Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-06 / 14. szám
négy sarkát és a batyut hogy a vállára kányafjemen a gondolat: mit í>ben a nagy felfordulásetek elviszik a dlsznón- ar tyúkunk sem maradt lonvédelk jóvoltából, ön- ílattal belekapaszkodtam íjába. A német a lendü- ott és koponyáját az a vágva káromkodva fél kkora pofon rázta meg y csak úgy repkedtek a lem előtt, majd egy rú- iz ajtón perdített ki, ha- i is legurultam és majd- a lábáról a géppisztolyos röhögve szemlélte repülök igyekeztem lejutni a őtt a haragos német iájára mindeme viszon- oette nem hullajtottam ki m a szalonnát, sem a ke:ói nagy megkönnyebbült. A hosszúra nyúlt ka- ilés után fenséges lako- izámuntkra a kissé szik- a szalonna meg a vöröset a fagy ellen óvandó, alatt tartottunk. i behavazott tájat nagy lte meg. Tudtuk, vihart end. Felettünk, a házban ittunk telefonbeszélgetést, ik szűrődtek le hozzánk, hogy az ütegparancsnok- elyet szerény otthonunk, aki szükségen volt az ud- keritéséhez támaszkodó, kábáit klozetbán, lihegve óbe. lókról temérdek ládát rak- úk mellé — újságolta, övöldözni fognak — mér- í. — Legalább valami vat- hogy bedughatnám a fűik. már be sem fejezte, mert gás hasított a fülünkbe, múlva pedig borzasztó is szinte szétrepesztette a t. Éreztem, hogy a krump- •meilkedett és hullámozni im. Ovegcsörömpölés zaja hallatszott odafentről, valaki csúnyán ordított, lábdobogás, ajtócsapkodás zaja fogta fel lassan magához térő fülünk. Amikor a rémület dermedtségéből magunkhoz kezdtünk térni, halkan megszólalt apám: — Ezt a gránátot nem innen lőtték ki. Amonnan túlról, az oroszok küldték. Belőtték az üteget. Ez csak az első üdvözlet volt, mindjárt itt lesz a többi is. — Itt veszünk rakásra — jajveszé- kelt anyám. — Pont mihozzánk kellett jönni ezeknek a tetveseknek. Miattuk pusztulunk el. Igaza volt apámnak. Perc sem telt el, amikor újra felvijjogott az ég és megindult alattunk a föld, vagyishát a krumpli. Aztán már nem lehetett megkülönböztetni a vijjogást a robbanások pokoli zajától, egybefolyt minden... A pinceajtó is kivágódott odafent, azt hittem a légnyomástól, de aztán látom, hogy özönlik lefelé hangos gajdolás kíséretében egy rakás német katona; tele lett velük a pince minden zuga. Meddig tartott a szörnyű égszakadás- földindulás? Percekig, órákig, vagy napokig talán? Akikor úgy éreztem: örökkévalóságig. A halálfélelemnek minden fokát átéltem azokban a pillanatokban. És azt hiszem, a világhódításra indult német hadseregnek a pincénkbe szorult tagjai sem érezték magukat jobban. Észre sem vettem, mikor takarodtak ki a pincéből. Lehet, hogy álomba szen- derített a rettegés, vagy eszméletem veszítettem talán. Fülemnek szinte hihetetlen volt a bekövetkezett nyugalom. A sírd csendben csak hozzátartozóim -fojtott lélegzése hallatszott. A pincében koromsötétség uralkodott. Megmerevedett uj- jaim a lámpa után kutattak, de apám megfogta a kezemet és súgva mondta, hogy ne csináljak világosságot, mert mink itt alighanem a front kellős közepében vagyunk. — A fronti döbbent belém a szó. — Itt van hát az, ami hetek óta folyvást növekvő morajlással jelezte közeledé sót. így néz ki tehát közelről. De ml lesz még, mi jön ezek után? Fent semmiféle mozgást nem észleltünk. Ügy látszik, elmentek hívatlan vendégeink. De az is lehet, hogy a házunkat is elvitte a fejünk felől a förgeteg. Amikor odakünn világosodni kezdett, felmerészkedtem a napvilágra. Kilestem az ajtón. Hideg, fehér köd feküdt a tájon, kutató szemem nem látott el messze, de amit észleltem, az is elég volt ahhoz, hogy a döbbenetből a torkomba ugorjon a szívem. Az ég felé fordította kerekeit az ágyú, amely nemrég még tüzet okádott kelet felé. Csöve a földbe fúródott. Magasba meredő hátsó részéről szürke ruhás alak lógott, mint kötélre vetett száradó ruha. Két másik szürkeruhás kezét-lábát szétvetve mozdulatlanul feküdt, kifolyt vérük nagy területen rózsaszínűre festette a havat. A rét, ahol az ágyúk álltak, telistele volt fekete gödrökkel. Az udvarunkba is becsapódott néhány gránát. A házunk a helyén állt, de tetőzetét, ablakait, falát nagyon megtépázta a felette elvonuló vihar. Vécénket elfújta, darabokra szedte a légnyomás, amely felborította a közelben levő szénakazlunkat, melyet a tehénnek gyűjtöttünk össze télire. Az ám... a tehenünk! — Megvan-e, életben van-e még? Az istálló falai épségben álltak, a sarokban magában árválkodott öreg tehénkénk. Felkaptam a vödröt, hogy megitassam a szegény párát. Ahogy húztam a vizet, észrevettem, hogy a kertünkben is van egy halott német. Hanyatt vágta magát, mielőtt az élet kiszakadt belőle. A fegyvere ott hevert a közelében. Igen sietve kotródhattak el a társai, hogy a géppisztolyt sem vitték magukkal. „Nicsak — állapítottam meg — hiszen ez pofozott meg engem a padláson.“ Időközben előkecmeregtek a pincéből hozzátartozóim Is. Fásult közönnyel vették tudomásul az eléjük táruló látványt. Anyámat inkább lakásunk állapota érdekelte, meg az: mit vittek magukkal a németek. Hamar megállapítottuk, hogy a halottakon kívül semmit sem hagytak ott. A kezük ragadós volt, ha sietve távoztak is. Eltűnt az ébresztőóránk meg néhány értékesebb holmink. Pár zsák liszten kívül semmiféle élelmiszert nem találtunk. Cukornak, sónak, fűszernek híre-hamva sem maradt. Feldúlt otthonunk, az ablak nélküli ház lehangoló látványa, no meg a köd fátyla mögött egyre gyakrabban felhangzó fegyverropogás arra késztetett bennünket, hogy továbbra is a pincét válasszuk lakhelyünkké. Lassacskán megszoktuk helyzetünket, vagyis Inkább beletörődtünk abba, hogy mi magunk úgy sem változtathatunk rajta. Életünk a családi négyszögbe zárult, emberekkel napok óta nem érintkeztünk, falu, szomszéd kilométerekre esett tőlünk. Néha hangokat hallottunk, ilyenkor találgattuk, hogy kik lehetnek: németek, magyarok, vagy talán oroszok. A lövöldözést, a robbanások zaját szinte már nem is észleltük. Rettegéssel inkább a gránátok süvöltése töltött el, hiszen nem lehetett tudni, hová csap be, hol ér véget a pusztító eszköz útja. Jó mélyen bent voltunk az éjszakában, nem is tudom, harmadik vagy negyedik éjszaka volt-e pinceszállásunk kezdete óta —, amikor arra ébredtem, hogy apám költőget: — Valakik pusmognak az ajtó előtt — súgta a fülembe. Hegyeztem a fülem, én is hallottam a halk beszédet. Éreztem, hogy meggyorsul a szívverésem. Vajon milyen emberek vannak odafenn. Jó szándé- kúak-e, vagy ellenségesek? Keményen csattant lentről a felszólítás: — Igyi szuda! — Oroszok — rebegte anyám. — Itt vannak az oroszok. Sietve igyekeztünk kifelé mindahányat Kis embercsoport álldogált az ajtó mellett, kezükben lövésre tartott fegyver. Amikor felsorakoztunk előttük, s látták, békés civilek vagyunk, hátrább lökték vállukon a géppiszolyt. Egyikük biztonság okáért engem meg apámat végig tapogatott, hogy meggyőződjön: nincs-e nálunk fegyver. Amikor fölegyenesedett, prémes sapkája alól rám nevetett. A hold halvány fényében láttam fiatal arcát. Olyan korú lehetett, mint én. — Ty sí Rus? — kérdeztem tőle szlovákul, és kezemmel bátortalanul megérintettem a karját. Széles mosolygással bólintott igent. — Mi ruszkije szoldatl — mutatott a körülöttünk topogó, vattaruhás katonákra. Egyikük, bajszos, tömzsi ember, barátságosan megsimogatta a hidegben szemmelláthatóan didergő öcsém fejét, aztán intett, hogy menjünk le menedékhelyünkre. Ök meg tovább indultak északnyugat felé. ídet — sza- ■ alkudtunk unk asztalt, ink vannak! ett is volna acsodott, és nem mozdult a teraszról. Csíptetőket, súlyokat, köveket hoztak, így lehetett valamiképpen megfékezni az abrosz fel-fellobbanó, vitorlázó kedvét. Hajunkba fújt a szél. A bort súlyos kanoséban állították az asztalra. Először burgonya- levest kaptunk, a levest kifújta a kanálból a szél. Az öreg pincér az ablakban állt, és csak arra tudtuk rávenni, hogy pillanatokra ki-ki- rohanjon hozzánk. A jeladásunkat leste, és amikor integetni kezdtünk, gyorsan tányért váltott. Lefödve, levesestálban kaptuk a hirtelen borjúsültet és a rizst ugyanígy. És a szél patakjai közben úgy zúgtak felet tünk, mintha magas hegyormokról zuhantak volna lefelé. De a nap is sütött egy-egy villanásnyira, oyan vakító volt, mintha nagy tükörlapokból kelt volna fel, és a fénye más tükrön hirtelen térdre buknék, és elcsúsznék ... Pillanatokig tartott ez a játék, azután megint szakadozó, sötétszürke felhők vágtattak fölénk. Még tésztát is ettünk, és cigarettát szívtunk. Két-három szippantásnyii cigarettát, mert a parázs kibukott a dohányból. Feketénket a szél kapta el. Soha nem fürdettük meg magunkat ilyen tisztára. Ha arra a tavaszi délre gondolok, azt hiszem, hogy soha ilyen boldog és ilyen csontig megtisztult nem voltam. Egy velencei gyűrűt hoztam neki. Egy rózsaszín korallköves ezüstgyűrűt. Valamelyik ujjára húztam a villogó szilánkok közé foglalt kis korallköveket, ott szédültünk a legszélső teraszon a mélység felett, iszonyú erővel suhogott, rángatott a szél — s nem lehetett továbbfolytatni. Kocain vagy gyalog mentünk-e vissza a városba, nem tudom. Két nap múlva összekaptunk valamin, ő az ujjára nézett. A gyűrű az ujján volt. — Szerencsétlenséget hoz — mondta elsápadva. De nem előttem húzta le a gyűrűt, csak amikor már elmentem. Egy kis öltözőasztalkára tette, s a gyűrű már ott is maradt. Néha még fe'vette, félve és idegenül forgatta ujjai között, majd megint visszatette. Nem is vette észre, mikor tűnt el. Én loptam el. JOZEF MIHALKOVIC Bratislava ma reggel Pitymollik, a mozgalmas csendben a város vár befejezetlen, mi nekilódult tovább szalad, a hajnaltól még bódult kékeszöld árnyalat itt leng, tisztul: megvirradt, a munka csupasz kezétől, pusztán akarattal. Megvirradt, mintha madárfióka pittyent volna csak üveghangon, reggel van, ma korábban ébredt mint tegnap, nem győzte kivárni születésnapját, megvirradt sebesen, minden és mindenki rohanásában, a szökőkút mögötti fasorban, a nevezetes csokornyakkendős úr üldögélő alakja mögött - ül és ír - kinek? Kié az előny s ki előtt? Ám a tér túloldaláról is a grőnittalapzat magasának csöndjében a térdelő nő magasában zöldes bronzkorok ölelésébe zárva kötődünk a lényeghez, utunkra hajló zöldellő bronz-óg - emlékezz. A sötét mindkét irányba áramlik még, be és ki, asszonyi elméjében ott vibrál a kérdés, az újság - vagy már a szándék? - maga sem tudja, nem tudja mire vár, a Dunára talán, amíg a város újúló látképét ölelgeti és csókolgatja? Nő a nap, itt van, a földön, s a város éjjel-nappal rohan, minden izma remeg, halántékában villogó fények lüktetnek, komolyan, nem hiszitek? A tetők alusznak, talán tartalékba, házak, kémények sziluettek, tornyok állványai kilépnek az éjből, a világból világok után; a levegő jó fél órája már illatozik, valamit magyaráz, valamit csendben kínál, míg erejét nem veszti. Mintha erdőn járnék, villamos csilingel, korai vonatok füttyét hallani. Virrad. Onnan valahonnan, május hajszálgyökerei alól. Szél támadt az éjben, s Jankó Kral' kertjében és az áttetsző Tükör-ligetben lám föl-följajdultak a fák. Az ózon nem ragadott torkon benneteket? Ugyan menjetekl A kezdet napja ez, magában mindenki számolt mindennel, de ilyen tolongással, ilyennel nemigen. Reggel - némák vagyunk. A fény három percenként változik új színekre gyúl. Különösen a híd. S a hömpölygő víz alatta! Kocsik bömbölnek. Mi pedig mosolygunk rajta. Belemosolygunk haragjukba. Erről szóltunk. Almok. Az éji Dunáról, fényverte Dunáról, hullámok, hullámok . Autó autó hátán. A nap a várossal, folyóval, hajnallal pillantásába zárt, nem látott bennünket, mi azonban látjuk, elénk tekeredik, ugrásának ötletébe feledkezve, minden csillagot, mindazt a vibráló ragyogást elnyeli! Reggel van. Hol vette a virágot? Sorban állott? A kocsik egymást kergetik. Özönlenek mint valami üzemcsarnokból, az utak tömve! Fejükben álmok játszanak. Késel? Hozd be. Reggel van. Jó reggelt, nénike. Hogy szolgál az egészsége? Jó reggelt. Tudja. Mint mindig. Isten vele. Honnan ez a nagy áradás, el sem fér ide más, mind üres kocsik vagyunk s a megrakottak, a megrakott kocsik mit szállítanak? Benzint. Kavicsot. Mit visznek? Oxigént. Épületelemeket. És szénnel rakott pótkocsik, és kamionok. Isten hozott. Isten veletek. S a pozsonyi hajnalban, mire pitymallik, a házak megfürödnek a sötétben, az emberek szeretete, minden tételek, minden dolgok vérével megváltva, átdübörög a réseken, zötykölődik ösvényeken, fények köszörülik a Dunába drágaköveiket, ifjú házasok kiadós fogadkozásai a gyerekek gyönyörűséges tekintetében a remény tétova mosolyának lángocskáival vérünkbe keverednek, légy, élj, megalkuvás nélkül, a munka béklyója nélkül, figyelőn - légy! Ö „mint az áldott kéz tenyerében vakítóan vilógitó A - jelentése: Anya." Emberek, Föld! TÓTH ELEMÉR fordítása
