Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-30 / 13. szám
I 0 A neves cseh filmrendező, Ivan Balatfa az Üstí nad Labem-i Ci noherní stúdióban vitte színpadra Gogol Háztűznázöjét, nagy sikert aratva sajátos rendezői fölfogásával. Az előadás az idei cseh színházi évad egyik különlegessége, s egyben jelzi, hogy a cseh vidéki színházakban figyelemre méltó stúdiómunkát folytatnak a művészeik. Vladimír Svobo- da felvételén a Tyi- honov Ágnest alakító Jelena Sebestová látható a darab egyik jelenetében. —sz— gy kezdődött a história, hogy az ifjú, büszke nagyváradi újságíró, Ady Endre, aki operakritikákat is írt, párbajt vívott a vérmes helybeli baritonnal, Környey Bélával, aki nem volt még országos hírű hőstenor és Becs meghódítója. Hozzátartozik a dologhoz, hogy utóbb kibékültek. Az ötvenes évek derekán látványos botrány tört ki az Operaház környékén (nem akarok ötleteket adni a fiataloknak, akik még nem hallhatták az ügyről ), vagyis izom- és hangkolosszus Wagner-tenorunk egy kávéházban óriási pofonnal köszöntötte az ajtón belépő kritikust. Ök, úgy tudom, nem békültek ki. En sem úsztam meg mindig könnyelmű szókimondásomat. Pofont ugyan nem kaptam, ez akkoriban nem lett volna megoldható. Ellenben boldogult úrfi koromban még nem volt titkos telefonom. Nagyképűség lett volna ilyen jószágot tartanom, s kizárnom életemből a külvilágot, amelyet élveznem és szolgálnom illik. (Azóta sok minden megváltozott, telefonom titkos, s a külvilághoz fűződő viszonyom is módosult egy csipetnyit. Sőt hellyel-közzel az is titkos.) S írtam az operakritikákat szakadatlanul. A maiak — úgy érzem — többé- kevésbé szelídek, legfeljebb a testet len, személytelen jelenségekre jut némi megmaradt haragmorzsa. Öregszem? A korábbiak — a kezdő mit sem kockáztat — vadabbak, bátrabbak, indulatosabbak voltak. Jöttek is a fenyegetések, átkok, a megtisztelő pletykák külön bözö művészekkel boronáltak össze, és még hajnalban is megszólalt egy hang magas fekvésben, némi szeszbe mártva. Kora este egy Wagner-heroina támadott: recsegett a membrán. Feljelentés is futott be illetékes helyre. De lám, harsognak a telefonok mos! is — honnan került elő titkos számom? —, háromszorosra dagadt a postám, érkeznek a nyilvános és titkos üzenetek. Miért X-et, régi kedvencemet ün nepelem? Hogyan? Nincs jogom talán Füst Milánért rajongani Babits Mihály- lyal szemben? Nem az a dolgom, hogy a magam ízléskörébe építsem bele az egyes művészeket, egy önálló víziót teremtsek? főn a másik oktatás: hogy merem egyik ifjú kedveltemet eddigi legjobb Miminknek minősíteni; mit szólnak hozzá? Hogy merem; Ügy merem, hogy az. Látom-hallom. Keresem a kötelező értékrendet, de nincs. Ne lenne hát jogom a magam látomására? Hogy nem mindenkit szeretek egyformán? Nem is! Ez lehetetlen lenne; a ri- nocéroszt is kevésbé kedvelem, mint a hattyút, bár takaros állat az előbbi is. Tessék tudomásul venni, hogy van egy összefüggő álmom a világról, angyalokkal és ördögökkel. Jó! Igazolni igyekszem, melyik milyen maszkot visel és mennyi joggal. De vállalom, kibe mit látok bele. Vállalom ízlésemet; tessék bírálatomba belekalkulálni. Én én vagyok. Egyik szereplő, csak éppen nem a színpadon. Nem tudok más helyett látni, hallani, szeretni vagy tartózkodni. Csontváry sem Vaszary stílusában festett. Szeretem Shawt, a nagy írót és nem kisebb operakritikust. „Ügyet sem vessen azokra a hülyékre, akik azt követelik, hogy a kritika mentes legyen a személyes érzülettől. Soha életemben egyetlen elfogulatlan kritikát sem írtam, és remélem, nem is fogok. Örökké korteskedem". Ehhez nincs sok hozzáfűznivaló. Legfeljebb erős fogadalom: korteskedni tovább. S ezt az elfogultságot az értékek kutatásával vegyíteni: beleszeretni és kiábrándulni: de az elfogultság mellett megtanulni a válás tudományát is. Bátran kiábrándulni az elromlott hangulatból, az elzüllött személyiségből. A kritika nem laboratóriumi vizsgálat, hanem emberi kapcsolat. A művész: nem önmagával azonos tárgy, hanem asszociatív hívószó. Jung receptje szerint. A kritikus nem tudós és nem patikus, nem az igazság méricskélő szatócsa, hanem költő, látó, halló. Kétfajta építkezés nehéz találkozása előadóművészé és kritikusé. Nem kellene párbajoznunk. S ha már a megértésre nincs mód, érezzük meg legalább egymás munkáját: modell és szobrász varázslatos kapcsolatát, „odi et omo" szép feszültségét, mint férfi és nő kibékíthetetlen kozmikus harcát, ami szintúgy „virágzás, élet és örök". ABODY BÉLA Máté Magda felvétale KISUGÁRZÁS ZSUZSANNA: BÁNSÁGI ILDIKÓ Úgy lépett be a színpadra, mint a Sötétkéikruhás fiú életébe. Tétován, ámuló tekintettel. Magatartásán és külsején az első perctől fogva látható volt, hogy jómódú család lánya. Amikor először találkozik a „görög diplomatával“, csöndes és tartózkodó. Élete első whiiskyjét issza, s azt vallja: kerüli a kalandokat. Karácsony Nagy Zsuzsanna egy vegyipari vállalat tisztviselője. Ha szabadja van, úszni, lovagolni jár; imádja a komolyzenét, ám a színes, változatos hétköznapok s az örökös utazgatások nincsenek az ínyére. De az életet szereti. Eszeveszettül szereti. A hirtelen fellángolás is úgy süt át az arcán, mintha napoík óta mámorban élne. És mit ad az ég... A lány, aki korábban szolidan és szerényen élt, egyszerre számító lesz. Bánsági Ildikó Zsuzsannája szemében ravaszul csillan fel a fény. Már tudja, mit akar ... Hófehér római lakosztályról, athéni házról, szombati vendégfogadásról álmodozik. Képzeletében illatos leveleket, színes képeslapokat ír. Persze nem egy helyről. Mert időközben az utazgatás gondolatával is megbarátkozott. Most már menne ... mindegy, hová, csak el, nagyon messzire, ahol dúsgazdag matrónák csodálnák báját, testének arányait. Idegesen jár- kel albérleti szobájában ... Félelem, kétségbeesés, bizonytalanság színezi hangját, mintha érezné, hogy orránál fogva vezetik. Bánsági Ildikó megtört mozdulatai, drámai megszólalásai hátborzongatóan valósak. Sugárzó egyénisége úgy húzza magával a nézőt, mint a Sötétkékruhás fiút, aki benne találta meg a nyarat, a szerelmet. ... és eljött a perc, amikor a fiú nem bírta tovább. Karácsony Nagy Zsuzsanna nem hitt a fülének. Feljelentéssel fenyegetőzött, mert hiúsága nem bírta elviselni, hogy egy „tróger“, egy gyári munkás a falhoz állította. Neki nem kell a fiú szerelme; ő fényre, csillogásra számított. A „görög diplomata“ csalódása még az övénél is nagyobb. S ha nem részesülhet a lány kegyeiben, hát más sem fog. Amikor késért nyúl a zsebébe, a színpadon már sötétség van. jó estét, nyár, jó estét, szerelem. (g. szabó) Kemény volt — embernek, írnek, proletárnak, írónak, drámaírónak, újságírónak. Az életnek nem a felszínén élt, hanem a mélyében, nem habselyem fátylak között, unaloműző úri játékokkal, hanem megnyomorított munkásvilágban, kenyérgondokkal, önmagáért és másokért vívott, itüzes szenvedélytől fűtött harcban. Száz esztendővel ezelőtt szülelett Dub Unban, szegény sorsú munkáscsaládból emelkedett föl az ír nép történelmének talán a legbonyolultabb korszakában, amikor nemcsak a vallásháborúk dúlnak, de fölerősödik a függetlenségért, a gaz dasági és nemzeti önállóságért vívott harc is, ugyanakkor a munkásosztály harca is, amelynek a magát élete végéig kommunistának valló Sean O’Casey tevékeny résztvevője és íróként tolmá- csolója. Gyermekkorától élte a kemény életet, és hogy megértse azt, hogy szólni tudjon népéért — olvasott, rengeteget, pedig kora ifjúságából kezdve komoly szembetegséggel küszködött. Akárcsak Gorkij vagy Jack London, ő is önerejéből, sokban hasonló eszmék igézetében és körülmények között fejlődött íróvá. Sziinte gyermekként lépett a munkások közé, hogy megélhessen anyjával. Sokféle munkát vállalt, sokszor el is bocsátották, mert véleményét és véleményében igazát nem tartotta magában és nem rettent meg a következményektől. Az életterében lejátszódó eseménye két, az 1916-os húsvéti felkelést, sztráj kokat, nemzeti megmozdulásokat, terrorcselekményeket, a munkások és a munikásfeleségek helyzetét csontig átélte, és írta színpadra három kiemelkedő darabban, melyeket Abbey-drámák- ként is emlegetnek, ugyanis a Nobel- díjas költő, William Butler Yeast által (is) alapított és vezetett dublini Abbey Színház (Ír Nemzeti Színház) mutatta be őket, nevezetesen a The Shadow of a Gunman (A partizán árnyéka, 1923), a Juno and the Pay cock (Juno és a páva, 1924) és a The Plough and the Stars (Az eke és a csillagok, 1926) című darabokat, nem kis botrányok kíséretében, hiszen a színpadon a közelmúlt elevenedett meg, nagyon is ismerős figurák, magatartások, amelyek közül nem egyet ítélt el az író, maró gúnnyal, iróniával. Következő darabja, a The Silver Tassie (Az ezüstserleg, 1928) a háború ellen szól, majd egy későbbi, a The Star Turns Red (Vörösbe fordul a csillag, 1940) a fasizmus ellen. Ezek és a iké sőbbi darabok, továbbá regények, novellák azonban már Angliában születtek. Sean O’Casey ugyanis többféle ok miatt végképp elhagyta Írországot, akárcsak Oscar Wilde, G. B. Shaw vagy James Joyce. E jelenséggel kapcsolatban írta le O’Oasey-itanulmányában Nagy Péter, hogy: „Nagyobb lehetőség, elevenebb színházi élet, a provinciális kisszerűség s a velejáró személyi torzsalkodások lecsökkentése vagy kikapcsolása — sok minden volt e menekülések, önkéntes emigrációk oka; nem utolsósorban a harciasán korlátolt ír katolikus klérus hatalma alóli szabadulás egy tágabb lélegzetű világba ... Mindenesetre különös és figyelemre méltó, hogy e jeles emigránsok, bárhová kerülitek is a világban, sem a hazai atmoszféráitól, sem az angol nyelv ír sajátosságaitól nem menekülhettek; szinte írebben lettek írek a távolságból, mintha a hazai kisszerű harcokba beleveszve kellett volna ír voltukat a napi és lokális igények szerint művészileg megvalósítaniok.“ O’Oasey kísérletező szellem volt, sokat és sajátosan használt föl a modern izmusokból, és — az említett tanulmány írójával élve — „minden műve .. . igazi erejét, igazi hatását csak színpadon, színészek s rendezés által érheti el“, olvasmánynak nem éppen élvezetesek, „színpad nélkül egyik dimenziójukat veszítik“. Sean O’Casey nevét a nagy ínak között tartja számon a világ, ha nem is a legelsők között. Mifelénk is ritkán tű nik föl e név; annak is sok éve már, hogy az életéről készült filmet vetítették moziainkban. Kemény volt ez az élet, példamutató, mint ahogy az is, ami belőle papírra, színpadra született. Szerb Antal A világirodalom történetében csak egy mondatot szentel neki, és csak a drámaírónak. De e mondat, Szerb Antaltól, nem is jelent keveset, ha az előzőt is hozzáidézzük: „Az angol színpad, G. B. Shaw-tól eltekintve, ebben a korszakban is éppolyan érdektelen, mint az előzőben. A sablontól bizonyos fokig eltérnek az ír Sean O’Casey színdarabjai.“ —bor isit. III. 30. ozsrn
