Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-16 / 11. szám

in. u. A zon tűnődőm, vajon milyen ismeretanyag birto­kában tudnék kiérdemelni egy jeles osztály­zatot, ha csehszlovákiai magyar diákként Petőfi Sán­dor nevét húznám ki az érettségi vizsgán? Vajon elég lenne-e csupán a költő személyét, -korát, köl­tészetét érintő áltailámosságokról beszélnem, vagy elvárnák-e vizsgáztatóim azt is, hogy Petőfi tájaink­hoz kötődő életrajzi adatairól is tudjak valamit? Remélem, hogy elvárnák. Abban viszont korántsem vagyok biztos, hogy a Petőfi-életrajz regionális vonatkozásainak témaköré­ben többet kéne tudnom a kevésnél. Annyit tehát, hogy a költő édesanyja a Martin melletti Necpalytoan született; hogy fia Selmecbányán járt iskolába; hogy az akkori Pozsonyba gyalogszerrel érkezett, ahol aztán a Várlépcső-sor egyik épületében az ország- gyűlési tudósításokat másolgatta ... Vizsgáztatóim, jeles osztályzat fejében, ennyit ta­lán elegendőnek is találnának. Csakhogy ez kevés. Lehet, hogy egy osztályzatért elegendő, ám az önma­gunk megismerése, múltunk számontartása, az önfel- íedezés igényei szerint többet, sokkal többet kell tudnunk. Petőfiről és többiekről, mindazokról, akik szellemi múltunk évszázados hagyományait jelentik. Vitatott, bár elfogadhatónak látszó adatok szerint Petőfi apai ősei is tájainkon öltek, mégpedig Kajaion, Galánta mellett. Fel-tehető viszont, hogy maga a költő erről aligha tudott. Nagyapjának, Petrovits Tamásnak volt a nagyapja az a Petrovits Márton, kinek népes családja a 17. században lakta e falut. Némi vak­merőséggel az is megkockáztatható, hogy a környé­ken ma is előforduló Petró családnév netán ugyan­ebből a Petrovitsból származik. A névmódosulások, rövidülések „törvényszerűségeit“ figyelembe véve, talán nem Is olyan vakmerő ez a feltevés... A mai Szlovákia akkori vidékével Petőfi 1838-ban került először közvetlen, személyes kapcsolatba, mely esztendő augusztus 31. napján nevét a Selmec­bányái líceum nagykönyvébe bejegyezték. Tizenhét évesnek, két évveil idősebbnek hazudta magát, mint amennyi volt valójában. Külsője alapján ítélve nehe­zen volt ez hihető a cingár legénykéről, de nem sokkal később versei, és önképzőkört tevékenysége eloszlatták a kétségeket. Az önképzőkör jegyzőköny­vének 1839. február 16-án kelt bejegyzése így emlé­kezik meg Petőfirő-l: felolvassa elnök urunk ezek után az oskolai pályától s tölünk búcsút vett Petro- oics társunk munkáit, melljekben a költészet kecse olly kitűnő volt, hogy meglepve figyelnünk kellett s egy szívvel szájjal az érdemkönyvbe munkáját be­írni óhajtattuk“ A bejegyzett vers kéziratát valaki, valamikor orvul kitépte e könyvből. Amikor Petőfi már valóban tizenhét éves — Sop­ronban katonáskodik, a Gollner-gyaílogezred önkéntes közlegényeként. Merthogy az iskolát megutálta. A vá­rosban régebbi barátai, diáktársai koptatják az isko­lapadot, így az iglói Pákh Albert is. A legtöbb barát viszont a közeli Pozsonyban tartózkodik, az ottani líceumban. Petőfi pedig vágyódik Pozsonyba. És nem csak vágyódik, átrándul is. Hogy hány alkalommal, arról különféle feltevések vannak. Nem egyszer, nem kétszer — többször. Szeberányi Lajos, Domanovszky Endre, Dömäk Elek, Kemény János és a többi ke­nyerespajtás várja, fogadja a költőt. Különös, hogy ő az első költő, aki a várost versben énekli meg. Hiába ősi a város, Máiba évszázadosak már ekkor a magyar költészet hagyományai, Pozsonyiéi elsőnek Petőfi ír verset: „A messze távol kéklö fátyolába / Takarja már szép képedet, Pozsony.“ Búcsúvers ez, ám Petőfi nem végleg búcsúzik. Még többször vissza­tér. 1841. március 20-án Pápáról indul el Pozsonyba — gyalog. Hét nap múlva érkezik meg éhesen, fa­gyosan, vacogva. Annál melegebben fogadják őt a ba­rátai, akik csaknem összevesznek azon, kinél is lak­jon a lerongyolódott vendég. így aztán az Apáca­pálya és a szomszédos Magas út is a szálláshelye lesz. Az utóbbi utca kérdéses épületét már lebontot­ták, az előbbi máig is áll, de jeltelenül. Két hét múlva seregnyi jóbarát kísért őt a város széléig. Győr felé indul, színtársulat után nézelődik, de Győr­ben ugyanúgy hasztalan próbálkozik színésznek állni, mint Pozsonyban, ahová legközelebb 1841 őszén érkezik vissza, ám közben rengeteget utazgat, még Selmecbányára is vlsszarándul, hogy ott átvegye egykori iskolájának elboosátó bizonyítványát. 1843- ban, pontosan az esztendő májusának 12. napján Petőfi ismét Pozsonyban van, ismét Pápa felől jött, ismét gyalogosan. Jeles esemény, a május 14-re ösz- szehivott országgyűlés vonzza őt Pozsonyba. Ide érkezik a király, V. Ferdinánd és Metternich is. Az uralkodót ő is megpillantja és lelkében fellángol a kiolthatatlan gyűlölet. De március 15-e, a magyar történelem legfényesebb napja még messze van. öt év van hátra, de a nap közeleg. Petőfi eljár az or­szággyűlésre, figyeli az eseményeket. Közben ismét azzal próbálkozik, hogy színésznek szegődjön, de kudarc kudarcot követ s a társultat már csak az elutazása előtti napon hajlandó őt szerződtetni. Ek kor már nem fogadja el az ajánlatot. Étiben az idő­ben Petőfi a Várlépcső egyik ódon épületében, Kol- már József barátjával a Záborszky-féle másolómű­helyben körmölgeti az országgyűlési felszólalások másolatainak szövegét. 1879-től 1945-ig ez a kis ka­paszkodó utcácska viselte is a költő nevét. A szlovák és német nyelvű tábla ha tévesen is — Petőfy — de hatvanhat évig őrizte a költő emlékét s egyben azt a tévhiteit, hogy itt lakott a költő. Mert nem Itt, hanem az azóta már úgyszintén lebontott Konvent utca egyik épületében tengette napjait, Ujházy Lajos barátjával — felváltva egy szalmazsákon. „Negyven- harmadik év nyara, melyben fordul a sorsod I Szép Pozsonyunk kebelén látta közös nyomorunk." Ilyen sorok őrzik az akkori napokat. Versek tucatjai szü­lettek Is a pislákoló gyertyafényben, s köztük az egyik legismertebb Petőfi-vers is, a Távolból. Június 27-én távozik. Gőzösön indul Pest felé ... 1845-ben pedig Pestről indul el, az eperjesi gyors­szekéren. Magyarország északi tájaira, megy, hogy végiglátogassa a szíves meghívásokkal kegyeskedő barátait. Első állomása Kassa, hová borongós ked­Reszeli Ferenc vében érkezik s tetszését a város bizony nem nyeri meg, már csak azért sem, mert annak színházába is elnéz, ahol felháborodottan tapasztalja, hogy a szent falak között „német színészek remekelnek a kontárkodásban“. A Fekete Sashoz címzett foga­dóban éjszakázik. Az épület korábban Kazinczy apó­sának volt a tulajdona, később börtönként Is hasz­nálták, majd ismét fogadó lett s érdekes, hogy Pe­tőfi ugyanabban a szobában éjszakázott, ahol Ka­zinczy börtömlakőként töltött néhány hetet. Kassáról Eperjesre ment. Jómódú, melegszívű barát várta őt, a kölitőtárs Kerényi Frigyes, no meg Tompa Mihály, aki akkortájt ugyancsak Eperjesen tartóz­kodott. Petőfi igazán nem számított arra, hogy a két baráton kívül is fogadja még valaki. Érkezését fák­lyás menettel ünnepelték meg az ottani diákok. Érthető tehát, hogy Úti jegyzeteimben így ír a vá­rosiról: „Eperjes azok egyike, hol az első pillanatban otthon voltam“. Eperjesen aktkor nevezetes esemény történt, melynek részletezésére most nincs alkaiom. Tudvalevő, hogy a három költő itt mérte össze „poé­tikai kvalitásait“. Verset írtak, mindhárman ugyan­arra témára. Egy bizonyos erdei lak volt az „ihlető“ látvány. Az irodalomtörténet érdekes módon mind­máig elhanyagolta a költői verseny körülményeinek pontos tisztázását, s így aztán ténnyé kővesedett az a hiedelem, hogy ez az erdei lak valóiban létezett. Pedig nem létezett. íme a bizonyíték, Tompa Mihály sorai: „... írjunk verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékéül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgy »az erdei lak« leend. Ez a szobában történt... Sokat beszélték akkor a hírlapok, s későbben magam is hallottam eperjesi lakosoktól, olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti-jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat, mulattak körülötte s emlegették a három versenyző költőt. Sót pár évvel ezelőtt azt írta egyik eperjesi barátom, hogy a lakot díszítik, készüljek, mert ünnepély tesz benn, mihelyt a tavasz eljön s én, mint a háromnak megmaradt egyike leendek az ünnep hőse. íme, a soha nem létezőből miként csinált az emlékezet létezőt, mert hiszen mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden; de azért most is mutogatják Eperjes bércei között az általunk megénekelt kunyhót. — Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam, valóságos barbarizmus lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét. — Mennyi minden nagyság születik eképp a törté­netben.“ Az erdei lak tehát a képzelet szüleménye volt. 1972-ben, mikor magam is először jártam a költői verseny „színhelyét“ jelölő eperjesi obeliszknél, mely méltó módon őrzi hármójuk emlékét — a véletlen szerencse folytán sikerült kiderítenem a feltehetően hiteles körülményeket. Az igazság minden bizonnyal az, hogy a Petői lék távozását -követő esztendőben egy Vozártik nevű leleményes vendéglős sörcsárdát épített a Villetz-hegy hiedelem szerinti pontján, s an­nak cégére fölé ezt írta: „Erdei Lak“. Annak idején 1972-ben még a vendéglős hiteles leszármazottjával is beszéltem, akii gyanútlanul mesélte el, hogy apja 1904-ben bontotta le a nagyapa által épített Erdei A Fekete Sa* fogadó, amely nem nagyon tetszett Petőfinek (A szerző felvétele) Lakot. Ekkor merült fel bennem a gyanú s ezek után derült fény a valóságra. Petőfi Eperjesről Lőcsére utazott s útközben átha­ladt a Szepesség tündérvölgyén, a Branyiszkól hágón, ahol nem sokkal később, 1849 elején Görgey meg­vívta a szabadságharc egyik legnagyobb, legdiadal­masabb csatáját. Lőcse után Késmárkon időzött, majd harmadnap Iglőra indult, ám előbb megcsodálta a reggeli ködből kitalkaródzó Tátra bérceit. Iglón a szeretett jó barát, Pákh Albert családja várja. Tel­jes három hetet tölt náluk s bizony az egyik Pákh- leányiba is beleszeret. Az egykori Igló, a mai ,SpiSská Nová Vés mér nem emlékszik a költőre. Az öregek közül még viszont néhányan tudják, hogy a bánya­ipari technikum udvarán álló évszázados, magányos hársfát Petőfi fájának nevezik, mert hogy alatta üldögélt a költő. Innét szépséges tájon át vezet az útja Rozsnyóra, melyről ezt írja: „Rozsnyó völgyben fekszik, magas, meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában.“ Megáll Pel- sőcön, megnézi a aggteleki cseppkőbarlangot, ahol a látogatók példájára ő is felírja nevét a sziklafalra. Tüntetőleg, hadd lássa kísérője a falusi rektor, hogy micsoda nagyhírű költőhöz van szerencséje. De a rektornak semmit se mond a Petőfi név, nagy tuskó szegény, s költőnk halálosan meg is sértődik emiatt. Gömörön egy éjszakát töltött. A falu akkor még megyeszékhely volt, kastélyát a Szentiványíak lak­ták, akik jól tudták, ki is valójában a vendégük, aki a kései éjszakán kéredzkedett be szállásra. Kaput zörgetett, mert az zárva volt, ám attól a naptól többé éjszakára sem zárták be, mert ezek után már sosem lehet tudni, mily jales vendég térhet be bármikor a kúriába, ha egyszer a nagy Petőfi Is idetévedt. Innét Rimaszombatba érkezett. Tisztújítás napja volt. Husztthy János barátját kereste, „akire az ég úgy árassza mindennemű áldását, mint ő árassza magába a bort! Ennél a barátnál kap szállást, mert a fo­gadók zsúfoltak. Igen ám, de szálláshelyére késő éjszaka érkezik, s ezért: „... minden ágyat megné • pesedve találtam, igy nem maradt egyéb hátra, mint a földre feküdnöm“. E kényelmetlen éjszakázás más­napján az a megtiszteltetés ért, hogy: „... kinevez­tettem táblabírónak... Isten és Gömör-megye ke­gyelméből.“ Huszthyé-k kedves, paraszt barakk há­zacskája m'a is áll s a ház két öreg lakója a leg­különfélébb Petőfi-portrékkal díszítette az egyik szoba falait. Az utcai homlokzaton pedig emléktábla őrzi Petőfi emlékét. E táblát egy másik költő, Győry Dezső édesanyja helyezte ide. Ha igaz, egy éjjeli- szekrény márványlapját áldozta fel e nemes célra, s ebbe vésték be az ott éjszakázó Petőfi Sándor nevét, aki ottléte alatt egy fürdőzés közben majd­hogynem a Rima vizébe fulladt. Micsoda gyalázatos, méltatlan halál lett volna ez Petőfihez! Rimaszombatban honvágy fogja el. Pestre menne már, de még két szives meghívás szólítja őt. Az egyik Gortvakisfaludra, a füstös szobában plpázgató Adorján Boldizsárhoz, és Várgedére, a lángszakállú Kubinyi Rudolfhoz. Mindkettő írogató, vidéki föidbir tokos. Kubinyi országos becsű magánkönyvtárat bír a ma is álló kúria falai között. E falakra azóta Pe- tőfii-emláktábla került, ám annak dátuma téves. Pe­tőfi nem 1847-ben, hanem két évvel korábban, 45- ben látogatott a faluiba. Ekkor járt Vecseklőn s ekkor nézte meg az ajnácskőii vár romjait, melynek emlé­két a Salgó című elbeszélő versébe építi be. Távozóban — útja Füleken és Losoncon viszi keresztül. Szelle­mes utálkozással szólja meg Fülek keserű borát s a város lakóit, akik a történelmi vár omladékaival töltik fel a sáros utcákat. „Losoncon akkoriban csak egy napot töltöttem“. írja. így igaz, de rövidesen visszatért. Korábbi vendéglátójához, Steller Antalihoz érkezett, kinek feleségéhez hódoló verset írt. Olyan verset, hogy azt a vendégjogigal való visszaélésnek minősíthette volna nem csak a férj, de akárki is. Valójában viszont Weisz Száliért, a szép varrólányért tért vissza má­sodszor Is Losoncra, aki a Steller-házzal szembeni, ma is álló földszintes épületben lakott. Közismert, hogy Petőfi beleszeretett a szép varróleányba, aki viszont nem a leghevesebben viszonozta a költő érzelmét. Az egynapi tartózkodás után Petőfi egy teljes hétre tért vissza Losoncra, de ennyi idő is haszontalannak bizonyult, mert ostroma hiábavaló maradt. Távozásakor még egyszer visszament a vá­ros széléről, mert ott felejtette a köpönyegét. Lehet, hogy szándékosan felejtette ott. Annyi bizonyos, hogy amikor visszafordult, egy nyaláb rózsát vitt Weisz Széli lábai elé, ám a lány nem hallgatott a hozzá írt vers sorára: „Ruházd a »szerető« címet reám!“ A losonci Steller-ház falán ma is ott áll e Petőfi emlékét őrző, régi emléktábla. Második és egyben utolsó utazása e tájon 1847 júliusában esett, amikor a Tornaija melletti Bejébe látogatott szeretett barátjához, Tompa Mihály költő­társához, aki ott paposkodott a faluban. Nagy volt az örömük, de sokat civakodtak, élcelődtek is egy­mással. Együtt nézték meg Murány várát, ám Tompa végigaludta az utat s e rémséges közönytől Petőfinek a haja égnek állt. Murány várának látványa, a vár egykori, legendás nagyasszonyának, a már Gyön­gyösi István tollán is megénekelt Széchy Máriának emlékét idéző verset fakaszt Petőfiből. Nem ihletett vers veit. A Kisfaludy Társaság pályázatára Irta, de végül nem nyújtotta be. De írt e útján verset Bejében is, a vendéglátónál, Tompa Mihálynál, kinek régi lakásából már csak egy omladozó fal maradt az utókorra. Igaz, emlékét, sírját annál gondosabban ápolja a közeli Hanva, ahol Tompa később élete végiéig paposkodott. Tájaink s Petőfi kapcsolatáról egy igazi jeles osz­tályzatért nagyjából ennyit kéne tudnunk. Mert nem lehet járni, teljességgel élni úgy e tájakon, hogy ne tudjunk semmit, vagy osak nagyon kevesen azok­ról a nagyságokról, akik tájaink emlékét olyan al­kotásokban őrizték meg, mint Petőfi és a többiek, kiknek névsorával bizony még megtelne egy-két hasá'bnyl hely. De itt most csak Petőfiről esett sző, arról a Petőfiről, kinek lábához március 15-én Ismét koszorú került.

Next

/
Oldalképek
Tartalom