Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-30 / 13. szám
ÚJ szú ít aa. [II. 30. A CSEH IRODALOM FEJLŐDÉSI ÚTJAI A 20. SZÁZADBAN K özvetlenül századunk elején egy olyan egységes — bár számban kicsi — cseh költőcsoport lépett fel, mely politikailag Ausztria-ellenes, felkiabálja a kisszerű hazai körülményeket, radikálisan antik íerikáíis, a feltörekvő cseh burzsoáziával szemben szocialista ^anarchista, és elsősorban egyöntetűen aintimilitarista. A költőcsoport tudatosan elutasít mindent, amit az elődök áldatlan örökségként hagytak rájuk, és ami — minit megmutatkozott — az emberiséget pusztító világháborúba sodorta. Kollektivista ideálok jegyében harcol az individualizmus ellen, az illúziós romantika ellen az életben s a művészetben egyaránt, már zsenge ifjúságában leteszi a „káprázat rózsaszín szemüvegét“ és a racionalizmus, az internacionalizmus, a materializmus, a forradalom és a szocialista eszmék sorompójába áll. Az ideálokhoz az út az emberi kegyetlenség, butaság, gyávaság, hamisság iés árulás kegyetlen megismerésén át vezetett. Ezért megvalósításuk útja sem volt egyenes. Ez a nemzedék a bohémek, a nyugtalan lelkek nemzedéke, akik minden ellen lázadnák, amit korábban szentnek és érinthetetlennek tartottak. Ugyanakkor hódolnak minden újnak. Ezért a szimbolikus című, 1897-től megjelenő Novy kult (Üj Kultusz) folyóirat köré tömörülnek. Elsősorban költők: S. K. Neumann, Karel Toman, Fráfta Srámek, Jirí Mähen, FránitiSek Gellner — és egy pró- zaírő, Jaroslöv Hasek. A cseh „bohémek“ egyik tagja, Mähen évek múltán Fejezetek a háború előtti nemzedékről című cikk 3 ad jellemzést a legkülönbözőbb szociális rétegből kinőtt, sokszínű csoportról. Kisepikái alkotásaik művészi dokumentumai nehéz létküzdelmeiknek, így például Fráfía Srámek Az éhezés mestere (Miistr v hlladovöní) című elbeszélése (Právo lidu, 1905. IV. 9.) Vagy Gellner Vándornemzet (Potulnf národ) című regénye. De kollektív életet élnek, egyformák problémáik, hasonló az érdeklődési körük. Lelkesednek az orosz realistákért, különösen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődéséért, és úgy érzik, „mintha ez a könyv egyre fenyegetőbb és fenyegetőbb hangsúlyt kapna“. Mintha mind magasabbra és magasabbra emelkedne a fenyegető ujj. tiltakozásul a jogtalanságok ellen, mely évről évre halmozódik.“ (Srámek). Sokkal kevésbé lelkesednek viszont azért a hamis hazafiaskodásért, mellyel a kozákok a cári áldástól kísérve az 1905. évi orosz forradalmat vérbe fojtják. A forradalom sorsa izgatja őket, és fejlődését feszülten figyelik. Fráfta Srámek már 1904-ben bátor cikket írt Valami felkiáltott (Néco vykriklo) címmel. „Hát lehetséges nemzetekből így felbérelt gyilkosokat csinálni? Oh, a gonoszak, ügyesen, az éj leple alatt felriasztották a kutyaólakat, mondván veszélyben »a drága a haza«. Haza! Az a mámor, melyet egy pohár vodka ad, tisztább, becsületesebb, mint az az ostoba mámor, mely a haza szóból ered...“ Lázító atmoszférájúak a többi Srá ■mek-cikkek is. Bombarobbanásként hatott A militarizmus ellen című felhívása (Práce, 1905. III. 17.), mely- lyel egész nemzedéke nevében megkezdte az antlmiMtarista harcot. „A militarizmus olyan ostoba, mint amilyen erőszakos, olyan öntelt, mint amilyen gyáva...“ — írta (A ted mluvím já!..., Práce, 1905. X.14.). Az osztrák kormány álilamellenes- ség vádjával börtönbe vetette a költőt. Humoros-ironikus történetet írt erről: egy tábornok meglátogatja, és jó útra akarja téríteni. Ez mór — nemzedéktársainak lázadó verseivel és Gellner Anarchista a katonaságnál (Anarchista na vojné, Lldové noviny, 1912) című tárcájával együtt — az első kezdeményezés volt, amely a felülmúlhatatlan Svejkhez, az antimilt- tarista tiltakozás világirodalmi csúcsához készítette az utat Érdekes jelenség, hogy a modern cseh irodalomban az „anarchizmus“ legkövetkezetesebb hívei a legműveltebbek közül kerültek ki, akik beutazván Nyugat- és Kelet-Európát, a legvilágosabban látták az első világ- háborús válság gazdasági okait. Gellner és Haäek — akik egyszersmind koruk legtipikusabb bohéméi voltak — teljes komolysággal elgondolkodtak az emberi történelem egyik fő kérdésén — a szabadságén. Gellner egyik tanulmányában így elemzi a korabeli gazdasági és politikai rendszert: „A rend ellenségeinek neveznek bennünket. De rend-e a leigázás és a kizsákmányolás? Mi az a rend? ... Mindenütt erőszakot és' nyomort, kaszárnyákat és börtönöket, nyilvánosházakat és rendőr-örházakat látunk. A gazdasági szabadság egyáltalán nem létezik, és a politikai szabadság kevés. Rend pedig nincsen szabadság nélkül“. (A társadalmi rend — Spoleéenskf pofádek, Nova Omladina, 1906, 286. 1.) Az első világháború alatt Hasek ezredévéi a halicsi frontra került és onnan átszökött az orosz oldalra. Belépett a csehszlovák légióba, és a Cechoslovan, valamint a Revoluce nevű folyóiratokba irt. Legnagyobb sikerét a Svejk, a derék katona fog Ságban (Dobr# voják Svejk v zajeti, 1917) című szatírájával aratta. Azonban HaSek a légióban érdekes fejlő désen ment át: fokozatosan levetkőzi a nacionalista nézeteket, közeledik a szociall'izmushog. Végül elhagyja a csehszlovák légiót és belép a Vörös Hadseregbe. 1918 tavaszán tagja lett a bolsevik pártnak, megismerkedett Zalka Mátéval, és Bugulmában a Krasznaja Evropa című folyóiratot szerkeszti. A háború egész ideje alatt önfeláldozóén, fegyelmezetten, öntudatos forradalmárként dolgozik. A III. Internacionálé 2. kongresszusán a cseh küldöttek kérésére HaSeket a többi cseh és szlovák vöröskatonával együtt hazaküldik Csehszlovákiába, hogy segédkezzenek a pártmunkában, így 1920 decemberében visszatér Prágába. Itt azonban korábbi barátai vagy elfordulnak tőle, vagy nem hitték, hogy ily radikálisan képes volt megváltozni. Elidegenedett környezetbe került, csak nehezen tartotta el magát írással — most már a Rudé právo-ban leplezte le a cseh reakciót és tette nevetségessé a szovjetunióbeli tartózkodásáról költött gyűlölködő rágalmakat. Fokozatosan újra visszatért a bohém életmódhoz, mely aláásta amúgy is ingatag egészségét, s 1923. január 3-án meghalt. Nem fejezte be a háború esztelen- ségéről írott zseniális szatíráját sem. A Sue/'írben (melyet 1920-tól 1923-ig írt) az elnyomott és megalázott kisember nevében emeli fel hangját, akit kényszerrel vágóhídra hurcolnak. A műben a tipikus figurák egész galériáját sorakoztatta fel. Élesebb szatírát senki sem írt koráról. A harmincas évek polgári közvéleménye, de a kritikusok és esztéták többsége is (akár fanyalgásból, akár politikai megfontolásból) szégyell te a Svejket. A Svejkért vívott küzdelem hozzátartozott az akkori cseh szellemi éllet kristályosodási folyamatához. A cseh baloldali, főként kommunista sajtóban már akikor is kitűnő írók és kritikusok — főleg Ivan Olb- racliit és Julius Fuőík — vették védelmükbe Jaroslav HaSeket és alkotását. Svejk természetesen nem igazi „hős“, de — ami fontosabb — ember (természetes figura, aki látszólag naiv az őszinteségében), akinek mindig mindenütt van mondanivalója, aki józan értellmét szembehelyezi a mes terkéltséggel, ügyeskedéssel, becstelenséggel — embertelenséggel. Svejk nem a cseh nép szégyene, hanem az emberség tanúja, az emberiesség halhatatlan diadala. JAROSLAVA PASlAKOVA Gyerekkorom iskoláiban ritkán magoltam be verset. Ha kellett, hát elővettem a könyvet, s a versbe bújtam. Mégis akadt vers, amelyet akar- va-akaratlanul megtanultam. Fölmásztam a városka perifériáján álló házunk padlására, s a padlásajtó küszöbéről hol a távolba, hol a könyvbe nézve ismerkedtem Jirí Wolker soraival. Ezek a sorok olyanok voltak, mintha rólunk, a mi családunkról, a mi ötvenes évekbeli életkörülményeinkről szóltak volna. Ogy hiszem, sokáig magyarnak hittem öt, ugyanis az történt, hogy az akkori tankönyvbe valószínűleg nyomdahiba (vagy avult szerkesztési mód) következtében nem került a vers fölé a szerző neve. Ez a később belém vésődött név két lappal előbb állt, a róla szóló bekezdés fölött, mintegy huszonnégy-pontós kurzív betűkkel. A vers — „ű gyárak állnak, az utca halott, / a holdudvarban alvó csillagok. J A városra feküdt az éjszaka, 1 nem éber, csak egy épület maga...“ — pedig lassan, de pontosan fölszívódott bennem, a vérembe került, velem lüktetett, élt, ébredt reggel, s tért nyugovóra este a bátyáimmal együtt, akik akkor már dolgoztak, s munkaruhában, porosán, olajosán jártak haza. S bár sohasem törekedtem arra, hogy tiszta egyes tanulóvá váljak, mert a kiugrótól és a kimagaslólaktól mindig irtóztam, mindig valami gyanú támadt bennem ellenük, a Ballada a fűtő szemeiről című verssel, emlékszem, mégis jelentkeztem felelésre. A tanító néni ki is hívott, de, sajnos, nem hagyta végigmondani, mert feleltetési módszerei közé tartozott, hogy versmondáskor egyszerre öt tanulót szóllított az osztály elé, s azok fölváltva mondták a verset. Es így nem mondhattam ki, amit bátyáimról, akkori környezetemről, családomról, anyámról akartam elmondani: „A munkás halandó, a munka él t Antal haldoklik, a villanyfény zenél: / Asszonyom, asszonyom, / ne sírj!“ József Attila fordítása ez — nem véletlenül emlegetik rokonként őket. Aztán az élet veszettül csavaros játéka folytán három évvel ezelőtt elkerültem Prostéjovba: öcsém nősült, s éppen Jirí Wolker városában élt a lány. Nos, újdonsült szőke sógornőm egyik nagynénikéjét meglátva, nyomban a költő jutott az eszembe. Ez a nagynéni ugyanis lehetett vagy kilencven éves, s ha tősgyökeres pros- téjovi, bizonyára személyesen ismerte vagy látta fin Wolkert, hiszen ez a morva városka nem olyan nagy város. „Hogyne ismertem volna, mindig abban az étteremben ücsörgött, amely előtt utam elvitt a munkába. Duhajkodó volt, és nagyon érzékeny ...“ Hát igen, gondoltam, a hiperszenzi- bilitás nem eqyetlen költő sajátja, s nem egy költőt fosztott meg saját fészkében, úgymond a próf ét óságtól. De sebaj, gondoltam már akkor is, hiszen a személyeskedés átka úgysem tompíthatja el a költő nagyságát. Wolkerét sem. És nem is tompítja. Legutóbbi pros- téjovi látogatásomkor végigjártam valamennyi Wolker-emlékművet s abba a kocsmába is betértem egy pohár forralt borra, ahol diákkorában oly sok kedves órát töltött baráti társaságában a költő. Aztán a múzeumban gyönyörködtem, kívülről-belülröl, majd a tőle rézsűt álló, embernagyságú Wolker-szoborral folytattam imaginárius párbeszédet. Ez a század dal egyidős költő, akinek tegnap ünnepelte a világ nyolcvanadik születésnapját, huszonnégy évet élt. De az a néhány esztendő elég volt ahhoz, hogy a cseh proletárköltészet meghirdetöjeként korszakos újítássá' gazdagítsa a szociális' költészetet. S gazdagította, és mindmáig gazdagítja azt a lelket is, aki a padlás küszöbről távolba nézve, magába szívta Wolker sorait, s mindmáig em lékezetből fújja őket. SZIGETI LÁSZLÓ Luzsica Árpád: PRÁGÁI MOTÍVUMOK