzetesek, főleg a meglapuló kisemberekre nézve. A dolog tehát úgy áll, hogy az elbeszélő már csak illendőségből is mondott volna valamit, ami talán nem is lett volna hazugság, de mivel nem fedte volna pontosan az igazságot, egyáltalán nem lett volna őszinte és meggyőző válasz. Bizonyára valami effélét mondott volna: „Eszembe jutott, hogy föl kell adnom egy levelet.“ S utána a szerkesztőségben tüstént meg Is Irt volna egy levelet, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete.

ablakon, mert hátha valal tára szúrnak le, nem próbi lehet, hogy soha többé m csak behunyt szemmel fe régi szép napóikra gondol," lépésére vigyáztak. Az ell ismeri, fogalma sincs nőit lius 32-én a szerkesztőségi július 32-e volt, s ezen a kicsit meggondolatlanul lenebbül őszinte. Az elbe egyszeriben úgy érezte, egyedüllét négy fal közö látni maga körül, akiket és gyűlölhet, mindenesetre irántuk. Nos, talán ezért. is csak utólagos belemagy

m

Az elbeszélőit itt, a sí utol a végzete. Alighogy í bát a titkárságról, betop] Simó) Béla, a rettenthetet kétséges, hogy Simovics 1 beszélő ma Is az az öt-hat ő a térdén lovagoltatott a házában, s ezért bizonyos szőlő előtt. Végem van, g( de azért megpróbált férfi len karcolatíró szeme kf Béla azok közé az ismer akikről, ha távol voltak,

Ezen a szélcsöndes, távoli vidéken a változás egy szép reggel olyasvalakivel kezdődött meg, akitől a legkevésbé várták volna, hogy kifordul önmagából: a plébánossal. Csak a reverendáját találták meg egy fogason; amelyet a jóember a szentély közepére helyezett volt. Miután fölakasztotta elnyűtt papi ruháját, a plébános elment istenhozzádot mondani annak, aki nem tüntetőén ugyan, de mindig távol tartotta magát tőle: a kocs- márosnak.

— No de ilyet — ismételgette Paumel —, node ilyet!

A civil ruhás, hirtelen megöregedett és lesoványodott papot látva, elakadt a szava. Egy csésze kávét adott neki, majd egy pohár

pálinkát, amit a plébános először visszautasítoitt, majd udvariasságból mégis megivott. Paumel nem merte megkérdezni tőle, miért megy el, kivel, ki miatt, és mivel akar foglalkozni ezután. Az egész valami öngyilkosságra hasonlított. A falióra hetet ütött.

— Isten vele, Paumel — szólt a pap. — Ha majd faggatják, mondja, hogy a városba mentem, busz- szal, és az autógyárban fogok dolgozni. Nem szerettem magukat eléggé ahhoz, hogy itt maradjak. Ne szekirozzák majd az utódomat. Kivánom, hogy ne hagyja el őit az Isten.

— Isten!... — kezdte Paumel.

— Megjelenik az embernek, azután meg eltűnik. Joga van hozzá.

— Én Jól megvagyok nélküle.

— Ö ezt Is megengedi.

És hogy a pap hozzáigazította zsebóráját a faliórához, a kocsmá- ros megcsóválta a fejét.

— Késik — mondta. — Nem szeretem, ha pontos. Akadályozza az embert abban, hogy éljen.

Bár itt lettek volna a törzsvendégek! Többedmagával Paumel mégiscsak ki tudta volna deríteni ennek az utazásnak az okait, de az autóbusz máris megérkezett a térre, megállt «az ablak előtt, és dudálva hívta az utasokat.

A plébános egyedül szállt föl. Paumel nézte, hogy távolodik a busz, azután visszafordult az üres terembe, amely egy kissé imbolygóit vele, és az üvegek a polcokon sem látszottak valóságosnak. A falu mintha megdermedt volna egy időre, olyan csöndes volt, mint még soha, s ezt a csöndet csak a harangok zavarták, amelyeket egy vénlány szólaltatott meg, ügyetlenül, az üres vasárnap délelőttjén.

A plébános után az asztalos fia került sorra — otthagyta a gyalu- padot, és a menhely gazdasági hivatalában vállalt állást. Apja eladta egy szaktácrsának a megmaradt fát, a szerszámokat s hűséges, de kis számú vevőkörét, s halottakat. Tavasszal fejezte be az utolsó koporsót. A fiú aki fütyülve és vidáman káromkodva rakta volt

be az 'ablakokat, most fölényes arccal, egyenruhában közlekedett, bő és kemény sapkával a fején, a kátránnyal bevont hosszú folyosókon. Az anya, miután túl sok likőrt ivott gyermekének beiktatásán combnyaktörést szenvedett, és nem részesült abban az örömben, hogy a család által készített deszkák között szálljon sírba. Azután a vegyeskereskedés tulajdonosnője került sorra, aki egy kis teherautót vásárolt, hogy a szabad ég alatt árusítson, nyílt piacokon. A polgármester még az év vége előtt fölkelt arről a karosszékről, amelyet egy negyedszázada foglalt volt el, bezárta a rő- fösilzletet, és hozzálátott, hogy megírja emlékiratait, amelyekben a község kutyái játszották a fő Szerepet. Szenvedélyes idomító volt, a kertjében tanította a kutyákat kötélen táncolni.

A legidősebb lánya annak a tanyásgazdának, aki a tejet szállította nekünk, a legújabb divat szerint öltözve jött vissza az intézetből, befészkelte magát a tűz mellé a közös teremben, és távoli arckifejezéssel nézte, ahogy a szülei és az alkalmazottaik egy üst burgonyán osztoznak egy tál tükörtojás fölött. A tehenes őmiatta ugrott le a padlásról az udvar kövezetére, és ezzel gyökeresen megváltoztatta a saját sorsát. Nem tudta, elviselni, hogy az a lány, akive tette volt meg az emberi chanizmusát, egy pillan? méltatja többé.

A fiák általában került apáik iskoláját, boltját < lyét, és nem mind boldoj mint a jegyző fia, aki n tett mást, csak a labdát és egy olyan csapatbal meg a kenyerét, amely 1 szerepelt a tévében.

Lerombolták a mag házát, amely még Jeanne jében épült, és faszentel a kőablakai között. Itt föl az új garázst, és a l miután életét tafota és t zött élte le, Párizsba me unokanövére tanácsára Iónt nyitott magányos ht szére, ahol sápadt italo gáltak föl az „asztalokra

Egy év alatt magának nek a képe is fölismeri vált: a müanyagportálok világítás, amely még üre: te az éjszakát, és hangszfi lyek divatos zajokat ol történelem, amely eddig dézott, mint a fák, lasse sodott, és lassan hullatti leit, végtelenül tömör mesévé változott, amely 1 gakkal próbál mosolya) honnan jött fiatalok ban ták meg a teret, leállltc