Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-17 / 7. szám
«c UH. II. 17. Narcisszosztól az Emberirodalomig* F ábry munkássága első korszakában két olyan Írása jelenik meg, ambly a Narcisszosz-motívum köré épül: a Fogoly és az Emberiro- dalom; két további Írásában pedig, az Éjféli vallomás és a Bübü címűekben az Embenirodalom egyes részeit, fejezeteit használja fel. A Fogolly című elbeszélésének bevezető része szerint túlfűtött llraisá- gú himnusz a békéhez. Az egész elbeszélésen végigvonul valami sejtelmes, szimbolikus jelentés. Fábry fennkölt, patetikus nyelvében a tavasz a békét és a nyugalmat, a tél hidege a háborút érzékelteti. Az elbeszélésnek már maga a címe Is szimbolikus. Átvitt értelmű jelentése abbéi a mitológiai mondavilágból szárma zik, amely Narcisszoszt, az örök bolyongót öndmádó isteni mivoltában, de ugyanakkor önnön rabságának áldozataként mutatja be. A téma itt Is a háborút átélt ember lelki válsága, az ember háború utáni magakeresése. Ismerjük a pályakezdő Fábrynak azokat a nézeteit, amelyekben az ember védtelenségét, magáramaradottságát, kiszolgáltatottságát hangsúlyozza. Narcisszoszi felfogása ezeket az expresszionista nézeteket fejleszti tovább. Elbeszélésében a háborúból vísz- szatért ember az otthon helyén csak pusztítást, romhalmazt és ürességet talál. Megdöbbenve néz körül, hogyan tovább, hiszen valahogy csak élnie kell. S a halál 'és pusztítás felett győzedelmeskedő ember önmagára ismer, rádöbben emberi nagyságára, és szinte istenné magasztosul. Érzi, hogy mindazt, ami benne összegyűlt, ami több mint hús-vér-i zom ember, tehát több mint önmaga, másoknak átadni képtelen. Narcisszosz csak önmagát látja, önnön csókját keresi. A várat lanul megjelenő falu bolondjával együtt tüzet rak és örül a kályha melegének. A lövészárkok, haláltáborok borzalmából menekült ember eszméié sere figyelhetünk, amint a kialvó tűz parazsánál rádöbben arra, hogy ő másfajta meilegre vágyik, a testvéri megértésre, az embertársi őszinte viszonyra. Testvérének azonban egyelőre csak a bolondot érzi. ,.fogoly — bolond“ — vonja le Fábry a keserű tanulságot. Az emberért, a humánumért küzdő író lemondóan, borúlátóan vélekedik az embertársi viszonyokról. A milliókat háborúba sodró hatalmasok s az egymást ölő, pusztító embe riség a halál torkában elveszti emberi méltóságának legkisebb morzsáját is. Fábry írásaiban a háború befejezése utáni években — annak ellenére, hogy a háború befejeződött — állandóan jelen van ez a szkepticizmus és pesszimista életfelfogás, amely az emberiség szenvedésre és megpróbáltatásokra való predesztináltságának hi téből ered. Az Emberirodalmat megelőzően még két másik Fábry-írásra hívjuk fel a figyelmet: az egyik a még 1923-ban közzétett Éjféli vallomás, a másik pedig egy recenzió. A három részből álló Éjféli vallomás középső része szó szerint azonos az Emberirodalom egyes fejezeteivel, csupán a keret tartalmaz eltérő gondolatokat. Ez az írása — amelyet kéthőnapi tátrai kényszerpihenő után vetett papírra — egy rendkívül mély kiábrándultság érzésének a megfogalmazása. Az író úgy érzi, minden eddigi űjat akarása hiábavaló volt. írásából áradó pesszimizmusa nyilván megbántottsá- gából ered. A betegségéből adódóan is különösen érzékeny író elkeseredettségében arra a következetetésre jut, hogy a felületesség, a „felületlátás“ sebezhetetlenségét kell magáévá tenni. Másik írása, amelyben az Emberirodalom nyomaira találunk, az 1924 februárjában megjelent recenziója Charles Louie Philippe francia költő Bübü (Bubu von Montparnesse) című regényéről. Ebben az Írásában — melyben a francia szerzőit Dosztojevszkijhez hasonlítja és Maupassant-nál többre becsüli — az Emberirodalom több megállapításával találkozhatunk. Fábry a recenzióban a későbbi tanulmány több mondatát, összefüggő részét szó szerint felhasználja. A fentiek szerint tehát a Narcisz- szosz-szemlélettel szakító Emberirodalom, amely 1925 'januárjában az erdélyi Oj Ganíusöan, Franyó Zoltán lapjában jelent meg, hosszú érlelődés gyümölcse, írói szemlélete gyökeres megváltozásának összegező megfogalmazása. A tizenhat fejezetből álló esszé bevezető részében sajnálattal állapítja meg, hogy eddig nyitott szemmel is vakon járt a világban, nem vette észre az „igazi tükröt“, embertársa szemlét. Érzi, hogy a háború és az utána következő döbbenet szinte megbénította az emberiséget, azt is látja azonban, hogy a sóik megpróbáltatás, veszély, szenvedés katarzisként hatott rá. A háborút kővető évek kikristályosították az ember lelki nagyságát, az egyik ember észrevette a másikat, s ezáltal megszűnt narcisszoszi őntetszelgése. „Narcisz- szosz meghalt“ — írja. Ebből az írásából hiányzik a szenvedélyes hangú pacifizmus, a minden ellen való tiltakozás; a háborút s az utána következő éveket higgadtabban és józanab- bul Ítéli meg. Látja, hogy tízmillió ember halála árán ért' el az emberiség odáig, hogy levetkőzze önimádó képét. Már észrevenni, hallani az embert, az ,/zkarat emberét“ — ez* Fábry eszméje, amely az emberirodalom kialakulásához vezet. Felismeri és hangsúlyozza az irodalom feladatát azokban az években, amikor a legnagyobb szükség volt az útmutatásra. Fábry szavaival élve az irodalom legfontosabb feladata az „emberébresztés“. Tanulmánya negyedik részében azt a gondolatot fejtegeti, amelyet már pályája kezdetén is néhányszor megfogalmazott, hogy a költő, az íré különleges útmutató adottságokkal, váteszi képességgel és erővel megáldott „Krisztustanítvány“. Mosollyal és félelemmel néz a jövőbe. Örömét az emberébresztés tudata indokolja, félelmét viszont a felelősség a jövővel és az olvasóval szemben. A jövőbe vetett hit embereszményében központi helyet foglal el. M esszé további fejezetében a 19. századi írók életfelfogását vizsgálva leszögezi: az ő számúikra a szenvedés, az árvaság érzése divatos póz, narkózis volt, amely az unalom elűzésére szolgált, vagy önző és felelőtlen menekülést jelentett az élet valódi problémái elől. A huszadik századi Írók, akik külűn-külön és együtt - tesen is tapasztalták,- megélték az embertelenséget, 1914-től, a világháború kezdetének évétől nem vallhatnak más elveket és mézeteket, csak az emberiesség és a testvériség elvét. Az író tudatában van annak, hogy a későbbi évek e kornak nem művészeti lényegét, de elsősorban útkereső jelentőségét értékelik majd, s éppen ezért ezt tartja a legfontosabbnak. A költő feladata az emberirodalom megteremtése, ahol „az ember szól — emberhez __ ember — mindenkihe z“. A költőnek meg kell teremtenie az „emberország“-ot. Minden igazi művészetnek éppen az a „jö- vőigazolása“, hogy a jelen „pí'la- natélete“ el akarja fojtani. A költő az, aki ezek fölött a „pillanatemberek“ fölött áll, az ö feladata, hogy a jövő igéjét, a szeretet tettekké formálja. Az eimberország megteremtésének hitét gyengíti az a felismerése, amit találóan Hobbes szállóigévé vált mondatával fejez ki: Ember embernek farkasa ... Mint annyiszor, ezt a felismerését is Adyva'l igazolja: „Emberség és jóság csak szavak / S a meghatott, / A megrémült világ nincs sehol / S fáj, hogy vagyok / S fáj, hogy nem lehetek büszke arra, / Hogy ember vagyok. / Tanulmánya további részében hirdeti az emberek egyformaságát, egyfajta dialektikus egységbe állítva az emberek jó és rossz tulajdonságait: „Bennünk az élet: az ököl és a seb, a védekező gyávaság és a támadó ravaszság, éhség és mohóság, szemhunyás és könyöklés... Bennünk a legyilkolt Ábel és bennünk a futó Káin... Egyformák vagyunk: árvák“. De az író nemcsak az ember belső ellentéteit veszi észre: „Kint az életi Háború és béke, politika és szegénység ... Nép nép \ellen, keresztény zsidó ellen, munkás munkás ellen“. Érdekes és figyelemre méltó, hogy az orosz forradalommal kapcsolatban Fábry éppen Lunacsarszkijt idézi itt, a szovjet népbiztos „politika- és párt- mentes“ mondatára utalva: „Az ember egészen egyedül áll a természetben, mi több: egyedül, árván áll saját testvérei között“. Ahhoz, hogy ebből az árvaságból szabadulni tudjunk, meg kell találnunk önmagunkban az embert, de már nem csupán a magunk, hanem mások számára is. Ebben az írásában Is, mint annyiszor, egyre visszatér a háború kísértő emléke. Aki önmagában meg akarja keresni az embert, a háború emlékével is szembe kell néznie, múltjának ezzel az adósságával is le kell számolnia. Az, aki önmagában feltámasztja az embert, csak a költő lehet. A költő váteszi küldetését, látnoki erejét, népvezérl szerepét a vallomás szenvedélyével - fogalmazza meg: „Mert jő a kezdet, a próba, a példa. 6 mutatja az utat, ö hordozza az emlék keresztjét, ő az, aki nem felejthet, ő az, aki tudja emberi célját ... embertelenség idején ... övé a szó. Es a szó a tett kezdete“. Ezt az uitat: elérkeznie az embernek önmagához, nem könnyű megtenni. Az esszé 13. fejezetében újra visszatér a Nar- cisszosz-motívum. De Narcisszosz — kilépve önnön rabságából — most már nem önmaga arcát keresi a tükörben: maga is tükörré válik — másoknak. A költő számára az új ember megteremtése nem könnyű feladat, mert az embertelenség korában él. E kor embere, aki átélte a háború borzalmait, maga Is embertelen emberré vált. Feladata tehát ott kezdődik, hogy ezt az „állatmámorba“ süllyedt, elveszett embert meg kell gyógyítani, új, emberi életre kell keltenie. Az emberek között óriási szakadék és távolság tátong, ez a kor valósága. Aki ezt elhallgatja, vagy nem látja, bűnös, s a költőnek ezt látnia és tudatosítania kell. A költő csak az igazság meglátásával és kimondásával válhat „irgalmatlan igazsága szamaritánussá“. Ö az, aki „bűnt pellengérező, vádoló és pillanatra síró,, jóságos jajdító mai költő, aki tudja az utat a jövőbe lendítő ugródeszkát, a valóságot". így, a való élet tényétnek figyelembevételével alakulhat ki a Narcisszosz-irodalom után az emberirodalom. Az esszé végső kicsengése: az emberirodalom megteremtéséhez az út rajtunk keresztül vezet. Ezt a gondolatát Fábry Földes Sándor és Ady verseiből vett idézetekkel húzza alá. Esszéje befejező soraiban a világháború emlékét — kitörésének tizedik évfordulóján — újra felidézi Ady Emlékezés egy nyár-éjszakára című versével. Míg a költő megteremti az új embert, az „emberfenség“-et, nem feledheti az emléket a múltat, ugyanakkor tudatosítania kell, hogy felelősséggel tartozik a jövőnek. Az Emberirodalom stílusát elemezve a Korparancs 1969-ben megjelent új kiadásának Utószavában Csanda Sándor rámutat, hogy szokatlan szóképei és szóösszetételei leginkább az expresszionista költők verseire emlékeztetnek, s hogy sajátos stílusát csak szövegösszefüggéseiben lehet megérteni. A Fábry által vallott és hirdetett emberirodalom jellemző jegyei a következőkben foglalhatók össze: az emberre figyelés, a narcisszoszi önrabságból való kilépés, a közösségben való feloldódás, a korlátokat romboló és új életet teremtő ember erőfeszítéseit meglátó irodalom, egybeforrva egy erős háborúellenes tiltakozással, amely Fábry életművében — a későbbi évek folyamán harcos antifa- sizmussá fejlődve — mindvégig jelen van. Ez az esszé az expresszionista Fábry legterjedelmesebb és legátfogóbb tanulmánya, melyben az emberirodalom megteremtésének, kialakításának igényiét és fontosságát fogalmazza meg. A tanulmányban kifejezésre jutnak a század élejt avantgárd aktivista tendenciái, melyek szerint nem a művészet, hanem elsősorban az élet, a tett, a cselekedet a fontos. Minden művészet, így -az irodalom értékét is az életre, a társadalomra gyakorolt kantorét és közvetlen hatása adja meg. KULCSÁR TIBOR *Részlet egy hosszabb tanulmányból I Szilva József: ÉLETFA — SZABÓ GYULA EMLÉKÉNEK (Linómetszet)