Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-30 / 13. szám

A lámpás lángja megre rnegett.

Néhány hatalmas dörrenés hallatszott, aztán fölugattak a kutyák. Valahol repülőgépek zúgtak, föl- sistergett' egy világítórakéta és lassan, himbálózva hullott vissza a földre.

A tanyát akárha a tenyeremen lát tam volna: a mázsaházat, istállókat, magtárakat, a melegházat és a sűrűn benőtt ingoványt. „Mint a csillag- szóró“ — gondoltam, három nappal karácsonyeste előtt.

A világítórakéta prüszkölt még egyet és kihunyt. Valaki a kíváncsiskodók közül megjegyezte:

— Csak föl ne gyújtsák a kazlakat, mert leégünk.

Egyikük cigarettára gyújtott a sötétben s azt válaszolta:

— Mi megúsztok szárazon, de a vár megkapta a magáét.

— Várnak neveztük azt a nagy kastélyt, a határ túloldalán, amely ma éjjel megszűnt létezni.

A férfiak veszekedtek, a távoli dör gés erősödött, a kutyák újra serény ugatásba kezdtek. A tanya mögötti fasorban kétszer villant a tankágyú tüze, a két közeli lövés csattanása öblösen visszhangzott az istállóik között. A kutyák furcsán fefnyüszítet- tek és inBltak a bódéjukba.

Rudót — barátomat a kovácsműhelyből —, kiabálni hallottam:

— Apa, apa, az országúton tankok mennek, jöjjön, hallgassa csak!

Jól lehetett őket látni a havas sö tétségben.

A kerítés mögül figyeltük, hogyan fordulnak be a mázsaháznál a tanya udvarába. Rudo hat Cromwellt számolt meg, a hetedik letért az útról és felnyögött valahol az ingoványbán. A havas udvaron katonák rohan- gásztak vattázott kabátjukban és egymásra kiabáltak.

Valahonnan a sötétből a kovács hangja hallatszott:

— Hej, emberek, ide, segítsetek, az egyik tank megfeneklett az -ingoványbán.

A kert végében két viharlámpás tűnt fel.

Az előbbi hang máris rendelkezett:

— Hozzatok fát, ölfát . . . ott, abból a rakásból.

A férfiak közé vegyülve vonszoltuk a vastag akáchasábokat a sáros lánc talpak alá. A tank végül is kikecmer- gett a posványból, áthajtott a kert kerítésén és fordultában a melegház falán is egy jókora rést ütött.

A kertészék házikójából Zuzana (tavasszal múlt tizenhét éves) jött elő. Égő lámpát vitt, -a sárga fény bevilágította sápadt, izgatott arcát és fehér gombos sötétkék blúzát. A ko- vácsmühely felé lépkedett a havon, lassan és méltóságteljesen, akárha kenyeret és sót vitt volna.

— Lőni is fognák? — kérdezte a lámpa mellett a kovács a térképe fö lé görnyedő fáradt tiszttől.

— Ha a németek lőni fognak, akkor lőni fogunk mi is.

Nem lőttek.

Az éjszaka nyugodtan telt el, a tankokra finom zúzmararéteg rakódott, -a hő rózsaszínűvé vált a verő fényben. A kutyák bátortalanul ásí- toztak bódéjukban, az asszonyok készítették a reggelit s a fejők ugyan úgy zörögtek kannáikkal, mint máskor. A harckocsisok (szép fekete, grúzok, mellükön érdemjelekkel) Zuzana körül sündöirögtek, együtt forgatták vele a -kút kerekét, igyekeztek megértetni magukat, nevettek.

Zuzana hol helyeselt, hol pedig megrázta a fejét és nagyokat derült a katonák taglejtésein és grimaszain. Az -egyik közülük, Georgij (a műszaki autó -sofőrje), kivette kezéből a vízhordő rudat, s a teli vödröket egészen a konyhaajtóig elvitte.

— Szép fiúk — mondta nekem Zuzana -a verandán. — Arra akarnak rábeszélni, hogy menjek velük... hogy elvisznek magukkal, ha majd visszafelé mennek.

— És elmennél? — vigyorogtam a képébe.

— És miért n-e? — A háború után szabadság lesz, mindenki oda megy, ahova akar.

— És a kastélyba, komornának, már -nem (mész?

Utánoztam a hamghordozását:

— Képek és pálmák között -fogom hordani az ezüst gyertya-tartókat.

Gúnyosan riszáltam a fenekemet.

— Na és, ha akarom, akkor megyek.

— Minden bizonnyal! Éppen terád várnak ott. Minden ajtó magától ki nyílik majd előtted.

Büszkén föln-evetett.

— Lehet, hogy ki is nyílik, ha arról lesz szó ... Mit tudsz te?

Kihúzta magát a fehérgombos blúzában, és hozzátette még:

— De ahhoz te még kismiska vagy. Megvetően -elfordult és elvonult,

mintha csak agy égő gyertyákkal teli ezüst gyertyatartót vitt volna.

Éjiéi friss hó esett, de reggel kisütött a dinnyepiros nap és a fákon kivirult a zúzmara.

Karácsonyeste ismét láttam Zuza- nát a lámpással, s úgy tűnt föl nekem, mintha az arcán 09tya és méz fénylett volna. A grúzok tűz körül ültek, kezüket a lángok fölé nyújtották s tekintetüket le nem vették az ablakban álló lámpáról, mintha csak várakoztak volna valakire ...

A verőfényes ünnepek után köd ülte meg a tájat s eltűntek benne a harckocsisok is. Zuzanát egészen az országúiig elvitték az egyik tankban, ott leugrott a hófúvásba, s a buckában állva sokáig integet-t még „a szép fiúknak, akik olyan gyönyörűen énekeltek“.

Délután Rudóval találkoztam. Rő- zsét húzott szánon, és hívott magával.

— Odalent a kútnál nőik vannak.

— Milyen nők?

— Mit tudom én, milyenek — szívta meg az orrát Rudo —, de oroszul beszélnek és teherautókon Jöttek.

— Ne mondd — tátottám el a számat. — Mit csinálnak ott?

— Nagy ládákat raknak le és sát rakat állítanak. Egy tiszt is jött velük ... Báosikám azt mondta, hogy tábori mosoda lesz ott.

Nekitá-maszkodtunik -a fának és a fagyos levegőben ütéseket hallottunk — mintha Valaki szőlőkarókat sulykolt volna a földbe.

Este lementünk a patakhoz.

Az öreg akácok és cserfák alatt (melyekre gyakran felmásztunk) két nagy szürkészöld sátor állt s körülöttük szürke katonaköpenyben fiatal nők köröztek. Az egyik sátor alatt egy motor volt pumpával és két gőzölőkatlannal, a másikban, állványokon, hajtőkarral ellátott hordó- szerű mosógépek. Mindegyik mellett két nő állt vékony zöld blúzban, tekerték a „mosődobok“ hajtőkarját, csevegtek, kiabáltak vagy énekeltek, ide-oda járkáltak a tejfehér párában, cipelték a forró vizet és a fehérneműt.

Kezdetben csak bámultunk a rejtelmes párában, később beljebb bátorkodtunk, végül mindennapos vendégekké váltunk ott. Nap -nap után eljártunk megmártózni a füstben és a szappanos gőzben. Segítkeztünk a „mosódobok“ mellett, fát -aprítottunk, vizet hordtunk s így csaknem minden zöld blúzos mosónővel megismerkedtünk.

Rudónak (már csaknem tizenkilenc éves volt) leginkább az a fiatal ukrán nő tetszett, aki sötét haját koszorúba fonta a feje -köré. Marusz- ián-ak hívták, s mi legszívesebben az ő „mosődobját“ tekertük. Nemcsak szép volt, hanem módfelett fiatal és beszédes. A többiek bizalmatlanok voltak, egyesek kimondottan zárkózottak.

Maruszját gyakran megleptem né hány Harkov környéki falunév fölemlítésével. Egyszer még a „mosódob“ tekerését is abbahagyta -és komor arccal megkérdezte.

• — Honnan tudod mindezt?

— Aligha foghatta volna föl, hogy a neveket mindössze arról a részletes térképről ismerem, amit otthon rejtegetek a padláson.

Ezért megtréfáltam.

— A németekkel jártam arra.

— Akkor te is gyújtogattad a mi falvainkat! — kiáltott fel, s úgy mérte rám a mutatóujját, mint va la mi pisztolyt.

Rudo megmagyarázta neki, hogy csak tréfáltam, nekem pedig azt mondta:

— Máskor találj ki valami okosabbat.

A harckocsik -nyomát friss hő födte be, csupán a fészer alatti tűzrakás helyén maradt -a grúzok után egy kupac nedves faszén. A tanya hátországba került, ám esténként olykor távoli lövöldözés verte föl, s egy- egy ilyen lövöldözés után véres ingek és törülköző se mentek ritkaságszámba -a tábori mosodában.

január végén a katonák fiatal barmokat hajtottak a majorba. A százhúsz darab üszőborjút egy régi, elhagyott istállóban helyezték el a kőbánya fölött. Etetője és gondozója lettem a katonai gulyának; Rudo maradt a mosodánál.

Egyszer (február végén) ökrökkel Sokolikára — a tanya fölötti dombra indultam. A mázsaház előtt Zuzaná- val találkoztam.

— Moharért megyek, gyere velem, segíted elrakni.

Megállt, megpördült és ügyesen felszökkent a létrásszekérre.

— Vigyázz, nehogy a villákba ülj.

Mellém telepedett az ülésre.

— Rudo szánén odafön-t van.

— Honnan tudod?

— Láttam őt, szánt szokott húzni, veled együtt... a mosodából. Újabban gyakran látni őket együtt, ugye?

Nem szóltam egy szót sem, mert az volt az érzésem, hogy Zuzana ezt csak úgy mondta, s különben sem avatkoztam soha Rudo dolgaiba.

A ihó megkopott, az ágakról hideg vízcseppek potyogtak, a domb orma csupasszá vált; föld, mohar és korhadt avar szaga úszott a levegőben.

Felmásztam a kazalra és felültem, de a front felől egyetlen lövés hangja sem hallatszott, mintha ott sem akarnák zavarni ezt a kora tavaszi derűt... Beleszúrtam a villát a laza moharba és nagy rössel hánytam le a szekérre. Zuzana elrakta, itt-ott őrá Is dobtam egy nyalábéit, nevetve rázta le magáról és szidott éktelenül.

Valaki elkiáltotta magát, a fekete akácerdő felől.

— Heej... -nem hagyod őt békén?!

Körülnézek, s száz méterrel odébb

Rudót látom fejszével.

— Ne kurjongass ... inkább gyere segíteni.

— Talán már az is valami: föntről lefelé dobálni. Gyere, Itt próbáld ki az erődet, ha legény vagy.

Körülnézek jobban s látom, hogy Rudo mögött Maruszja blúza zöldellik.

Lecsúszok a kazalról s egykettőre mellettük állok.

— A fenébe isi — kiáltok fel. — Teli szán fal De hiszen itt már egy szem hó sincs.

— Ezt magamtól is tudom, nagyokos — dünnyögte Rudo, és gyanúsan méregette a rakományt.

Nézem a megpakolt szánt és a fűrészt Maruszja vállán. Hajfonatait ezúttal leeresztette s a szeme olyan sötét, olyan mély, mint a töltényhüvely ürege ... Nézem, nézem, s csak akkor térek magamhoz, amikor Rudo váltamra -teszi a kezét.

— Utánakötjük a szekérnek, jó?

— Nem bánom — bólintok, -s nem is tudatosítom, mit mondok.

Világosan csak azt fogom fel, amit ezután mond.

— Odafelé, a szekérig, valahogy csak elvonszoljuk. Én majd elöl húzom, ti pedig Maruszjával hátulról nyomjátok.

Egyetértek, nekifeszülünk, a szán lassan csúszik, Maruszja copfja a kezemet csiklandozza, válla a vénámhoz ér, hallom, milyen finoman ropognak blúzán a varratok ...

— Gyíja, Holló, gyíí te! — kurjantom el -magam, mert -nem fér el bennem az öröm.

— Gyíja! — kiáltja Maruszja -is, és a szán vidáman siklik a nedves fü- vön.

Zuzana hógolyékkal fogad bennünket.

Nekilramodunk, rohanunk hóért mi is, és ke-rgetőzünk, bombázzuk egymást, mintha csak -az iskolaudvaron lennénk. Maruszjának szétnyílik a blúza, hajfonatai teljesen felbomlanak és szétterülnek a vállán. Egymás ellen harcolunk — nők és férfiak. A nők — akár a tigrisek, így

hát Rudóval gavallérosan megadjuk magunkat. Aztán a meleg moharba huppanunk s begyulladt, bizsergő kezekkel kifújjuk -magunkat.

A két zsemletar-ka itinó nagy, olajos szemékkel bámul ránk; a tükrös szemgolyóikban tisztán látjuk arcunkat és az eget. A távolban, közvetlenül a láthatáron feltűnően karcsú zöld fák körvonalai látszanak.

— Azok a kastély cédrusai — mutatja Zuzana, s én látom mozdulni a kezét -az ökör szemében. — Apám azt mondta, hogy Szentföldről hozták őket.

— Honnan tudja azt az apád?

— Az én apám? Na hallodl Hiszen kertész volt ott.

— Azt tudom... de hogyan tudja az apád, ho-gy Szentföldről valók azok a fák?

— Minden levélen v-an egy különös :jel.

— Mindegyiken?

— Minden egyesen.

— Hazudsz.

— Nem hiszed?

— Nem.

— Akkor egyszer majd elmegyünk oda és meglátod, hogy színtiszta Igazat mondtam...

A kocsi -farához kötjük a szánt, le- ringatózumk a majorba a szemeinkben úgy forrong az égbolt, mint valami azúrkék hangya-boly.

— Majd meglátod, micsoda hattyúk vannak ott — mondja Zuzana a moharon trónolva, s ikét térde hegyesen mered az égre.

Két nappal később, estefelé, ismét dörgés hallatszott, rezegni kezdtek az ablaküvegek.

Késő éjjel beállított Georgij, a grúz harckocsisok műszaki autójának sofőrje. A kertészeknél leroskadt az asztalhoz, zavaros tekintettel körülnézett, mint aki megtébolyodott, aztán öklével aZ asztalt verve ordítani kezdett:

— Mind ott maradtak... az én fiúim... mindnyájan ottvesztek.

S kezdte sorolni a furcsa grúz neveket.

Azokét a „szép fiúkét, akik olyan gyönyörűen énekeltek“.

Könnyei meglnamlottak borostás arcán, komor tekintetét végigjáratta rajtunk, és szinte hörögte:

— Mindnyájan ... mindnyájan elégtek elevenen ... elevenen ... értitek ... elevenen!

Széttárta erőteljes markát, mintha ezzel akarná érzékeltetni azt a szörnyűséget. Aztán a lámpára pillantott és fölkiáltott:

— Iigy!

Letépett egy darabot az asztalon heverő újságból és az átforrósodott cilinder fölé tartotta. A magasra csapó sárga láng igazán lobogott viasz- fehér arcunk előtt.

Mindnyájan elégtek? Valamennyien azok a szép fekete fiúk, akik karácsonyeste körülülték a tüzet s kezüket a lángok fölé nyújtva énekeltek? Ugyanazoknak a lángoknak a martalékává váltak, amelyek -akkor olyan kezesen simultak tenyerük alá?

Zuzana nekitámaszkodott a szekrénynek, s én a fán keresztül is éreztem, mennyire remeg.

Reggel üresen találták az ágyát. Elment Georgijjal még pirkadat előtt, senki sem tudta hova és miért.

Egy nappal késői ment.

Szasa a gőzkatla ta nekünk, hogy M pott és kórházba « Magunkra marad tekertük ugyan Mc ját“, de lelketlenül, szájából is olyan s az ének, hogy csak beesettünk és köpk vágó rönkön ücsör tűk és elfújtuik a tán elindultunk a útközben azt halig rűben a románok a lovaikra.

Reggel négykor poharak a tálasbai A tanyai ablako tak. Az etetők (s óra ellőtt keltek) t mindenkinek azzal „az egész Garam áll“.

Hat óra körül m — felmentünk a d nak támaszkodva 1 nélküli dübörgést rei vágtattak volní tahidon) és «figyeli feívillanásait (min szórták volna mag göket).

— Érezni a lőpc tóttá el magát Ru füst oldalról jött; tot égethetett a tai

A kastély felé j föl, hogy a Szén ciprusok talpig Iái homok és a lépési katonák, s k-özörtű fehér kezének érin gokat...

A tábori mosodi tölt.

Az egész völgy é dott tele, s még a ruló aranyeső is Maruszja időköz Száradni aggatt; mosott fehérnemű pillantott bennünl közé surrant. Kei őt, de nem válasz szemünk elől. Hiál gatott fehérnemű minduntalan megs a lábát, a hátát éi kendőjét láttuk itl Végül a sátorba két, a „mosódobo hér párában. A g aztán sikerült el sárga fahasábokat

— Mi van, Mai Miért menekülsz

Szasa a gőzölökí tette, miről van s magát, s hirtelen tóttá Maruszja fe Szinte kővé dei Maruszja kopás láttuk. ,

Az -arca fájdal-i mindkét kezét a mintha ütések elf a pillanatban az csőjében kibomlő, merevedett ki őri Később többszö lálkozni vele, de szökött. Így szök néhány napig, az szakán örökre eh — búcsúzó szó n A levegő főimé vált, régen elviru de a ritkás fűből és a szappan ál Olyan erőteljes még az akácok é< latén is átütött.

Május végén vl évvel Idősebbnek pattanások sűrűi semmit, én sem Már nem lépdelt büszkén, a kasl már nyoma sem Rudo közben maradtam.

Volt hogy csal lenül, mintha id Fölmentem a Sol szálat morzsolga zött, elpiszmogtai a fák eleven töví hova mentem is, tett az ökör kél kép s a láng a c Nyár elején m a kastélyt.

Körbejártam, é rést számoltam r csarnokban fehéi rokban üres ágyú kok gubbasztotta Föntről, a men séből vékonyka por; valamiféle szült fészket rak BEREi

ANDREJ CHUDOBA