Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-09 / 10. szám
K atonai gépkocsi surran a csendes éjszakában. Az egyik háztömb előtt hirtelen fékez. A sofőr mellett ülő katona gyorsan kiszáll, megkeresi /öze/ Steflovié nevét, majd megnyomja a csengő gombját. A mikrofonból álmos férfihaing szűrődik ki: — Kit keresnek? — Őrnagy elvtárs, riadó! . — Értettem. Magára kapja egyenruháját. A lakásban gyorsan és csendben mozog, nehogy felébressze feleségét, gyermekeit. Már az ajtó előtt áll, amikor mellésurran a felesége. Halkan kérdezi: — Mikor jössz vissza? ... — Nem tudom ... Annyi év alatt már megszokhattad volna, hogy nem én rendelkezem az időmmel... Híva tásos katonához jöttél jeleségül. — Csak a gyerekek miatt . .. Néhány perc múlva már a laktanya udvarán fogadja Jozef- Steflovic őrnagy beosztottjai jelentéseit. Gondterhelten körüljárja a felsorakozott egységet, közben figyelmesen hallgatja .a harci járművek egyenletes dübörgését. Minden rendben van, állapítja meg. Parancs érkezik. Az egység elindul feladata teljesítésére. XXX Amikor Jozef Steflovié 1945. február 19-én megszületett, édesapja már nem élt. Egy decemberi bambatámadáskor édesapja és kél leánytestvére életét vesztette. Édesanyjával és nővérével a Devinská Nová Ves-ben élő nagyapjához költöztek. — Nem volt könnyű a gyermekko rom, mégis szép volt. Nagyapámtól sok olyat tanultam, aminek még ma is hasznát veszem — mondja az őrnagy. — O mindig az! mondta, hogy bármilyen munkái csinál is az ember, az a fontos, hogy becsülettel elvégezze. Már középiskolás korában sokat segített a háztáji gazdaságban, a ház körüli munkákban. Mindent szívesen elvégzett, de a tanulást sem hanyagolta el. Amikor elérkezett a pálya- választás ideje, az autószerelő szak- tanintézetbe jelentkezett. '- Az iparitanuló éveimet a bratis lávái Regena Üzemnél töltöttem el. Már a segédlevél átvételét vártam, amikor a katonai iskolába toboroz tak — eleveníti fel ifjúkori emlékeit — Szakmával a kezemben a nyit rai katonai iskolába jelentkeztem. Egy év alatt leérettségiztem, söl még ab ban az évben őrvezetönek léptettek elő. A tanulás neheze, az egymást kővető gyakorlatok, a műhelybeli munkák azonban még hátra voltak. Fürge, igyekvő, sportot szerető fiú volt. Becsülettel teljesítette a reá bízott feladatokat. Már az első évfolyamban beválasztották az ifjúsági szövetség szervezetének vezetőségébe, e tisztséget az iskola elvégzéséig beApunak még segíteni kell az öltözkötöltötte. Politikai, szakmai és harcászati téren a legjobbak közé tartozott. Amint mondja, elsősorban két jelentős eseményre emlékezik szívesen. Az egyik a Jankov hegyi eskütétel, a másik a tisztté avatás pillanata, amelyen édesanyja mellett ott volt egy csinos limbachi esztergályoslány is, ma már a felesége. — A tiszti iskola elvégzése után tele voltam tervekkel, de mi tagadás, egy kicsit féltem is a felelősségtől — mondja. — Velem egyidős fiúknak lettem a parancsnoka. Az iskolából négyen kerültünk az egyik csehországi egységhez. Nemes versengés bon takozott ki közöttünk. Mindegyikünk azt akarta, hogy az ő szakasza legyen a legjobb. A nyugati katonai körzetben az akkor formálódó egység a harci és politikai felkészülés terén tépésről lépésre haladt előre. Az ő funkciója is változott, egyre felelősségteljesebb munkakört látott el. Igaz, évekbe tellett, amíg az elért eredményeikért egységük csapatzászlót kapott. S ebben nem kis érdeme volt neki is. Amikor a javítóműhely parancsnoka volt, több száz gépjármű karbantartására kellett ügyelnie, úgy, hogy azok mindig harcképesek legyenek. Min- cVig feltalálta magát. Ha kevés volt a pótalkatrész,- akkor maguk készítették el a hiányzókat, vagy felújították az elhasználódottakat. — Mindig arra törekedtem, hogy beosztottjaim észrevételeit, javaslatait a mindennapi életben kamatoztassuk —- összegezi tapasztalatait. — Ügyeltem arra, hogy szakmailag továbbképezzem magam. A szerelőgödörben ka tonáimmal sokszor együtt dolgoztam, a teendőket mindig közösen beszél lük meg. Közben megnősült. Egy évig külön éltek: felesége Szlovákiában, ő pedig Csehországban. Ott élte át iaz 1968- as év kritikus napjait. Nem ingott meg. Már az első napokban világosan látta, hogy a Varsói Szerződés had seregei idejében teljesítették internacionalista kötelességeiket. A szovjet katonákkal, tisztekkel hamar megtalálta a közös nyelvet. Néhánnyal ma is baráti kapcsolatot tart fenn, leveleket váltanak. Régi vágyam volt, hogy Szlovákiában teljesítsek szolgálatot. Ez 1969 végén sikerült is, igaz két évig a szüléinknél laktunk — folytatta a beszélgetést. — 1974-ben másik vágyam is teljesült, felvettek a párt tagjainak sorába. Ma vezetőségi tag vagyok. Az alegység parancsnokának műszaki helyettese. Reggel, amikor bejön a laktanyába, első dolga, hogy ellenőrzi, hogyan teljesítették az előző napi feladatokat, kiosztja az aznapi teendőket. Az ember szinte hinni sem akarja, hogy minden harcjárművet, gépkocsit havonta személyesen ellenőriz. Odaül a botkormány, a volán mögé, hogy néhány kilométert megtegyen, meggyőződjön a jármű műszaki állapotáról. Ilyen gondosság mellett nem csoda, hogy egységük négyszer nyerte el a példás egység címet és kétszer kapták meg a keleti katonai körzet parancsnokának vándorserlegét. — Beosztottjaimat igyekszem minden téren jól felkészíteni, naponta arra ösztönözni, hogy rendbe tartsák fegyvereiket, a gondjaira bízott harci technikát - vallja munkájáról. — Senki elől sem zárkózom el. Bárki felkereshet, legyen az tiszt vagy közlegény, egyéni vagy szolgálati kérelem mel. Az egységnél, amelynél szolgál, a harci járművezetésből a legénység 70—80 százaléka jó és kiváló osztályzattal teszi le a gépjárművezetői vizsgát. Erre kötelezi őket a harci hagyományok ápolása is, az a tudat, hogy elődjeik a 11. tábori zászlóalj a második világháborúban helytállt a ruzomberoki harcokban. Ez a büszke tudat ösztönzi őket arra is, hogy megállják helyüket az idei május 9-i díszszemlén, amelynek előkészítésében nem kis szerepet játszik Steflovié őrnagy is. — Mindössze harmincöt év van mögöttem — mondja —, az ember tele van vágyakkal, tervekkel. Ha lehetőség adódik, szeretnék főiskolán tovább tanulni, úgy teljesíteni hivatásom, ahogy azt katonai eskümben fogad tam, s ahogy az egy kommunistához illik. Azt mondják róla, barátságos, vfg kedélyű, de igényes parancsnok. Az egyéni kényelmet nem sajnálja feláldozni akkor, ha azt tőle hivatása, kötelessége megkívánja. XXX — Már megint sokáig elmaradtál — ezekkel a szavakkal fogadja a felesége, de arcán nyoma sincs a haragnak. Az őrnagy körülnéz a lakásban, hogy meggyőződjék, mind a négy gyermeke odahaza van-e már. Egy kis idő múlva odaszól a legidősebb, ötödik osztályos lányának: — Darinka, készen van már a házi feladatod? — Igen, apu. — Hát te, Zuzka, mit tanultál ma az iskolában? — Gyere, megmutatom — válaszolja a kis elsős. A háztartásban sok a munka Az egyéves Matej máris a bal térdére ül, mert másodikon a kétéves Katarina „követel“ magának helyet. — Négy gyermeket nevelni nem könnyű, de szép feladat. Igaz, egy kicsit ma még szűkös körülmények között élünk — veszi át a szót a felesége. — Még néhány hónapig kibír juk a két és félszobás lakásban. Ha marosan négyszobásat kapunk. Elhallgat. Gondolataiban minden bizonnyal azon töpreng, hogyan Is rendezik majd be az új otthont, aztán visszazökken a valóságba. — Szórakozni, moziba ritkán járunk, csak akkor, amikor édesanyám elvállalja a gyerekeket. A két kicsi miatt jelenleg nem dolgozhatom, de ha Matej is hároméves lesz, újra munkába állok. A férj hallgat. Mit is mondhatna önfeláldozó feleségének. Néha hetekig távol van családjától, nem tud feleségének naponta segíteni, de ő ezt soha nem veti a szemére. Igyekszik megteremteni a nyugalmat ahhoz, hogy ő hivatását, tiszti feladatát becsülettel teljesíthesse. — Ha akad időm, eljárunk a nagyszülőkhöz — töri meg a csendet az őrnagy. — Limbachon van egy kis szőlőjük, ott szoktunk segíteni, megpihenni. Néhány év múlva, ha a gyerekek felcseperednek, minden bizonynyal külföldre is eljutunk. Tekintetük találkozik. Egy szót sem szólnak, de látszik, hogy megértik egymást. NEMETH JÁNOS désben (Gyökeres György felvételei) KÖTELESSEGTUDAT, HELYTÁLLÁS 1980. III. 9 Együtt játszik a négy gyerek
