Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-16 / 11. szám

A tó erősen befagyott, mellette törpefenyőik által jelzett út visz, melyen egy lovas ösztökéli lovát. Hull a hó.

Az útjelzők még kilátszanak, de e fáradt, kuporgó életjelek igyekszenek elrejtőzni a hő alá. A behavazott úton egy ember lovagol komótosan, úgy látszik, nem sietős a dolga. El-elmeremg, s lassanként eltűnik.

E táj a szauna ablakából látszik. A férfiak az izzasztőpadok tetejéről nézelődnek. Az egyik művész, a másik orvos, láthatólag igen jó barátok. Előző este találkoztak az utcán, és megegyeztek a szaunázásban. Elhatározták, hogy sílécen kirándulnak egyet, mint máskor is tették. Reggel, mielőtt a művésztől útnak indultak volna, pár teli palackot csomagoltak be a hátizsákba, s elindultak az egy órányira fekvő szaunához.

— Azt hiszem, minden a helyén van.

— Az épület hideg, egy darabig megtart, míg bemelegszik.

Kinéztek az ablakon. Mi mást tehettek volna — gyönyörködtek a tájban.

— Ügy vélem — szélt az orvos —, itt jő társaságot lehetne összehozni.

A művész gőzt fejlesztett, ami sikerült is azzal, hogy vizet löty- tyintett a forró szaunakövekre. Kint a mezőn a hő kékes színben játszott, vagy talán csak ők látták úgy, mert a városban ritkán tiszta a hő. Leültök a padra az ablak elé. Az idegen ember már a tő tűlsé partján .lovagolt. Ugyan ki lehet — töprengett a kitekintő művész. A tó túlsó felében hemzsegett a hal. Ö nem épített volna szaunát erre az oldalra, de már tíz éve itt áll. Az volt a szokása, hogy így télen hébe-hóba elrejtőzik benine valamelyik barátjával. Leggyakrabban az orvos volt a társa.

A városban elég ritkán találkoznak, mert ott mindkettőjüket elfoglalja a munkájuk. A szaunás kirándulás pedig mindig különös szertartást jelentett számukra. Ahogyan öregedtek, annál szívesebben jöttek ide, s ezen kívül őket más nemiigen érdekelte.

A művész a szauna mellé vityil- lót is épített. A vityiliő telkét egyik rokonától kapta. Apja pap volt ugyanabban az egyházközségben, de fiatalon meghalt. Ezután minden rokoni föld idegené lett, mert kellett a pénz a tanulmányokra, s lassanként eladogatták, még csak házuk sem maradt. A művész bánatában egy darabot se vett meg a régi rokoni földekből, de érdekes, hogy az épület pont azon a környéken van, ahol gyerekkorában kószált.

Ismét gőz csapott fel. Az orvos vízzel loosolgatta magát. A művész tanácsolta, hogy hová üljön, merre dőljön, de a gőz őt is arra késztette, hogy odább húzódjék. A falak éppúgy Izzadtak, mint ők. Egyforma idősök voltak, úgy ötven körüliék. Egy évben kezdtek Iskolába járni, életük is hasonlóan

folyt. A művésznek az iskola nem nagyon Ízlett, s amikor a rokonok megunták nézni az özvegy papné henye fiát, elment hazulról. Ekkor kezdődtek gyalogos és hajős utazásai, Aunus-kalandjal, míg végül az Ateneumban kötött ki, batyujában pár fából faragott szobrocskával. Csak egy fekete felöltő volt rajta, amit özvegy anyja egy jómódú rokon öreg kabátjából varrt neki arra az alkalomra, amikor Helsinkibe az Ateneuimha ment, egyenesen a rektor elé, s bemutatkozott neki. A rektor köhintett egyet, majd érdeklődéssel szólt a falusi ifjúhoz:

— Esetleg mutathatna valamit eddigi alkotásaiból.

— Igen, örömest — s az asztalra fordította batyuját, amiben minden alkotása rejtőzött: a maroknyi apó és anyő.

— jeles munka volt — jegyezte meg a művész. — Te meg akkor énekeltél, meg tanulmányoztad a hangyák életét.

— Azt még most is folytatom, s a hangyák életének leírásából szépirodalom lesz.

— És mégis nőgyógyász lettél.

— A család noszogatott, s talán miagam sem bántam. Az eszem meg fogott. Szép Idők voltak azok.

— Számomra a legszebbek az aunusl idők voltak, akkor tizenhat évesen zsoldos voltam, hahaha.

A művész felemelkedett, hogy ismét leüljön, s abbahagyta a nevetést, amiről nevezetes volt. Közben felkapta térdeit, s lábujjaival a haját gereblyélte. Ez igen mulatságosan hatott. Közben a zsoldos időkre tértek rá. Az aunusi zsoldből a művész vett egy nad rágot. A régit csak éjjel hordhatta — lévén csupa rongy. Az újat hazatérőben vette egy boltban. A nadrág kék bélésvászonből, vagy ehhez hasonlóból készült.

— Azt ott — mondta a kalmárnak —, nem is kell becsomagolni. — Hóna alá vette, s ment is vele. Útközben beleakadt egy csipkebokorba. Visszament, levetette az ócska nadrágot és a sarokba dobta. Ezután felvette az újat. Később állapította csak meg, hogy képtelen benne járni. A nadrág felfeslett a varráson, s kilátszott az alsóneműje. Útközben megtűzte gyufaszállal, kiengedte ingét a nadrágra, amely a kabátja széle alá ért. Turkun át vonaton jött haza, miközben mindig le akart csúszni a nadrágja. Ezért lehetőleg feszesen ült. így hadjárata nem végződött túl dicsőségesen.

Az orvos nevetett. Az elbeszélést már többször hallotta, de más-más változatlan, ö maga Is nevetett rajta, ha eszébe jutott, s még évtizedek múltán is emlékezetesnek találta. Az első palack már kiürült, a művész egy másikat húzott elő. Kinyitotta, dalolt egyet, a másik is rázendített: daluktól visszhangzott a szauna. A művész halk énekes volt, Inkább mással együtt próbálkozott, de mindjárt abbahagyta, ha a basz- szus hamisan kísérte.

Lassan beesteledett, az erdő

sötétje ráhullt az útra. A szauna ablakából előtáruló táj szinte metszetnek hatott: lék a jégben, a vigyázó fenyők, a tó melletti égboltra oszlopként emelkedő füst, s mindehhez az ablakráma adta a -keretet. A jégtől nem látszik a mező, az ember elment, a táj maradt.

— Vettél képet?

— Veszek, mihelyt lehet — felelte az orvos —, rendeltem egy Simberg-művet, ördögikreket ábrázol.

— Amennyire én tudom, ilyen kevés van a piacon.

— Tulajdonképpen milyen ember az a Simbedg?

— Barátságos, régebben a tanítóm volt. Fekete szakállú, szűkszavú, hibásan beszél finnül.

Csend következett.

— Nem sokoldalú, de mire len ne neki a sokoldalúság? Számít az?

A művész felállt, megdörzsölte a térdeit.

— Fő, hogy amit tesz, komolyan teszi.

Ismét csend. Valamit szóltak, Ismét hallgattak, s közben emelget ték lábukat a mennyezet felé. A tűzhely • nedves gőzt árasztott, s újra nagy volt a meleg. Kint teljesen besötétedett, szél kerekedett. A lak körüli fák ágain csillogott a hó, behallatszott puha zizegésük, ami a mély fenyves szavát idézte. Hó csapódott az ablakra. Az ablak meleg volt, s a hó erecskékben olvadt. Feltámadt a szél, a fák terhesen hajlogtak, köröttük minden elcsitult.

— A síléceket kint felejtettük 1 fal mellett a havon.

— Dobni kéne a tűzre.

De egyiküknek se volt kedve felkelni a pádról. Hallgatták a külső hangokat. A fák ágaikkal kapargatták a failat, mintha körmük lett volna. Törzsük a vihar szerint hajlongott, a szél úgy lélegzett, akár valami fáradt aggastyán, aztán ismét elcsendesedett. Majd újba feltámadt, mintha valahová kívánkoznék, valamit fel akarna tépni, sóhajtott reménytelenül. Hő csapódott ismét az ablakra, majd kis csatornákban le az üvegen.

— Két problémája van az em bernek: az ördög és a halál.

— Miből gondolod, hogy kettő, alkalmasint mindkettő ugyanaz.

— De valóban annyira csodálatosak Simberg ördögei, hogy egészen elhiszem, hogy ott sétálnak, s tejet kénnek a gazd asszony tói.

— Hát a fogfájós ördög!

— Talán éppen Simberg fájós foga az. Régi trükk: átviszi a betegséget a képre.

— Micsoda életfelfogást ábrázol az ördöggel, amint lop a rózsabokor- ról, s elkíséri az ördögöt a ravatalon át egészen a sírig. De a tejet odatette, hogy kérjen. Az ördög legalább egy kortyot szeretett volna kapni.

— Igen, nagyon szomorú az ördög.

— Ez a szauna olyan, mint az anyaöl ebben a cudar világban.

— Te azt hivatásszerűen nézted ...

Aztán elszenderedtek az lzzasz- töpadon. Az éj sötét volt. Reggel először a művész ébredt fel, oly jól érezte magát, mintha vattában volna. Átfordult a másik oldalára, aztán behunyta szemét, s aludt tovább. Később újból felébredt. Már fényes nappal volt. A szél elcsendesedett, osaik a szauna körüli hóhegyek emlékeztettek a viharra, az ablakon át beszűrődött a napsugár. A művész felpillantott: feje fölött zöld foltokat látott, melyek különböztek a fák zöldjétől. A szauna mennyezete volt.

Szaunában vagyok, gondolta, s újból elszunnyadt. De ebből már semmi haszna sem volt. Megborzongott, érezte, hogy fázik, tehát rászánta magát, hogy leszáll, s egy takarót hoz a kamrából, mert meztelen volt.

Úgy három óra múltán azt vette észre, hogy egész testében reszket. A szauna hideg volt. Este, mint az anyaöl, reggel, mint a mostoha karja. Óvatosan megfordult, körülnézett. Az orvos a pádon aludt. A művész, meg akarta szólítani, de meggondolta.

— Hol vagyok? Szaunában?

— Kinek a feje ez?

A feje nehéz volt, mintha követ kötöttek volna a nyakába, először zúgni kezdett, majd fájt. MegtapoVarga Lajos illusztrációja

gáttá a fejét. Egy púpi rajta. Majd a kezét vizsg ból megtapogatta a púp mekkora.

Megszólította az orvost, ban szomorúság rezgett. V ébredt, szótlanul felkelt í elővett egy takarót a szel

— Mi történt velem? dezte a művész. — Ki vaj

Még nem látott ilyen a rázat volt az, csak nem A szobrász is megundon ját művétől. A homloka oldalán szarv volt, és a 1 Is tolakodott a közepén, orra is egészen odább v és a szája az orra alat szorosára dagadt, úgy, szeme számára alig man Pislogott, mint pocok a Ahol dagadt volt a teste lett, mintha leforrázták v

Az orvos nevetni kezde kezte magát, nem együt ugyan, hanem, hogy úji hessen, látva társa ábráz vetett, s a térdét csapkod hajtogatta:

— Életemben nem látt Életemben...

A művész nem tudta, 1 lyik a leginkább érintett egyik fájás a másikat k szaunát ismét felfűtöttéi orvos mosogatta, gyógy! művész fiejét. A nap bei ablakon, látta az Izzás fekvő embert, akinek a 1 egyáltalán nem volt rő;

— Hogy érzed magad? dezte az orvos.

— Ugyanúgy, mint az a aki megunta az életét. E ott találta a magyart az bicskával a hasában, és tálján megkérdezte, hogy felelte: „Nem különöséül ha nevetek.“

A szauna meleg volt. i ban maradt kevés itókát tették. Az orvos merített ból egy teli csöbörrel, rá kövekre. Elhajolt a slste tő1!, közben szinte ölelget' dalló peremét. A hasán ; kok keletkeztek. Erre mi s a hátát tartotta a tűzi mire olyan lett, mint a

A művész megpróbált de nem sikerült; már e se lehetett nevetni. Fe Mindegyik ruhadarabjuk pett, mint a osalán. Háti: rakták holmijukat, az or' üres palackot a pad alá

Azután kinyitották az kimentek. A fenyves esi víz csöpögött az ereszről, ke dalolt az ágon. Félsz lécüket a hóból, s lassa dúltak. Átsiklottak a tavc felé vivő út Irányában, szedték a lábukat. Egyi „oszlopot“ alkotva olya: mást keltettek, mint an pőleon seregének katon goltak Moszkvától Frai gigPár hét múlva a műt lelohadt, mint a tavaszi orra a helyére került, 1 káját a homlokára húzha kete foltok most fehéres töttek, mintha más fajú

Egy este együtt ment szinóba. Csendes, tenge asztalt választottak ki mellett. Az orvos kitap széket, mert érzékeny vo pére. A pincér az aszta konyakot rendeltek.

— Rendes ital — n művész, s közben arra hogy talán még van eg kai belőle.

— Csakugyan jó — n orvos —, jó erős.

— Ugye, uram, van mé ... Szóngázt érzek.

— Nem lehet gáz, nézi razsat.

— Akkor mi az?

— Ki tudhatja.

A két barát egy darat ben üldögélt. Kevesen kaszinóban. Alig néhány

— Megvetted a Slmtx

— Minek, nem akarol a szobámba — szólt az i

Nevetgéltek, beszélget ben jött a pincér, letöröl talt. Új poharakat tett el szőr az orvos, majd a m

SZABÚ ZOLTÁN

■