Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-16 / 11. szám

M

árcius közepe és szombat délután van. Se tél se tavasz, az udvaron szaladgál a hideg szél. Kisompolygok a ház elé és nézem az anitónai nyárfák csupasz koronáját, mintha nekem intenének.

Nem tudo/k ellenállni. Beszólok a konyhába, hogy kiszaladok egy pilla- natrá a falu végére. Egyedül szeretnék lenni. — .Mennem kell. Mennem kell, mert üzentek a iák, a víz, az árnyékban sarjadó íű, a csípős északi szél. — Ne maradj sokáig! — szól édesanyám. Futok lelkendezve mint gyermekkoromban, mikor megengedte, hogy levessem a cipőm és mezítláb járhassak vagy meg mártsam magam a kanálisban, melynek vize ezernyi forrásból bugyok, nyáron is jéghideg.

Milyen sima most a itükre. Ahogy ráesik, máris szétfröccsen rajta a fény. 'Este párát lehel az égre. Télen pedig sohasem fagy be. Százféle alakban, színben láttam már.

Mikor a tájma sok hő hullott, a víz szélén a lerúgott dunyha felgyűrődött. A nap sárgáira érett tökként gurult a szürke semmibe.

— Gyű, a keservedet, te pokolfajzat! — hallani vélem a falábú ember hangját. öreg volt, műlába magafaragta fél - mankó, sűrű lyukakat bökött a fagyos 'hóba. — Apa vigyázzon, apa ...! — sírt a csúnya lány és tapogatta mozdulatlan jármű körül. Talán dühében, mint általában a tehetetlen ember.

Végre kicibáltuk a bekötött szemű makacs lovat az árokból, a keréknyomon hirtelen elindult. Az öregember szerencsére a kocsin ült, mögötte a ketrecben tömzsi mangalica dülöngélt. A lány siettében elesett. Nehezen érte utol a nekilódult fogatot. Néztem utánuk hosz- szan, a messze kietlenségbe, míg el nem nyelte őket az este.

Nem tudnám megmondani, mi idézte őket eszembe. Talán az, hogy hosszan elnéztem Patas felé. Arra még nem vezet műút. A kerekek vájta hepe-hupákon a kocsi lassan döcög, lábam alig éri a gázpedált, mintha nem is működne a motor, s a házak összetöpörödnek a visszapillantó tükörben. Keresem benne a miénket, de nem találom. A kapu előtt most nem állnak búcsút intő idős szüleim-. .. Majd holnap, ha hosszabb útra és hosszabb távollétre indulok.

1 Rákanyarodom az új hídra, elgurulok az üvegházak mellett, benn ezer és ezer tarka szegfű, félig vagy egészen kinyílva. Előttem fóliasátrak vázai, lágyan rájuk 'borul a műanyagponyva.

A töltésen megállók. Kicdhelődöm a volán mögül, szétnézek, akad-e még valami ismerős a simára borotvált rónán. Vajmi kevés. Ott a „Zsemle-puszta“ romjai előtt fill még a platán. Semmit sem vénült. De annál többet a legelő szélén ácsorgó boitlófá'k. Kettő maradt a sok 'közül, rongyos koldusok kővévált alakjai. Ágaikból egykor „hirfntát“ kötöttünk és pajkos jókedvvel kiabáltuk:

— Rozika, hajlik a főd!

— Juúj, juúj... — s emelte a szók nyáját a félbolond öreglány. Ügy járkált a poros úton mint mi csintalan gyerekek a, hajladozó jégen. A Kakukk is erre gyalogolt, ártalmatlan 'nyakigláb, de mi a csizmája szárába képzeltük a hosszú konyhakést, hogy félni kelljen tőle.

Másik irányba nézek. A Ferenci háznak nyomát sem lelem. Rajta túl lapult Jákérom-major. Csak egyszer jártam ott, a nádtetős épületek ablakain kl-be ugrált a szél, a falakhoz verte az üres ablakrámákat. Senki sem lakott már ott. A minap egész falut álmodtam Jákérom helyébe, csak azt nem értem, miképp került az istállók közé a hagymakupolás soktornyú templom. Képtelen asz- szociáoió.

Nicsak, az a bukdácsoló gombóc a vlCSICSAY ALAJOS

zen kis vöcsök! Mégsem pusztult ki háti Távolabb hattyú úszkál, új vándormadár a bíbicek, cankók és vízityúkok helyett. Elhessenteném, mert bosszant a jelenléte. Mintha giooses festményről lopakodott volna ide.

Valami mocorog a zsilip mellett. Ismerős hang üti ímeg fülemet. Mi az? Hát teljesen meghibbantam! Hisz az az öreg ott Dersu Uzala Ussszuriból. A tajga- vadász. Éppen ilyennek láttam a filmen. Lám, vállán a hosszúcsövü puskája is. Most akar talán sátrat verni a vízparton? Két fiatalember segít neki összetákolni a hajlított botokat. A töltés mö gül fürge fiú szalad, kezében sűrű szövésű háló — „tfiplit“ szerelnek. Amit puskának véltem, az az emelőháló nyele. Gyorsan rákerül a vadonatúj kötél is.

Megjelenésem késleltette a munkát, de a kocsim rendszáma elárulta, illetéktelen ember érkezett, nincs vész, vízbe csobbanhat a tilos szerszám. Bár Dersu nem néz rám barátságosan, azért köszönése illedelmes, hátha mégis ellenőrféle lehetek.

— Jó napot, Csonka bácsi! — válaszolok elkésve, és szégyenkezve is kicsit, mert az érkezőnek illenék kimondani az első üdvözlő szót. Dersu meglepődik neve hallatán, de még inkább, mikor megkérdem tőle, járt-e az Idei télen is betlehemezni.

— Á, dehogy, ötvenkettőben voltunk utoljára. — Nyugtalan arca felvidul, mikor a „Kit tisztőjjek az úrban?“ kérdésére azt felelem: „Én vagyok a Miska bácsi fia.“

Ez már más. Szabad a gazda, illetve a „táplizás“. Vagy a harmadik nekifo- hászkodás után kövér sügér vergődik a hálón.

A gyerek örvendezik. — Ikrás látod, apu, tele van ikrával, hogy örül majd anyu!

— Te, az anyád, ha elengeded, agyoncsapatlak! Rossebb a bőrödöt, beledoblak a vízbe, te átkozott. — A gyerek ugrál, cipője éppen csak meg nem merül. Laza szövésű tarisznyába csúsztatja a tüskés hátú halat, és bemártja a vízbe. Apja

szitkai úg^ hatnak rá, akár a legszebb dicséret.

— Nem jó időnk van — jegyzi meg a halász. Nem az időjárásra gondolok, mert tudom, Dersu a haljárást érti az idő alatt. — Hej valamikor! — sóhaj tozik, és árad belőle a beszéd. Ismer minden vizet, tavat, kavicsgödröt, ágdu- nát és kanálist. A Csilizt Csilesznek mondja, és szidja a hivatásos halászokat, akik időközönként villanyárammal agyonveretík a halat, ök autószámra rabolnak, s a szegényembernek „görhes dörgénye“ se jut. — Ebben a hálóban egyszer húszkilós harcsa is ficánkolt, meg csizmianagyságú süllők. Egy este ötvenkiló halat vittem haza, ma meg egy sütésre valót sem tudok fogni a családomnak — kesereg.

Csalód. Hány gyermeke is lehet Der sunalk, nem tudom. Megkérdezem hát. — Tizenkettő — kiáltja a gyerek, de apja méri-a pofont, így jobbnak látja, ha hallgat.

— Tizenkettő élő és tizenhármat eltemettem — mondja az apa meghatottan, a zsíros kalap alól rám sandít, mit szó lak hozzá, és szavából kilopakodik a nagycsaládosok ősi büszkesége.

Most és csodálkozom. Ez a Dersu századokat átvészelt reliktum, akárcsak va

lami őslény. Elszégyellem magam, érdemtelen a hasonlat.

Sok gyerek a szegény ember nyűge. Neki ez jutott. Ilyennek fogadtam el gyermekkorom betlehemi pásztorát, a nagyokat mondó kisebbik Csonkát, aki egy nyáron a falu barmait is legeltette kevés szakértelemmel. Ma közhivatalt visel, valahol fűtő.

Szánom őt, mivel elkerüli a halász- szerencse, hogy ne legyek oka, elköszönök. — Tisztöltetem az idesapjátl — kiáltja utánam. — Rígen láttam má.

Este át is adom, amin édesapám igencsak derül, mert naponta találkoznak. Másnap, vasárnap délelőtt pihen a szél, frissen ragyog a tavaszi nap. „Március van réges régen, fényesebb a nap az égen“ — szavalom magamban hajdan volt tankönyvem ákom-bákom versét. Kísért mint egy ostoba slágerszöveg, nyomomba szegődött kóbor kutya, nem bírom elriasztani. Nem tudom a fényes nap vagy a régi élmények újra átélésének vágya — szólított ki bennünket a vízpartra. Horgászszerszámoikkal felszerelve kivonultunk gyerekeséit játszani. Versenyt hajigáltuk a dugót a hínár közé, a horgot mélyre engedtük, de így sem akadt rá más, csak folyami gaz.

Nézem a bokrokat. Kemény kis barkák: Izmos legénykék, parázna leánykák ringatóznak az ágakon. A sárga szok- nyácskákat meglebbenti a lusta szél, alájuk méhek osonnak. Szégyelleni való kamasz szerelem, az Igazi násznak még nincs itt az ideje. A természet is türelmetlen néha, akár az ember, kíváncsian sürgeti a felnőtté válást. A barkás bokrok csitri lányok kacaját őrzik.

Elmélázok a csiklandós emléken. Az óta némelyik nagymama lett. Dersu hangjára összerezzenek. Alig ismerek rá. Lenyesegette egyhetes borostáját. Most nem emeltyűzni jött, csak szemlét tart az idegen horgászok fölött. Ilyenkor övék a víz.

Érdeklődöm tegnapi szerencséje felől, bár úgy is tudom, a silány sügéren ki vül nem tévedt a hálójába semmi.

— Tegnap iigen nagy szerencse ért — dicsekszik —, fogtam a családomnak egy sütet halat. Mégis megsegített a jó isten névnapomra.

A névnap őrlőmére mi is letesszük a botokat. Kívánunk neki bő zsákmányt, erőt, egészséget, meg ami eszünkbe jut.

— De még ha látnák a hálómat — hangja hamisan szomorú.

— Mi lett vele? Csak nem hódpatkány szaggatta meg, mint múltkor?

— Hódpatkány! Legalább akkora harcsa, mint a gyerek, amelyik velem volt.

— Hm. Kár, hogy nem fogta ki.

— Kár, de legközelebb nem menekül — azzal felült rozoga biciklijére és elkerekezett arra, amerre a falábú ember ment — a messzeségbe.

— Hazudott, mi? — kérdezte öcsém.

— Nem — mondtam. — Sohasem hazudik, osak amolyan javíthatatlan álmodozó.

CSONTOS VILMOS

CSILLAGTÜRES

Megpróbállak összetörni,

Nem akarsz rám tündökölni.

Nem vagy az, akire vártam, Bekormozott éjszakámban.

Csalóka volt messzi fényed,

Mire hozzám ért - kiégett.

S hagyod: dideregjek, nyögjek, Híján a meleg-örömnek.

Hagyod, rám fagyjon a dér is, Kiengesztelsz - várom mégis.

napsugarak jólesően melegítet- 2j| ték hátamat, ahogy a nyitott ablaknál ülve egyik hazai költőnk verseit olvasgattam. Sorainak, képeinek szépsége messzire magával ragadott, a legcsodálatosabb tájak felett szárnyaltam verőjényes nappalon, s csengő hangú énekesmadarak kísértek utamon.

Amikor egy hűvös völgyben fanyar illatú avaron lépdelve ezüst patakot pillantottam meg s szomjazva fölé hajoltam, nagy suhogás-vijjogás riasztott fel: egy förtelmes vasorrú bába toppant mellém seprűnyélen, csúfon- dáros vlgyorral az arcán megfricskázta orromat és így rikácsolt:

— Ne ilyen badarságokat olvass állandóan, te szamár! Mi hasznát veszed majd az életben?! Légy tanár, orvos vagy mérnök! — Azok mind urak, nem holmi földönfutók. Azoknak mindenki hajbókol: mérnök ú r , doktor ú r, kérem! Mert sosem tud ják, mikor szorulnak a segítségükre. Diploma van a kezükben. Művelt emberekl — Látva riadtságomat és tanácstalanságomat, elégedetten vicsorítva így folytatta: — Most az egyszer segítek rajtad, te szerencsétlen. Elmagyarázom, hol találsz ilyen emberre, sőt, tanácsot is kapsz tőle.

A magyarázat után meglovagolta fura paripáját, s vészjósló kacajjal tovatűnt. Nem sok időm maradt, mert a nap már leáldozóban volt, így hát útra keltem hamarosan. Teljesen be sötétedett már, mire hegyen-völgyön átkelve egy kis tisztáson világosságot pillantottam meg. Közelebb érve, látom ám, hogy egy kunyhóból szűrődik kifele a fény, egy icipici kunyhóból, s lakója nem volt más, mint akit kerestem. Lombikok, kémcsövek soka ságából bújt elő elegáns öltözékben,

leereszkedő mosollyal kínált hellyel. Köszönettel visszautasítottam, meri olyan csontfagyasztó hideg volt odabenn, hogy toporogva is alig bírtam ki. Aztán így szóltam: mérnök akarok lenni, tanácsért jöttem, s hogy meg ismerjem az életét. Arca erre felviHEROICS FERENC

Mmhí mtm

simmn

dúlt, karon ragadott, és oly hévvel rántott tudományának rejtekeibe, hogy éjfél volt már, mire megkérdezhettem: irodalommal, művészettel foglalkozik? Van rá lehetősége, ideje? Válaszul a magasba emelte petró leumlámpáját s meglepődve láttam: a kunyhót könyvekből építettel De hát akkor miért ilyen pici? Kérdésem figyelmen kívül hagyva más témához kanyarodott: ez itt (Hemingway, ez Ady, mutogatta szorgalmasan a fedő lapokat, majd zavartan megakadt. Ekkor egy vízcsepp hullott pontosan az orrom hegyére. Meglepetten pillantottam fel: hiszen ez a kunyhó beázik! Miért nem javítja meg? Nem is kellene hozzá túl sok könyv.

— Messze kellene mennem érte, nagyon hosszú út az — legyintett szemlesütve. Aztán indult, hogy fekvőhelyet készítsen számomra. — Indulnom kell. Meg amúgy is kicsi kettőnknek ez a kuckó — állítottam meg. Csalódottan kísért ki a picinyke ajtón, s messziről is láttam mozdulatlan alakját törpe világa előtt.

Egyszerre aranytollú madárka szállt a váltamra s így szólt hozzám: — Szegény ifjú, hogy átfáztál, hogy megfáradtál! Fogadd meg tanácsomat, térj le erről az átkozott ösvényről és vágj neki ott annak a sötét erdőnek. Utad nem lesz könnyű, de nem bánod meg fáradozásodat. Innen a harmadik völgyben lakik egy tudós mérnök. Szegény, mint a templom egere, de akkora palotája van, melyet könyvekből épített, hogy csodájára jár a világ. Hálni jár belé a lélek, ruhája rongyos, mégis iszonyatosan nagy utakat tesz meg egy-egy könyvért, ha látja, hogy itt-ott nemsokára beázhat a tető. Bátran fordulj hozzá segítségért, hely is akad számodra bőven, hol megpihenhetsz. Járj szerencsével, ifjú! — fejezte be mondanivalóját, s azzal tovaröppent. En meg, miután felocsúdtam álmélkodá- somból, lépteim sietősre fogva lekanyarodtam az ösvényről, és ösztöneimben bízva átvágtam az erdőn. Ahogy a szélére értem, langyos szellő legyintette arcomat s világosodni kezdett.

Egy falucskába érve szívélyes parasztemberek vendégeltek meg frissen sütött cipóval, borral, s afelől érdeklődtek, nem jön-e még az úton erre felé vándorszínész-csoport, mert ők már olyan türelmetlenül várják ...

Megköszönve vendéglátásukat, felmásztam a falu melletti dombra s ledőltem a fűbe, erőt gyűjteni utam befejezéséhez.

A nap arany sugarai melegen ölelték testemet.