Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-09 / 10. szám

lint Naca néni be­tűt, szaladtam a te­il tt utoljára — közöl tói az újságot, ga elé nézve hall­:y barátkozásunknak kad, — szólalt meg ináostalan szomorú­in a széke mellett, am még egy szíves­te. s figyelmesen vár- tze az óhaját, szobában a két ab- ' szekrény. A kulcsát ti, ha székre állsz, ;re van felakasztva, Bros kép is lóg. VI sl Kinyitod a szék Icon találsz egy do d nekem, jó? i, és pillanatok műi­ébe tettem a kazet- :otta, papírok, leve- 5, azokat válogatta, en elmerült bennük, m és éreztem, most 1c. Kisétáltam a te- épést tettem a lép- telyek a hátsó kert- akkor észrevettem, oldalfala és a kerl- kesikeny rés, amin irmikor meglátogat- :sit, ha egyedül van. hogy eldiesekedhes- edezésemmel. Végre ;ott, s akkor elárul- lyújtotta lehetösége­íséges kis barátnő a meg a fejemet. — A titkok természe- tóbb kitudódnak. És haragudna. Mind a vigyázok majd — ztosan. embe nyomta a do­a, Jutka, mindent, Ügyelj rá, minden a helyén. ttem, osonhattam is íoz. Géza bácsi tekin- iosút intett, ra, Jutka. áttam azután, nem ászánni a titkos kl­ókat gondoltam rá léha nagyon nehe- r ki ne bökjem ott- de az utolsó pilla- aka tolta számat az nagyon rossz lehet í sokat egyedül. És a Naca nénivel séma lehet neki vala­mi jó, hiszen fél tőle. Ezt megértet­tem, mert volt valami Naca néniben, hogy akkor is félni kellett tőle, ha mosolygott az emberre. Véget ért az iskolaév, s véget a zongoraórák is. Géza bácsival való kapcsolatom ezzel teljesen megszűnt. Mert míg az óra folyt, tudtam, hogy Géza bácsi áthall belőle valamit, és mindketten tudtuk, hogy csak egy szoba választ el bennünket. Néhány nap múlva készülődtünk leutazni Ili nénihez, édesanyám hú­gához. Az utazás előtti délutánon bá­torságot merítettem, és délután, ab­ban az időben, mikor Naca néni el szokott menni hazulról, átpréseltem magam a lyukon. Tolvaj módjára, dobogó szívvel lo pakadtam a ház hátsó frontjának fa­la mellett a terasz felé. Megpillan­tottam a fonott széket, rajta ült Gé­za bácsi, fejét a mellére lógatva, mintha aludna. A párkányhoz tá­masztott mankói lecsúszhattak, ott hevertek széke mögött a földön. Ép­pen rikkantani akartaim, hogy itt va­gyok, mikor esdeklő hangon meg szólalt. — Naca, kérlek, hozd már azt a vizet. Kifutott a vér a szívemből. Nem számítottam rá, hogy Naca néni ott hon lesz. Ösztönösen a közeli orgo- nabokor mögé húzódtam. Sűrű levelei eltakartak, én azért kikukucskálhat tarn közülük a teraszra. Naca néni lépett ki a házból, ke­zében tányéron egy nagy pohár víz Kimeresztettem a szemem, annyira már volt, mint amilyennek megszok tam. Hosszú pongyola volt rajta, konty sehol, leengedett haja a vállát, hátát verdeste. Kétlépésnyi távolság ban állt Géza bácsi előtt. — Utoljára kérdem, hajlandó vagy végre megmondani, ki járt itt? A hangja nyugodt volt, mégis be- leborzongtam. — Ki járt volnál Ne képzelődj, Na ca ... Kérlek, add már azt a vizet... — Megmondod ki kotort a doboz ban? Kiszáradt szájpadlással lapultam a bokorban és vártam a fejleményeket. — Meghalok a szomjúságtól, add kérlek azt a vizet. — Te nem lehettél, mert ha el is zötykölődsz a szekrényig, a kulcs­hoz semmiképpen sem tudsz hozzá jutni. Ki jár ide? Kivel szövetkezel? Megbűvölt nyűiként meredtem Na ca nénire. Szemei mintha még köze lebb álltak volna egymáshoz, és sö­tét, bajlós csillogás bujkált bennük. Hangja sziszegett. — Hát most már legalább tudod. Rövidesen úgyis megmondtam volna. Szemrehányásra amúgy sincs jogod, édes Gézám. Ha nincs a baleset, hol lennék én már akkori Ezt a házat sem az én számomra építetted te már. — Naca nem lehetsz ilyen komisz egy tehetetlen emberrel... Legalább a mankóimat add. Nem bírok már itt a napon ... Ezt úgy mondta Géza bácsi, mint akinek a szó is nehezére esik. Szám­ra kellett tapasztanom a tnyeremet, hogy ne sírjak. — Nem alkuszunkl Ki járt itt? Egyedül Juliskának van kulcsa, de ő ebéd után megy el, amikor éin még itthon vagyok. Különben is megbízom benne. — N aca ... — Ki vele! Osak valid be az aljas­ságodat. Tel — kiáltott fel Naca né­ni, mint akinek hirtelen világosság gyúlt a fejébe. — Tel — és fenyege- getően Géza bácsi felé hajlott. — Csak nem az a kis béka? Csak nem a Bebek lányit használtad fel a pisz­kos kotorászásodhoz? Hát perszel — kapott szabad kezével homlokához. — Milyen hülye vagyok, hogy nem jöttem rá azonnali Még egy ilyen gyereket sem hagyhatok a lakásban, hogy fel ne használd ellenem! Csak­hogy már semmit sem tehetsz, ked­vesem ... Tessék a vízi Ezzel a pohár vizet Géza bácsi ar­cába loccsantotta. Még láttam, amint sarkonfordul és eltűnik a lakásban. Géza bácsi pedig ott maradt a tera­szon víztől csöpögő hajjal, lekókadt fejjel, tehetetlenül. Nem bírtam tovább, a földhöz szo­rítva arcomat próbáltam elnyomni kitörő sírásomat. Nem értettem, mi­ről van szó, de ösztönöm Géza bácsi oldalára állított. Világos, hogy kap­csolatunknak vége. Pár perc vagy félóra is eltelhetett — nem érzékel­tem az időt —, mikor feltápászkod- tam és remegő lábakkal indultam ki­felé, és sikerült észrevétlenül átmász­nom a lyukon. Maszatos, kibőgött arccal, piszkos, gyűrött ruhával állí tottaim haza. Édesanyám kérdéseire csak durcá­san a váltamat vonogattam, aki az­tán azt hitte, hogy valamelyik ut- cánkbeli pajtásommal akadt a szo­kásosnál erősebb nézeteltérésem. Elutazásunkig szokatlanul szótlan voltam, többnyire a kert távoli zugá­ba vonultam egy könyvvel, de gon­dolatban a történtekkel foglalkoztam. Nemegyszer könnyes lett a szemem, ha arra gondoltam, hogyan láttam Géza bácsit utoljára. Ili néniéknél, unokatestvéreim kö rében megrázó élményem lassan hal­ványulni kezdett, de végképp otthon lélegeztem fel, amikor édesanyám az iskola megkezdése előtt beszélgetés közben megemlítette apámnak, hogy a zongoraórákat majd Ormamnénál folytatom, bár az elég messze lakik, de a Berkiné már nem vállal okta­tást. Apa feltekintett az újságból, várta a magyarázatot. — Ügy hallottam — folytatta édes­anyám —, hogy a férje állapota rosz- szabbodott, állandó kórházi kezelésre szorul, ö meg árulja a villát, el akar költözni innen. Állítólag már ré­gen van valakije Nyitrán, de az era berek sok mindent beszélnek. Géza bácsi és Naca néni örökre el tűntek az életemből és a nyomasztó élmény, amikor először sebzett meg idegen életek tragédiája, lassan el­mosódott az emlékeimben. Talán eszembe se jut soha többé az a dél­után, ha séta közben meg nem pil­lantom a teraszt, a kerti székben ül­dögélő, szunyókáló ismeretlennel. Egy darab szappan. Rossz helyen ■— az uszoda cementlépcsőjén —, rosszkor — ünnepnap —, és rossz — csúszós, latyakos — halmazállapot­ban. Zuhanás. Térd törés. Gipszkötés. — Ha nem akar mindig bottal, bi­cegve járni, napi két órát kell gya logolnial — Hogy sétálhat valaki naponta két óra hosszat? — A kutyájával. A kiállításon szépséges ebek, sze líd skót Juhászok, kedves bulldogok, komoly farkasok, örökmozgó foxik, fekete uszkárok puszpángbokraí kö zött egy kutya: barna elevenség, csámpás boldogság, táncol, rohan, mókázik. Tacskó. — Van eladó kölyökkutyájuk? — Ezek a kicsik. Nézelődjék. Vá I asszon. Megfordult, rám nézett. Elindult felém: csupafül, csupaorr. Felkéredz kedett, kényelmesen elhelyezkedefi az ölemben. i — Ö választott ki engem. — Hogy tudtál ilyen nevet kitalál­ni ennek a szegény jószágnak? — Eddig Buksinak hívtákl Ilyen orral! — Kunigunda — még rosszabb! — Hát akkor legyen Beautiful. Ab ban is van „u“ meg „1“. És illik Is rá, mert szép! — Túl hosszú név! — Ö is túl hosszúi Jól van, majd Beautynak hívom. — Beauty kétszer olyan magasat ugrik, mint ő maga, amikor meglátl — Nem olyan nehéz az egy talaj menti kutyánakl — Ne gúnyolódj. A füle is moso lyog, ha lát. — Van humora. Na és a térded hogy van? — Mit akarsz a térdemmel? Nincs semmi baja. — S az idomítás hogy halad? — Még sok mindent meg kell ta­nulnom! — Neked? — Hát kinek? Beauty mindent tud. Igazságosabb, okosabb, jobb és tapin­tatosabb nálam. Derűsebb is. Meddig tart egy tacskóöltő? Rövi debb egy emberöltőnél. Tizennégy éven át nem veszítette el a rémé nyét, hogy jó kutyát nevelhet belő lem. Már három éve, hogy elment va­dászni a zöld disznóra. Azóta nem nevel senki. JÄN HOLLY LÁNYKÉRÖ El szaporán közelegve az este a sűrű homállyá;, s Alkonycsillag, a kedves, föínyitván szeme fényét, jól tejelő kecskéit az éjszemü fürge Milidruh megfejvén, lányt kérni vonult ama hallgatag erdőn, csermely habja fölött, fütyörészve a szép szavú sípon: „Jöjj fel gyorsan, fényes hold, te ragyogj az utamra! Meg ne előzz, nyuszi, s rossz uhu, odvadbál ne huhogjál, hogyha a százszor bájos Belka lakához igyekszem. Szellő, vidd a danám a sötét tölgy lepte halomra, harmat pázsiton ót, ahol él a gyönyör-szovu kedves, hogy meghallja dalom, s szívemhez hajlana szíve, szépen, hogy ne bolyongnám mór be hiába az erdőt, ó, lánykáml Legelőbb a halom csúcsán, mig a szentélyt, pásztori isten, víg Velesz áldozatára emeltet tarka virágokkal koszorúztad, láttalak, édes. Szép kikelet voltál, kegyes istennő, Lada voltál, vágyat keltő szádról szebben csendüle hangod, mint ez a csermely, vagy mint zengi az égi pacsirta, pásztori istennek mondván kedves dalu hálád. Látva az arcod, szivem tüstént lángba barult fenn. Ö bár úgy kedvelnél, mint én téged imádlak! Mért ne tehetnéd? Mért vetnél meg, hogyha szeretlek? Szép, deli volnék jómagam is, bizonyítja, ki élő Félem az isteneket, hét bakkal áldom az évben jó Veleszünket, nőstény kecskét adva Perúnnak, kecskét összes isteneinknek, hogyha kihajtok, s közben mindennap dalaimmal zengem el őket, hajnal hogyha hasad, s délben, s mikor eljön az este. Értek a dalhoz és ugyanúgy értek furulyámhoz, és amelyik pásztor meghallja a hangom a dombon, elnémul tüstént, s csak az én dalaimra fülel már. Csak Hosztyiszlav, a dalnok és csak a fürge Omiszlec kél versenyre velem, nem hagyva, hogy én legyek első. Úgy vélem mégis, hogy elég egy röpke idő, és kénytelenek koszorújukat általnyujtani nékem. Van hajlékom a dombon amottan, lakni lakályos, almoliget körepén, számos csemetékkel övezve. Fé.iyiö ablak alatt szép kiskert, rakva virággal, s méhraj zsong azokon, lépes méz illata bódít. Eddig, kertem alá nyújtóznak a jószagu rétek. Ott is iát ültettem, számosat, és hogy a nyájam kárt ne tegyen bennük, sürü csipkebozóttal öveztem. En/ már bontja magát, s a gyümölcsét adja a kedves. N/á am is énnékem van legjobb szerte a tájon. Friss tejjel meg friss gömölyével teljes a kamra nap mint nap, sőt másnak is adnom késztet a bőség, mint magad is szemeiddel láthatnád, odajővén. Boldog volnék és tehetős mindenre, mi szükség, csak te hiányzol, csak te magad, más semmi e földön. Háromszor, háromszor ilyen boldog leszek éppen, hogyha a két kezed én nyerem el, s lesz házam a házad. Ar sem tenne ilyen boldoggá, hogyha az ördög­borda virágát, mely csak a rejtett éjjeli órán nyit, hogy a szirmát tüstént el-szétszórja az éjben, én lelném meg, tudva belőle, merre a sok kincs, mert te magad minden kincseknél több leszel, édes. Ott együtt lakozásban szebb termést hoz az alma, jobb szagu lesz a virág, jószágunk több tejet ád majd, s tisztán csörgedez életidőnk, mint itt ez a csermely." Ily dalt mondott útban a pásztor, a boldog; eközben tárt kapujához elérve, a mécsnél látva a kedvest. KONCSOL LÄSZLO fordítása Ági (Markovics Ferenc felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom